AZ IGAZSÁG ODAKINN VAN

A szkeptikus mozgalom galambja: Ray Hyman

Michael Schermer


 A modern szkeptikus mozgalom kezdeteit három név uralja: James Randi, Martin Gardner és Ray Hyman. Bár az első kettőnél kevésbé ismert, Ray Hyman az egyetlen, akinek a kísérleti tudományokban felsőfokú képzettsége van. Ez a szakértelem sokat segített Hymannek, amikor az áltudományokkal és paranormális jelenségekkel szembesült. Amikor az amerikai Védelmi Minisztériumnak szüksége volt valakire az izraeli kanálhajtító fenomén, Uri Geller képességeinek vizsgálatához, Ray Hymant hívták. Ha James Randinak tanácsra volt szüksége a statisztikus kiértékeléséhez, Hymanhoz fordult. Amikor a Scientific American a Frontier c. tévésorozat varázsvesszősökkel folytatott kísérleteihez szakértőt keresett, Hymanre esett a választás. A kormány független külső szakértőt keresett a CIA telepatikus távérzékelési adatainak független kiértékeléséhez:  ismétcsak Hyman volt a megfelelő választás. Hyman a kutatásban aprólékosan precíz, az elemzésben gondos, továbbá mindig rendkívül körültekintő, amikor olyan személyekkel kerül kapcsolatba, akiket nagylelkűség lenne csalónak vagy sarlatánnak nevezni. Hymant azonban jobban érdekli, miként csapjuk be magunkat, mint  az, hogy a csalók hogyan ejtik át a hiszékenyeket.

 Ray Hyman most töltötte be 70. életévét, és azt tervezi, hogy  hosszú és termékeny kísérleti pszichológusi karrierje után visszavonul az egyetemi katedrától. Azonban továbbra is azon munkálkodik, hogy kiderítse az igazat a pszi-, azaz a paranormális jelenségekről, és tovább kutatja a hiszékenység pszichológiáját. Ez a vállalkozása sok-sok évvel ezelőtt kezdődött, Boston egyik elővárosában, Everettben. Akkor még szinte gyerek volt,  második legfiatalabb a családban. A bátyja Iwo Jimánál, elesett a II. világháborúban, húga nyugdíjas rajz- és művészettörténet szakos tanár. Hyman apja könyvelő volt, született amerikai, anyja Oroszországból bevándorolt varrónő. Az övék volt az egyetlen zsidó család a környéken, ezért a szülőket állandóan az foglalkoztatta: "mit gondolnak a szomszédok". A II. világháború előtti, kevéssé toleráns időkben erre jó okuk volt.

 Az életkorát szellemi fejlődésben jóval megelőző Hyman azonban nem tudott mit kezdeni a vallással. A baloldali érzelmű családban arra nevelték, hogy bálványozza Franklin Rooseveltet. Tanúja volt annak, hogy a Hitler elleni háború hőse, a nagy szövetséges, "Joe bácsi" (Sztálin) a háború után a legfőbb ellenség lett. Ezt nagyon furcsának találta, valamint azt is, hogy apja hirtelen elvesztette a hitét: "Emlékszem arra, hogy amikor a bátyám elesett, apám egyik pillanatról a másikra bejelentette:  ateista lettem. Ezután hallani sem akart többé semmiféle vallásról."

 A bátyja halála sok mindenre megtanította Hymant az anomális érzések pszichológiájáról és a valószínűségről. Bátyja rész tvett a normandiai partraszállásban, és szerencsésen túlélte. Ezután a csendes-óceáni frontra vitték. "Anyám minden éjjel azt álmodta, hogy meghalt a bátyám. Néhány nap múlva aztán meg is jött a távirat a szomorú hírrel. Én akkor csak 16 éves voltam, de megjegyeztem anyámnak, hogy már a bevonulás óta minden éjjel ez volt az álma, Iwo Jimánál pedig szinte mindenki elesett."

 Hyman érdeklődését korán felkeltette a bűvészet, Harry Houdini volt a példaképe:
 "Középiskolás koromban elmentem minden spiritiszta szeánszra, amit csak fel tudtam kutatni Bostonban. Olyan akartam lenni, mint Houdini szerettem volna, leleplezni a csalást! Az első, amit észrevettem, az volt, hogy kilógok a sorból. A résztvevők főként idős nők voltak és néhány öregember, közöttük meg én, a taknyos kölyök … Többé-kevésbé befogadtak, a tanfolyamon  azt tanították, hogyan kell érintkezni a szellemvilággal. Mindegyikünknek kijelöltek egy vezető szellemet, akivel kapcsolatba kellett lépnünk. Nem tudom miért, de mindegyik szellemnek amerikai indián neve volt. Három-négy szeánsz után a csoportban szinte mindenkinek remekül ment a dolog, csak én nem láttam semmiféle szellemet. Ezért aztán végül kimaradtam."

 Ez volt első szkeptikus vizsgálata, amely aztán egy életen át tartó kutatáshoz vezetett az igazság után, amelyről tudta, hogy  " … valahol odakinn van". Az alábbi beszélgetésre 1998 januárjában került sor.
 

–  Mit fedezett fel a spiritizmus világából azokban a korai megfigyelésekben?

–  Elmondok egy történetet. Bevezető jellegű spiritiszta összejövetelen ültem, amelynek az volt a célja, hogy megalapozza a másnapi egyéni szeánszokat. A résztvevők a szellemeknek szóló "spiritiszta üzeneteiket" egy kosárba tették, amelyből egy bekötött szemű öregember azokat egyenként kivéve a homlokához szorította és tartalmukat "közvetítette".  Az öregúr egy hamis üzenetet a homlokához szorítva a kötés alól kikukucskálva a szónoki emelvényen kiterített másik üzenet tartalmát olvasta. Mivel előrehaladott kora miatt a látása már nem volt túl jó, egészen nyíltan feltolta homlokán a kötést, és kitágította, hogy jobban lásson. Meglöktem a mellettem ülő hölgyet, aki a mennyezetet bámulta. Ő rámnézett, körültekintett a szobában, majd folytatta a plafon elmélyült vizsgálatát. Körülnéztem, és rádöbbentem: senki nem figyeli az öreget! Egyszerűen nem akarták tudomásul venni a csalást.

 Akkoriban apám minden szerdán elvitt magával a Boston Gardenben rendezett pankráció mérkőzésekre, amelyeket imádott. Észrevettem, hogy mindig van a birkózók között egy "jó" meg egy "rossz"  ember.  Azon is sokat gondolkodtam, hogyan képesek ezek hetente megküzdeni egymással, amikor minden alkalommal félholtra verik,  megnyomorítják egymást. Arról nem is beszélve, hogy mindegyikük valamiféle "világbajnok" volt (hány világbajnok létezhet egyáltalán?). Gyermekként rájöttem, hogy a pankráció is csalás. Egy alkalommal tréfából elkezdtem a "rossz" fiút bíztatni, amikor felpattant egy hölgy a szomszéd sorból, és táskájával elkezdte ütlegelni a fejem. E tapasztalatok alapján megpróbáltam apámat lebeszélni a dologról, de ő hallani sem akart a kifogásaimról.

– A nézők szándékosan elfojtották kételyeiket?

– Úgy van. Az emberek nem akarják megismerni a felszín alatti igazságot. Néhány évtizede az Oregon State University egyik professzora konferenciát szervezett a különféle szélhámosságokról és csalásokról, mint pl. az "itt a piros, hol a piros" játékról és hasonlókról. Ezen a rendezvényen én is részt vettem, az egyik újság pedig lehozta a fényképem a következő felíratta: "ez az ember akar megfosztani a mikulástól!". Erre mindig emlékezni fogok, mert nagy tanulság volt arra vonatkozóan, hogyan reagálnak az emberek a szkeptikusokra. A szkepticizmust mindig negatív jelenségnek tartják, amikor elveszünk valamit, és semmit nem adunk helyette.

 Ez felidéz egy élményt 1970-ből, amikor már professzorként speciális előadássorozatot tartottam a csalás pszichológiájáról, röviddel Uri Geller színre lépése előtt. Az utolsó előadás után  odajött hozzám egy hallgató: Professzor úr, most már tudom, hogyan csaptam be magamat, és azt is látom, mások miként teszik ezt. Bárcsak ne vettem volna fel ezt az előadássorozatot, magát pedig egyenesen megutáltam!

– Komolyan beszélt?

– Ó igen, ez nem volt vicc! Megintcsak rádöbbentem arra, hogy az emberek nem akarják megtudni, hogy mi van a háttérben! Sok évvel később egy bűvész keresett meg, hogy beszélni akar velem. Ő maga aktív szkeptikus volt, és udvarolt egy nőnek, aki Hollywoodban jósnőként működött. Azt mondta: "Tudod Ray, ez egy alapvető etikai kérdés. Jogom van-e felvilágosítani az embereket, hogy becsapják őket? Ha a hitük valamiféle pótlék szerepét tölti be, elvehetem-e ezt tőlük?" Igen, ma is a szkeptikusok alapvető dilemmája.

– És mi erre a válasza?

– A válaszom megmagyarázza, hogy miért tartanak engem a szkeptikus mozgalom "galambjának". Randi kiáll a csalókkal szemben, én nem szeretem a konfrontációt. A "jó rendőr" vagyok, Randi meg a "rossz rendőr". Elefántcsonttoronyban élek, Randi pedig kinn harcol a lövészárokban. Én megengedhetem magamnak, hogy elnézőbb legyek, Randi nem. Nem akarok semmit ráerőltetni az emberekre, de ha tudni akarják az igazat, akkor örömmel elmondom nekik

– Önt régóta érdekli a bűvészet. Milyen kapcsolatban van életében a bűvészet és a szkepticizmus?

–  A bűvészeten keresztül lettem szkeptikus. A legtöbb bűvész szkeptikus (kivéve néhány gondolatolvasót, akik hajlanak a paranormális felé), ezért nálam is ez volt a természetes hozzáállás.

 Első bűvésztrükkömet hétéves koromban csináltam. Apám megajándékozott egy bűvészdobozzal, amit bevittem az iskolába és ott "szerepeltem" vele. Az egyik tanár elég jónak tartotta a mutatvány ahhoz, hogy felléptessen az iskolai rendezvényen. Sikerem volt, sőt még öt dollárt is kaptam, ami akkor nagy pénz volt! Csináltattam is névjegyet magamnak. Ráírattam, hogy  "A vidám misztikus", mivel akkor a Mystic folyó partján laktunk. A névjegyen volt még cilinder és nyúl is, így tehát igazi bűvész lettem. Vettem cilindert is! Hamarosan elkezdtem szerepelgetni és rendszeres vevője lettem a bűvészboltoknak. Egyetemi tanulmányaim utolsó éveiben a Boston Egyetemen a bűvészet pénzkereseti forrásom lett.

– Így kezdett bele a tenyérjóslásba?

– Már bűvész pályafutásom elején rájöttem arra, hogy a gondolatolvasással jobban lehet keresni, mint a közönséges bűvésztrükkökkel. Legalább háromszorosát hajlandók az emberek ezért fizetni. Az ok egyszerű. A bűvészetről tudták, hogy csak trükk, ezzel szemben a gondolatolvasásról vagy jóslásról feltételezték, hogy igazi. Mutatványomat mindig ezzel kezdtem: "Nézzék, valamit csinálok majd, de nem állítom, hogy különleges képességeim vannak, bár sokat gyakoroltam. Döntsék el maguk, hogy mi ez." Így aztán soha nem kételkedtek bennem. Mindig elfogadtak gondolatolvasónak. Bár még szinte gyerek voltam, minden előadás után voltak nők, akik félrevontak és részleteket meséltek el magánéletükből, külön jóslást akartak. Nem győztem pirulni! Rájöttem arra, hogy mindössze egy aprócska tényt kell csak tudnom róluk, és ennek birtokában már különleges képességeket tulajdonítottak nekem.

– Hogyan lehetett ezeket a tapasztalatokat felhasználni a csalás pszichológiájának jobb megértésére?

– Amikor elkezdtem pszichológiával foglalkozni, a "csalás pszichológiája" azonos volt a "bűvészet pszichológiájával". Az alapfeltevés az volt, hogy ha megértjük a bűvészetet, a csalásról is mindent tudni fogunk. Egy cikk írása közben jöttem rá, micsoda különbség van a bűvészet és a hétköznapok csalásai, átejtései között. A bűvészetben az ember nem akarja, hogy a mutatványt valóságosnak tartsák. Ha a közösség nem ismeri fel, hogy a színpadon a bűvész  becsapta őket, ez a bűvész számára nagy fiaskó. A hétköznapok szélhámosai ezzel szemben mindent elkövetnek, nehogy az emberek rájöjjenek arra, hogy becsapták őket. Ezért is lehet ugyanazzal a trükkel újból és újból becsapni az embereket! Másrészt, ha tudatában vannak annak, hogy becsapják őket, és így is sikerül átejteni az embereket, ez igen tanulságos lecke.

– A bűvészet és gondolatolvasás gyakorlása közben mit tudott meg sajátmagáról?

– Ahogy visszaemlékszem, évekig csináltam tenyérjóslást, és lassanként kezdtem hinni benne. Eleinte szkeptikus voltam, de ahogy bővült a repetoárom, kezdtem hívővé válni. Fiatal bűvészként nem állt módomban utazgatni, így helyhez kötötten állandóan új dolgokkal kellett fellépnem. Ezért kezdtem el a tenyérjóslást. Figyelni kezdtem az embereket a szórakozóhelyeken, és nagyon sokat sikerült megtudnom róluk és tőlük. A tenyérjóslásnál ez jól jön. Sok mindent el lehet mondani az embereknek saját magukról, pl. mikor volt szívrohamuk, vagy hány éves korukban volt először gondjuk az egészségükkel stb.

 Középiskolás koromra, bár a legtöbb dologban szkeptikus voltam, már hittem a tenyérjóslásban, mivel kézenfekvőnek látszott, hogy a tenyér fizikai kapcsolatban van a testtel.

–  Milyen kapcsolatban állt ez az egyetemi tanulmányaival? Ön ügye pszichológiára szakosodott?

– Valójában újságíró szakos voltam. 1946-ban végeztem el a középiskolát. A pályaválasztási tanácsadón elért  teszteredményeim alapján azt ajánlották, hogy válasszam az újságírást. Másodéves koromban aztán azt a feladatot kaptam, készítsek riportot egy riporterrel. A feladatot elvégeztem, de az illető azt mondta, ha valóban riporter akarok lenni, hagyjam ott az ujságíró szakot! Ekkor váltottam át a pszichológiára.
 Nagyon jól emlékszem a Boston Egyetemen arra az esetre – ilyeneket az ember sose felejt el –, amikor a pszichológia tanszék vezetője  behívatott a szobájába. Leültetett, becsukta az ajtót, és jól leteremtett azért, mert tenyérjóslással foglalkozom, kicsalom az emberek pénzé. Becsapom őket ezzel a paranormális hülyeséggel, pedig tudom, hogy csalás az egész. Csak ültem és behúzott nyakkal hallgattam. Amikor kissé lecsillapodott, megkérdeztem: "nem akarja, hogy olvassak a tenyeréből?". Dühödten nyújtotta ki a kezét, én meg elkezdtem olvasni a tenyeréből. Ezután felálltam, és kimentem. Két héttel később ismét hivatott a tanszékvezető, leültetett, majd orrom alá dugta tenyerét: "halljuk a részleteket is!" Ez is azt mutatja, mekkora a hatalma egyes trükköknek.

 Egy másik, hasonlóan felejthetetlen esemény volt az életemben, amikor a néhai Stanley Jacks rávett arra, hogy egyszer éppen az ellenkezőjét mondjam annak, amit normális körülmények között tennék. Ha például azt látom a nő tenyerében, hogy ötéves korában szívpanaszai voltak, ahelyett  mondjam azt, hogy erős szíve van, meg hasonlókat. Ebben a konkrét esetben a dolog igazán félelmetes volt, mert a nő közben rezzenéstelen arccal ült. Rendszerint az ember jóslás közben sok visszajelzést kap, ezen alapul  a módszer. Nos, ez a nő semmi visszejelzést, információt nem adott, már azt hittem, látványos kudarcot vallottam. Ezzel szemben kiderült, hogy  a megdöbbenéstől volt ennyire szótlan. Ahogy utána elmondta, ilyen döbbenetes pontosságú jóslásban még nem volt része! Ezután néhány más személlyel is kipróbáltam ezt a módszert, és rájöttem, hogy ami történt, annak semmi  köze sincs ahhoz, amit az ember mond. Maga a színjáték a fontos!

–  1953-ban doktorált a Johns Hopkins Egyetemen. Mi mindennel foglalkozott a következő évtizedben? Hogyan vezetett útja  a modern szkeptikus mozgalom megalapításához?

– Öt évig a Harvardon  voltam, ahol a csaló játékokról, parajelenségekről és hasonlókról tartottam egy kurzust. Ezután három évig a magániparban dolgoztam, majd végül 1961-ben az Oregon Egyetemre kerültem. Akkoriban feltűnt egy orosz nő, aki azt állította, hogy bekötött szemmel, az ujjai hegyével képes olvasni. Hamarosan a Life magazin cikket közölt egy amerikai nőről, aki hasonló mutatványra volt képes. Egy amerikai pszichológus, akit nagyon fellelkesített ez a képesség, kutatási támogatásra pályázatot. A célja az volt, hogy az új képesség magyarázatának birtokában megtanítsa a vak embereket az ujjukkal olvasni. A nagy érdeklődés miatt a Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institute of Health) bizottságot hozott létre a dolog kivizsgálására. Engem is felkértek, vegyek részt a munkában.

 A bizottság kiszállt a hölgy lakóhelyére, a Michigan állambeli Flint városkába, ahol éppen egy pszichológus végzett vele kísérleteket. Az módszer az volt, hogy a pszichológus a nő mindkét kezére könyökvédő formájú karmantyút húzott, majd egy dobozba kellett benyúlnia, amelyben az olvasandó dolgokat elhelyezték. Nyilvánvalóan a nő nem volt képes a szemét takaró kötés alól kikukucskálni. A pszichológus a dobozba három műanyag építőkockát tett, két azonos színűt, és egy harmadik, más színűt. A feladat a más színű kocka kiválasztása volt. A korábbi kísérletsorozatokban a nő a véletlennél lényegesen jobb eredményeket ért el.

 A pszichológus kezét-lábát törte, hogy megmutassa, mennyire szigorú ellenőrző feltételek mellett végezte a kísérleteket, tőlünk további ötleteket kért. Mi azonban csak azt kértük, hogy csináljon mindent pontosan úgy, ahogy azt a korábbi kísérletekben tette. Ennek ellenére mégis egy további ellenőrző feltételt vezetett be, amelynek következtében a kísérleti alany a szokásos eredménynél lényegesen rosszabbat, csupán a véletlen találati arányt produkálta. A pszichológus nem győzött magyarázatot keresni. Ekkor megkértem, hadd próbáljam még én is a kísérletet. Meg is tettem és 100%-os eredményt értem el!

– Hát ezt hogyan csinálta?

– Kutatásaim során megtanultam, mennyire fontos, hogy az ember a tényleges kísérletek előtt mindent lásson a kísérlet körülményeiről. A pszichológust egész nap figyelve észrevettem, hogy a három építőkockából mindig az eltérő színűt helyezte elsőnek a dobozba elsőnek!

– Ennek nyilvánvalóan nem volt tudatában.

– Valóban nem, és igen meg volt lepve, hogy én minden esetben jót húztam! Tehát találtam egy magyarázatot. Abban persze nem lehettünk biztosak, hogy a nő is tudatosan ezt tette – lehet, hogy öntudatlanul vette észre a lehetőséget –, azonban valami hasonlónak kellett történnie.

– Ez volt a kezdete a modern szkeptikus mozgalomnak?

– Uri Gelleré az érdem. 1972 decemberében éppen dolgozatokat javítgattam egyetemi dolgozószobámban, amikor felhívott Austin Kibler, a Védelmi Minisztérium ezredese. Akkoriban a Kennedy elnök által létrehozott Különleges Kutatási Projektek Ügynöksége vezető munkatársa volt. Ez a szervezet mindenféle fantasztikus módszer katonai alkalmazásaival foglalkozott. Kibler pszichológiából doktorált, így a szakmából korábban már felületesen ismertük egymást.

    – "Ray, félre tudod tenni a munkádat és el tudsz végezni a számunkra egy vizsgálatot a Stanford Research Institute-ban?"
    – "Nem, éppen dolgozatokat javítok."
    – "De ez nagyon fontos. Van itt egy parafenomén. Tudom, mit gondolsz most, de ő más, mint a többiek. Szellemi erejével még kanalakat is el hajlít!"

Tovább hitetlenkedtem, de Kibler csak mondta a magáét: "Én sem hiszek benne, de jómagam is figyeltem őt, ezért hadd mondjam el, mit csinált. Ott volt egy szoba tele tudósokkal, nem csak pszichológusokkal (ő «igazi» tudósokra gondolt, pl. fizikusokra), amikor kért valakitől egy gyűrűt. Nem érintette meg a gyűrűt, azt egy asztal közepére tették. A kísérleti alany koncentrált,  a gyűrű egyszer csak felágaskodott, eltörött, majd S-alakúvá csavarodott!" Amikor tovább kérdezősködtem, kiderült, hogy Kible valójában nem látta az esetet, csak elmesélték neki. Ez egy újabb tanulság arra vonatkozóan, hogy mekkora a különbség a valóság és annak leírása között.

Kibler tehát azt akarta, hogy a minisztérium munkatársával és egy parapszichológussal együtt végezzek kísérleteket ezzel a Geller nevű fickóval. Ha a dolog csalás, akkor én észreveszem, ha nem, akkor meg a parapszichológus fogja megmagyarázni. Azt akarta, azonnal induljak, mivel Geller kiszámíthatatlan, temperamentumos személy, aki gondol egyet, és otthagyhatja őket. Nos, másnap már Geller társaságában voltam, és be kell vallanom, nem voltam túlságosan elragadtatva tőle.

Mielőtt azonban odautaztam, telefonáltam Martin Gardnernek, érdeklődtem Gerrel felől, mivel még nem hallottam róla. Gardner sem ismerte. Ekkor felhívtam Amos Tverskyt Izraelben, mivel Geller izraeli volt. Ő már többet tudott, szerinte Geller sarlatán és csaló. Mesélt a viselt dolgairól, hogy éjjeli szórakozóhelyeken lépett fel, de nem volt túlságosan jó. Nem tudott olyan jól kulcsokat hajlítani, mint Randi, bár lehet, hogy mostanra már gyakorlottabb – mondta.

– Rájött a gyűrű trükkjére?

– Természetesen! Amikor odaértem, bemutattak Gellernek, valamint két parapszichológusnak, Russel Targnak és Harold Puthoffnak, akik már korábban végeztek  kísérleteket Gellerrel. Megmutatták az előző héten végzett kísérletek jegyzőkönyveit. Én azonban állandóan csak a gyűrű esetéről kérdezősködtem. Kiderült, hogy nem ékszer-gyűrű volt, mint gondoltam, hanem egy réz függönykarika. Meg is mutattak nekem egyet, ami nyolcasalakba volt hajlítva. Elmondták, hogy megmérték, mekkora nyomásra van szükség a kézzel való meghajlításhoz. Megkérdeztem, miért méricskélnek, ha az mentális erővel lett meghajlítva? "Ja, de ő mindkét módon meg tudja hajlítani!" - Na és látta valaki, hogy a karikát érintés nélkül hajlította meg?

 Kiderült, hogy a nagy mutatványt ténylegesen senki sem látta. Az egész történetet valójában Geller mesélte nekik, ők pedig egyszerűen elhitték neki!  Valójában majd minden, amit Gellerről hallottam, tőle magától származott, nem pedig igazi szemtanútól! Például csinált valami egyszerű bűvésztrükköt, meghajlított egy kulcsot, majd hirtelen feltartott egy dugóhúzószerűen megcsavart kulcsot: "ne törődjenek azzal az egyszerű dologgal, én ezt is tudom!" És akkor a parapszichológusok mindenkinek elmondták, hogyan csavarta dugóhúzóvá Geller a kulcsot a szemük láttára, ahelyett, aminek ténylegesen szemtanúi voltak!

– Egyszerre volt jelen a csalás és az önámítás!

– Minden a monda részévé vált. Ha elmondtak valamit, soha nem lehettünk biztosak abban, hogy azt tényleg látták, vagy csak hallottak róla. Amikor pedig az ember tovább nyomozott, kiderült, hogy senki nem volt szemtanúja Geller fantasztikus tetteinek!

 Kedvenceim az önéletrajzok, amelyekben nyomon lehet követni, hogyan válnak a történetek tényekké. Jean Piaget, a híres pszichológus, önéletrajzában elmesél egy történetet a gyerekkorából. A legkorábbi esemény, amire emlékszik, hogy a nevelőnőjével villamoson utazott – szokás szerint egy parkba menten sétálni –, amikor férfiak támadtak rájuk, őt el akarták rabolni, a nevelőnő azonban megfutamította a rablókat. Piaget többször beszámolt róla, milyen élénken él emlékeiben ez az esemény. Aztán, amikor a 60-70-es években, önéletrajzát írta, levelet kapott a nevelőnőtől, aki bevallotta, hogy az egész történetet ő találta ki, és ennyi év után most  könnyíteni szeretne a lelkiismeretén.

– Hamis memória volt!

– Piaget megmagyarázta, hogy az eset a család történetének részévé vált, ezért később ő is úgy fogadta el, mint saját visszaemlékezéseinek részét.

– Ez olyan, mint amikor valaki lát egy bűvészmutatványt, de elbeszélésében az már teljesen más lesz, mint a valóság volt.

– A parapszichológusok Gellert valódinak fogadták el, számomra azonban az első pillanattól nyilvánvaló volt a csalás.

 Martin Gardnernek egy 13 oldalas levélben részletesen beszámoltam a történtekről. Mindig megosztom vele élményeimet, mert igen diszkrét ember, valami hiba folytán azonban a levél tartalma nyilvánosságra került. Egy közös barátunk meglátogatta Martint, látta a levelet, majd tudta nélkül másolatot készített róla. Heteken belül a levél mindenhová eljutott, köztük a Stanford Research Institute-ba, akik perrel fenyegettek, a Time magazin idézni akarta egyes részleteit stb. Mindennek tetejébe Randihez is eljutott, aki így került kapcsolatba Gellerrel. A következő hónapban az SRI elvitte Gellert New Yorkba a Time magazinhoz, hogy némi publicitást szerezzenek neki, mivel sejtették, hogy a hadügyminisztérium számára írt jelentésem nem lesz pozitív. A szerkesztőség Randit is New Yorkba hívta, aki addigra már ismerte  levelem tartalmát. Randit riporterként mutatták be, ott volt, amikor Geller bemutatta trükkjeit. A Time cikke az eseményről 1973 februárjában vagy márciusában jött ki. Ez volt az első nagy cikk Gellerről,  «A bűvész és az agytröszt» címmel. Tehát Geller első nagy fellépése egyben leleplezés is volt. Mindez csak a kezdet volt!

– Ez egyáltalán nem ártott Gellernek.

– Nem, sőt igazából ez indította el a karrierjét! Egy évvel később Randi felhívott. Bár Gardner jóvoltából ismertük egymást (mindketten Martin tanítványának vallottuk magunkat), személyesen azonban még nem találkoztunk. Akkoriban Randi Alice Cooper rockzenekarával turnézott,  a showműsorban szerepelt. Portlandba jöttek,  Randi meghívott az egyik előadásukra. Ott találkoztunk, és Randi felvetette, hogy Geller ügyében valamit tenni kellene.

 A beszélgetés eredményeképpen Randi, Martin Gardner és jómagam egy kis csoportot alakítottunk SIR – Scientists for Rationality – néven, amely szójátékként a Stanford Research Institute anagrammája. Elkezdtünk összejöveteleket tartani, pl. Martin házában, de mivel egyikünk sem volt nagy szervező, csak sokat beszéltünk és keveset cselekedtünk. Szerencsére a Michigan Egyetem szociológusa, Marcello Truzzi hallott a csoportunkról, kapcsolatba lépett velünk, és csatlakozni kívánt hozzánk. Ő egy "The Zetetic" című hírlevelet szerkesztett, amellyel az egyetemi tanszemélyzetet tájékoztatta a sok furcsaságról. Truzi felajánlotta, hogy a csoportunk híreit is közli benne. Pár számot átnéztünk, majd boldogan elfogadtuk az ajánlatát.

 Nagyjából ebben az időben dolgozott Paul Kurtz az American Humanist Association nevű szervezetnél. Sikerült neki a The Humanist c. lap példányszámát megháromszoroznia azzal, hogy asztrológiaellenes cikkeket közölt,  amivel  nagy figyelmet keltett. Egy nap a liftben összefutott Truzzival, és elhatározták, hogy alakítanak egy szervezetet, amelynek a bonyolult nevére soha nem emlékszem, ez volt a CSICOP (Committee for the Scientific Investigation of the Paranormal),  amelyet ellenségeink PsiCops (Pszi-rendőrök) néven emlegetnek. Truzzi akkor Martint, Randit és engem beszervezett a csoportba. Az alakuló ülés a buffaloi New York Állami Egyetemen volt 1976-ban. Valami oknál fogva azonban Truzzi lehagyta a nevem a listáról, ezért nem kaptam meghívást. Közben rájöttek, hogy én is egyike vagyok az alapító tagoknak (Randival és Gardnerrel együtt), ezért aztán mégis meghívtak. Mindenesetre én voltam az egyetlen, akinek alapító tagként nem fizették a részvétel költségeit, mivel a nevem nem szerepelt az eredeti listán. Ott volt Phil Klass és Dennis Rawlins is, akik szintén alapító tagok lettek.

– Ekkor alakult meg tehát a CSICOP és a Skeptical Inquirer című lap?

– Igen. Truzzi hírlapja évente kétszer jelent meg, kisméretű lapocska volt. Sajnos Truzzi és Rawlins nem jöttek ki  egymással, ezért Rawlins kilépett. A dolgokat tovább bonyolította, hogy Truzzi olyan újságot akart, ami minden témáról mindenféle véleménynek helyt akart adni, mások azonban attól féltek, hogy a lap így az irracionális eszmék híveinek az irányítása alá fog kerülni. Miután Paul Kurtz-cal is összetűzött, Truzzi végül lemondott a Skeptical Inquirer szerkesztőségről és kilépett a CSICOP-ból. Munkáját Kendrick Frazier vette át, aki akkoriban a Science News szerkesztője volt.

– Egy szkeptikust mivel lehetne meggyőzni arról, hogy léteznek paranormális jelenségek? Itt hirtelen Alfred Wegener jut eszembe, aki a kontinensek vándolásáról szóló elméletét már az 1920-as években kidolgozta, de csak 1960-ban fogadták el, amikor már nagyjából ismerték a lemeztektonika mechanizmusát. Más szóval a tudósok számára a kontinensek vándorlásának ténye nem volt elegendő bizonyíték, mielőtt az elméletet elfogadták volna, szükség volt egy olyan mechanizmusra is, amely a jelenséget meg is magyarázza. Ez a helyzet a paranormális jelenségekkel is?

– Igen. Véleményem szerint kutatásaink három lábon állnak: (1) elméleti megfontolások, (2) empirikus bizonyítékok, és (3) kutatási program. A parapszichológusoknak van kutatási programjuk, de nincs sem szilárd empirikus bizonyítékuk sem pedig alapvető elméletük.

 Egy kicsit zavar, hogy a parafenomének számára nagy pénzjutalmat tűztek ki. A tudományos kérdéseket nem egyetlen kísérlettel döntik el, ezért még ha valaki nyer is egy nagy összegű pénzdíjat, ez önmagában senkit nem fog meggyőzni. A tudományban a bizonyíték megismételt kísérletek sorozata, nem pedig egyetlen kísérlet. Randi ezt pontosan tudja, és ki is mondja, azonban a lényeg elveszik a médiában.

 Amikor a CIA távolbalátási kisérleteinek elemzésében vettem részt, hasonló kérdésekről vitatkoztam Jessica Utts és Ed May kutatókkal, akik szintén azt akarták tudni, emgem mi győzne meg? Elmondtam nekik annak az embernek a  történetét, aki St. Louisban, azt állította, hogy képes távolba látni. Amikor összeállt a kísérlet, azzal a követeléssel jött, hogy pozitív eredmény esetén jelentsem ki : "most már hiszek". Elmagyaráztam neki, hogy a hit szubjektív dolog, és elmeséltem, hogyan csaptam be még a legjobb bűvészeket is egyes bűvészkonferenciákon. Tehát ha egy napon valamelyik parafenomén olyant produkál, amit nem tudok megmagyarázni, az még nem jelenti, hogy valódi effektust észleltünk. Csak azt jelentheti, hogy engem is becsaptak. Amikor például a Ganzfeld kisérleteket vizsgáltam, három évembe került, amíg rájöttem, mi történt.

– Léteznek olyan dolgok, amiknek csak részleges magyarázatuk van, és van bennük még valami rejtélyes?

– Hogyne. Például a CIA távolbalátási kísérleteiben vannak hibák, de a statisztika jónak látszik. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy kijelentsük, valódi jelenségről van szó. Meg kell várnunk, amíg a kísérleteket megismétlik és az eredményeket reprodukálják. A pszi-jelenségek létezését ezek az igen ritka statisztikai anomáliák egyáltalán nem bizonyítják.

 Ed May távolbalátási kísérleteinél például észrevette, hogy az eredmények mindig jobbak voltak, amikor személy szerint ő ellenőrizte azokat. Ennek oka az volt, hogy amikor a távolbalátó médiumok nem túl részletes olvasatokat adtak, ő többféleképpen tudta interpretálni azokat a kísérleti tapasztalatai alapján.

– Tudatos elhatározásból választotta a kutatói pályát ahelyett, hogy leleplezze a konkrét csalásokat?

– Már igen korán észrevettem, hogy a tudós a médiában vesztésre van ítélve. Mint tudósnak nagyon meg kell fontolnom a válaszaimat, és ez sem nem hangzik jól, sem nem népszerű a nyilvánosság előtt. Például amikor napvilágra kerültek a CIA távolbalátási kísérletei és a Nightline c. tévéműsor foglalkozott vele, nekem is jelen kellett volna lennem. Mivel Ed May tiltakozott jelenlétem ellen, végül a CIA főnökét hívták meg, aki semmit sem tudott a kisérletek részleteiről vagy a statisztikai adatokról. Később, amikor  Larry King tévéműsorában szerepeltem, akkor sem a kutatás részletei, az eredmények körül forgott a beszélgetés, hanem arról, hogy mindez mennyi pénzébe került az adófizetőknek!

– Mi tartogat a jövő a szkeptikusok számára?

– A színvonalas tudományos kutatás nagyon költséges és időigényes. Ha a források korlátozottak, a pénzből többet lehet kihozni, ha médiára vagy az oktatásra – a véleményformáló közegekre – összpontosítunk a komoly kutatás helyett. Úgy gondolom, szükségünk van megbízható információforrásokra.

 Véleményem szerint felesleges nagy pénzeket felajánlani a parafenomének  nyilvános leleplezésére. Ezt a végletekig lehet csinálni, de a közönség semmit nem nyer vele. Annak az okát kell nekik megmagyarázni, miért tűnnek ezek a dolgok valóságosnak, miért hiszünk bennük, és hogyan csapnak be bennünket. Ezek ismeretelméleti kérdések.  Az emberek többsége a döntéseit nem logikai, hanem érzelmi alapon hozza meg. A tanulság nélküli leleplezés csak időpocsékolás.

Számomra  sokkal érdekesebb, és hosszú távon fontosabb is az öntudatlan manipulációt, az önámítást kimutatni, mint a szándékos csalást leleplezni. Az utóbbi rövid távon nyilvánvalóan fontosabb, és nagy szükség is van rá. Azonban hosszú távon én inkább a hiszékenység  pszichológiájáról szeretnék még többet megtudni.

(A Skeptic 1998. 2. Számában megjelent írás rövidített változata)

      Fordította: BENCZE GYULA