Nem félünk Wolf Messingtől!

Wolf Messing a negyvenes-ötvenes évek leghíresebb szovjet parafenoménje volt. Lengyelországban született, előbb Németországban vált ismertté, majd a nácik elől menekülve került a Szovjetunióba, ahol a róla szóló történetek azóta is szájról szájra járnak. A magyar közönség hallhatott róla (természetesen) a Nulladik típusú találkozásokban. Nemrég egy Jule Eisenbud nevű amerikai elmeorvos összegyűjtötte és megvizsgálta a vele kapcsolatos dokumentumokat, és eredményeit bizonyos pszichiátriai következtetésekkel együtt közölte a Journal of Parapsychology 1990. szeptemberi számában. Ezek az eredmények főleg azért tanulságosak, mert Eisenbud nem tartozik a parajelenségeket mereven elutasítók közé: saját pszichoanalitikus gyakorlatában találkozott olyan esetekkel, amelyek meggyőzték egy ilyen jelenség, a telepátia létezéséről. És mivel Messinget is elsősorban telepatikus fenoménként tartják nyilván, anyagához nyilván nem a „lebuktatás" szándékával nyúlt hozzá. Hogy mégis valami olyasmi jött ki belőle, az tehát valószínűleg nem az ő prekoncepciója miatt történt.

A Messing-legendárium két, jól elkülöníthető részre oszlik. Rendszeres fellépéseiről léteznek viszonylag hiteles híradások, illetve szemtanúk beszámolói: ezeken fejszámoló- és memóriamutatványokat végzett, a közönség által eldugott tárgyakat talált meg, önszuggesztióval kataleptikus állapotba hozta magát (ez a test teljes megmerevedését jelenti, amikor az ember képes feküdni csak a sarkain és a tarkóján alátámasztva), és általában azokat az egyszerű produkciókat adta elő, amiket mi is láttunk az újabb szovjet és hazai fenoménektől, pl. Ignatyenkótól vagy Ernestótól. A másik rész sokkal nagyszabásúbb egyedi történetekből áll - szabadulás a börtönből az őrök figyelmének telepatikus elterelésével, 100 000 rubel felvétele egy bankból csekknek „szuggerált" üres papírlapot felmutatva stb. -, amelyeknek azonban, mint Eisenbud kutatásából kiderült, egyetlen megfogható forrása van: Messing saját önéletrajza. Mindenki más végső soron rá hivatkozik, független dokumentum egyáltalán nincs.

Az első típusra nem érdemes sok szót vesztegetni (Eisenbud sem teszi), mert ezeket a mutatványokat minden közepes bűvész megcsinálja. Ami „telepatikus" jellegű közülük, az eldugott tárgy megtalálása, arról rég tudjuk, hogy a közönség öntudatlan jelzései (mozdulatok, a tekintet iránya) teszi lehetővé. Egy angol kísérletben például a jelenlévőket fokozatosan bebújtatták nagy dobozokba, és a különben igen sikeres fenoménnek a mutatvány csak addig ment, amíg legalább néhány testrészt láthatott belőlük, teljes takarással egyáltalán nem. A fejszámolás és a többi pedig lehet komoly szellemi teljesítmény - bár közel sem biztosan, azokra is van tucatnyi trükk -, de éppúgy nem érdemes parajelenségnek tekintenünk őket, mint mondjuk az abszolút zenei hallást, vagy azt, hogy valaki egy szöveget el tud mondani visszafelé.

A nagy sztorikkal a helyzet nem ilyen egyszerű. Végül is a független dokumentumok hiánya ugyan kétségtelenül gyanút kelt, de nem bizonyítja, hogy merő kitalálásról van szó. Különösen mivel a helyszín nagyrészt a Szovjetunió, amely soha nem arról volt híres, hogy ott bármiről bármilyen információ könnyen hozzáférhető volna. No meg egy pszichiáter talán nem is igazán gyakorlott homályos forrásmunkák felkutatásában, Vagyis, gondolhatnánk, aki Messingnek hinni akar, ezek után is nyugodtan teheti. Van azonban az önéletrajzban néhány történet más híres szereplőkkel is (pl. Einstein, Freud, Gandhi és Sztálin), akiket Messing állítólag személyesen ismert és tudományát bemutatta nekik. Itt a kutató könnyebb helyzetben van, mert az utóbbiak - legalábbis sokuk - életének eseményei elég részletesen ismertek és dokumentáltak. Kiváltképp ha egy-egy esemény egyszerre több hírességhez is kapcsolódik. Ezekről valószínűtlen, hogy a számos életrajz közül egyikben sem szerepelnének, ha valóban megtörténtek volna.

Lássunk egy példát. Wolf Messing szerint ő még mint fiatalember 1913-ban találkozott Freuddal és Einsteinnel az előbbi bécsi lakásán. A házigazda már ismerte az ő különleges képességét, és javasolt egy egyszerű „kísérletet": telepatikusan azt szuggerálta Messingnek, hogy egy csipeszszel húzzon ki három szálat Einstein bajuszából. Ő vette az üzenetet és követte is, persze illően elnézést kérve a nagy fizikustól.

Ebből a történetből nem igazán maga a történet ellenőrizhető, mert könnyen lehet, hogy egy efféle társasági móka az életrajzokban említés nélkül marad. Ellenőrizni lehet viszont art, hogy a két, akkor már világhírű tudós egyáltalán találkozott-e egymással 1913-ban. Nos, erről Messingen (és az ő életrajzíróin) kívül senki nem tud; Freud 1927-ben írja először egy Ferenczi Sándornak szóló levelében, hogy találkozott Einsteinnel, és a szövegből világos, hogy akkor ismerte meg. „Vidám, szolid és szeretetre méltó ember, aki épp annyit tud a pszichológiáról, mint én a fizikáról, így aztán remekül megértettük egymást." Ráadásul ismert tény, hogy abban az időben mind Freud, mind Ferenczi élénken érdeklődött a telepátia iránt - ahogy egyébként Einstein is -, így különösen valószínűtlen, hogy Freud egy ilyen látványos bemutatót Einsteinről szólva ne említett volna meg. (Magától értetődik persze, hogy a telepátia nem mint cirkuszi bűvészmutatvány érdekelte őket, hanem mint akkoriban már tudományos módszerekkel is vizsgált, ritka és egyelőre magyarázatlan természeti jelenség; véleményfelmérések szerint ezzel így van a tudósok többsége ma is.)

Mindez nem lepi meg az olyan embert, aki á szemét és az eszét nyitva tartva már látott parafenomén-műsorokat. Vagy olvasott esetekről, amikor valaki egy-egy szenzációs történetnek komolyan utánanézett ebben a műfajban; újságírók ezt néha megteszik, rendszerint Eisenbudéhoz hasonló eredménnyel. Eisenbud azonban tovább ment a tények feltárásánál. Messing saját emlékezéseit és magukat a történeteket pszichiátriai szempontból elemezve érdekes következtetésre jutott.

Szerinte ebben az esetben nem szándékos hazudozásról van szó. Valószínűbb, hogy Wolf Messing egy nemrég felismert, az emberek kb. négy százalékára jellemző pszichés zavarban szenvedett, amely abban áll, hogy az illető a pusztán képzelt élményeit nem mindig tudja megkülönböztetni a valóságosaktól. Egy-egy képzeletbeli eseményt mint valódi esemény emlékét éli át, vagyis meg van győződve annak megtörténtéről. Az ilyen emlékképek felidézésekor azonban fellépnek tipikus átmeneti bizonytalanságok, az „emlék" sajátosan elmosódott részletei; Eisenbud erre példákat hoz saját orvosi praxisából, és azt állítja: hasonlókat észlelt Messing történeteiben. Legtöbbször az ilyen álemlékek apró és jelentéktelen hétköznapi dolgokra vonatkoznak, és a személy környezetének kisebb gondja is nagyobb annál, hogy valódiságukat ellenőrizze. Annál is inkább, mert ezek az emberek általában minden egyéb vonatkozásban teljesen normálisak és életképesek. Arról még vita folyik a pszichológusok között, hogy ennek a jelenségnek mi a szerepe a pszichikum működésében; maga Eisenbud valószínűnek tartja, hogy segíti a belső érzelmi konfliktusok „lerendezését", így a személy saját szempontjából hasznos.

Azok szempontjából pedig, akik a különféle „szenzációs" jelenségekhez józan ésszel és elfogulatlanul akarnak közelíteni, Wolf Messing esete és annak Eisenbud-féle értelmezése új tanulsággal szolgálhat. Előfordul ugyanis, hogy egy-egy furcsa történetet olyan embertől hallunk, akiről nem tartjuk valószínűnek, hogy szándékosan hazudik, maga a történet mégis igen nehezen hihető. Vagy (ami különösen gyakori) egészében reális, csak van benne egy „fantasztikus" elem. Például az illető éjszaka az erdőben eltévedt, közben kitört egy vihar, furcsa suhogást és más zajokat hallott maga körül (eddig semmi csoda), majd egyszer csak megjelent fölötte egy idegen űrhajó. Mindez őt nagyon megrázta, és azóta esküszik rá, hogy szóról szóra így történt, az ufót is beleértve. Ekkor érdemes számba vennünk a lehetőséget, hogy becsületes ismerősünk esetleg egy részleges „emlékezeti csalódás" áldozata. Az emberi pszichikum nagyon bonyolult (szerencsére, hisz attól vagyunk ilyen okosak), efféle dolgok bőven beleférnek működésének olyan jelenségei közé, amiket még bátran normálisnak tekinthetünk.

No persze könnyen lehet, hogy Wolf Messingnél a helyzet még ennél is sokkal prózaibb, és a derék fenomén egyszerűen csak azt tette, amit kollégái általában: tudatosan és gátlástalanul lóvá tette a fél világot. Az emberi pszichikum normális működésébe ez is bőven belefér, mind azokéba, akik csinálják, mind azokéba, akik hisznek nekik.

VASSY ZOLTÁN