Tudomány az (ál)információ korában
CZELNAI RUDOLF



Az amerikai CSICOP (Committee for Scientific Investigation of Claims of the Paranormal) vagyis a “Paranormáli Állítások Vizsgálatának Bizottsága” ez év június 20–23 között ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból, a bizottság székhelyén, a New York állambeli Buffalo/Amherst egyetemi városban rendezték meg az első Szkeptikus Világkongresszust “Science in the Age of (Mis)Information” címmel. A nagyvilágból a Kongresszusra közel ezer tudós, szkeptikus és humanista sereglett össze.

 A CSICOP 1976. május 1-jén jött létre. Folyóirata, a Skeptical Inquirer is ugyanabban az évben jelent meg először (eredetileg “The Zetetic” címmel, mely a “keresőt” vagy “kételkedőt” jlentő görög “zetetikos” szó angol változat). A folyóiratnak ma már szerte a világon több mint 50 ezer előfizetője van, s nálunk is többen olvassák rendszeresen.

 A CSICOP célkitűzése kezdettől fogva az, hogy ösztönözze (valamint saját eszközeivel végezze is) a különféle irracionális és okkult jelenségekre vonatkozó állítások tudományos alaposságú kivizsgálását és ily módon – amennyire lehet – harcoljon a nagyközönséget félrevezető megszállottak és kóklerek káros tevékenysége ellen. A kivizsgálandó témák körét hamarosan ki kellett terjeszteni a tudomány határterületeire, valamint az asztrológiára, az ufológiára és a paranormális gyógyászati praktikákra. Kezdettől fogva szembe kellett nézni azzal is, hogy a szenzációhajhász sajtón keresztül a nagyközönség gyakran teljesen egyoldalú tájékoztatást kap, a tudományos álláspont ezen a szűrőn nem egykönnyen jut át. Ezt a helyzetet súlyosbította a “tömegtájékoztatási ipar” globalizálódása.

 Az elmúlt 20 év folyamán a CSICOP nagy munkát végzett, s tevékenységére világszerte felfigyeltek. Ennek eredményeképpen ma már kb. 70 helyi, regionális és nemzetközi szkeptikus társszervezet működik szerte a világon. Nálunk 1992-ben jött létre a “Tényeket Tisztelők Társasága”, (elnöke a néhai Szentágothai János akadémikus volt), mely kezdettől fogva kapcsolatot tartott a CSICOP-pal. A társaságnak nincs önálló folyóirata, de a Természet Világa indított egy szkeptikus rovatot, mely ezt a hiányt áthidalja.

 Az évforduló kínálta alkalmat megragadva rendezték meg az első Szkeptikus Világkongresszust, mely elé azt a célt tűzték ki, hogy világszerte újabb lendületet adjon a kritikus közgondolkodás megteremtésérev aló törekvésnek, valamint tudományos közműveltség terjesztésének. E célok időszerűségét aligha szükséges hangsúlyozni. Korunk egyik legnagyobb ellentmondása, hogy bár a tudomány és a technika egyre nagyobb szerepet játszik életünkben (a tudomány még sohasem haladt előre gyorsabb ütemben, mint napjainkban), mégis az irracionalizmus hódít teret, s a nagyközönségre a miszticizmus és az áltudomány nagyobb vonzerőt gyakorol, mint az általános emberi tapasztalatra alapozott tudományos világkép. A kongresszuson több mint 70 előadás hangzott el. Nagyobb részüket 16 témakör szerint csoportosítva tartották. Ezek az alábbiak voltak: A tömegtájékoztatás szerepe a nagyközönség (félre)tájékoztatásában, A tudományellenesség növekedése, Ufológia, Asztrológia, Homeopátia, Gyógyítás kézrátétellel, Kiropraktika, Teremtéstudomány, Parapszichológia, Az öncsalás mechanizusai, Alternatív gyógyászat, Filozófia és áltudomány, Pszichoaalitikai elmélet és terápia 100 év után, Kritikus gondolkodás a nevelésben, Spiritizmus, Paranormális fejlemények Kínában.

 Félnapos ülés keretében az Egyesült Államokon kívül szkeptikus csoportok is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. Ennek során összesen 16 beszámoló hangzott el: belga, mexikói, német, angol, spanyol, kanadai, ausztrál, kínai, olasz, holland, oros, magyar, indiai, norvég, cseh és japán részről. A magyar beszámolóban röviden elmondtam, mióta s hofgyna működik nálunk a “Tények Tisztelőinek Társasága”, beszéltem a Természet Világa c. folyóirat szerepéről (a lap egyébként a CSICOP elnöke, Paul Kurtz professzor által 1987-ben alapított “Center for Inquiry” új épületének impozáns könyvtárában is megtalálható). Beszéltem arról, hogy a paranormális témákkal foglalkozó folyóiratok és könyvek számának növekedéséből ítélve az irracionalizmus nálunk (is) növekedőben van. Elmondtam, hogy a Természet Világa diákpályázatán már három ízben került sor a James Randi által alapított díj odaítélésére, s ezért köszönetet mondtam James Randi-nek és a CSICOP vezetőinek. Nagy érdeklődést keltett, hogy tárgyalásokat tervezünk a tudományos újságírókkal és a vezető tévécsatornák tudományos műsorainak szerkesztőivel a hatékonyabb tudományos ismeretterjesztés lehetőségeinek feltárása céljából.

 A kongresszust néhány témacsoportoktól független előadás is színesített, melyek különlegesen nevezetes személyek részéről hangzottak el. Beszélt pl. a Nobel-díjas Leon Lederman, a Fermilab tiszteletbeli igazgatója, Stpehen Jay Gould közismert tudományos író, a Harvard Egyetem Összehasonlító Zoológiai Múzeumának igazgatója, John Maddox, a Natura tiszteletbeli (nyugalmazott) főszerkesztője, valamint Steve Allen szkeptikus író, jazz-zongorista és tévésztár.

 Külön említést érdmel egy kissé ellentmondásos, de mindenképpen izgalmas és tanulságos esemény. A kongresszus rendezői meghívták Chris Cartert az “FBI X-aktái” c. tévésorozat író-rendezőjét egy nyilvános vitára. Ennek az lett volna a célja, hogy meggyőzzék őt: nem korrekt dolog, hogy a hiszékeny nézők számára “igaz történetként” tálal paranormális agyrémeket. A naiv rendezők bizonyára azt gondolták, hogy sok (majdnem ezer) lúd (ill. tudós) majd biztosan disznót győz, de ebben persze tévedtek. Legalábbis szerintem. Határozottan az volt az érzésem, hogy ebből a vitából – függetlenül attól, hogy nyilvánvalóan nem neki volt igaza – Chris Carter került ki győztesen, mert egyrészt számára a közszereplés hazai pálya, másrészt a mieink nem készültek eléggé alaposan az összecsapásra. Többek között tanulmányozhatták volna a lélekvándorlást és általában a “New Age” mozgalmat reklámozó bájos Shirley MacLaine taktikáját, melyről már számos könyvet írtak, s melyet Chris Carter majdnem betű szerint követett. Arra a megjegyzésre pl, hogy bizonyos tudományos kérdéseket a valóságtól eltérően állít be, egyszerűen ezt válaszolta: “számomra az a valóság, ahogy beállítottam, s azzal kapcsolatban ami az én valóságom csak az én saját véleményem dönt”. (Shirley MacLaine pontosan ezt mondta, amikor egy butikban eltűnt a pénztárcája, s a riporterek azt kérdezték tőle, miért gondolja, hogy azt nem ellopták, hanem “dematerializálódott”.)

 De térjünk vissza Chris Carterre! Amikor keményen nekiszegezték, hogy visszaél a nagyközönség hiszékenységével, ezt válaszolta: “Nem erről van szó, hanem arról, hogy az emberekben él a vágy, hogy hinni akarnak valamiben, mint ahogy én is hinni akarok. Bennem ez a vágy nagyon erős. Mélyen vallásos vagyok, mint az amerikaiak nagy többsége, és számomra ez nagyon fontos.”

 Itt álljunk meg! Elemi intelligenciával, mely persze nem mindenkinek adott meg, azonnal látni lehet, hogy nem a kérdésre válaszolt, sőt belekeverte az ügybe a vallásosságot, amirőül itt nem is volt szó. Ezzel lehetetlenné tette a kérdés további firtatását, s előre biztosította magát: majd ha “megvágva” visszajátsszák a jelenetet a tévében, a néhő azt fogja hinni, hogy szegény Chris Cartert megtámadták legszentebb érzelmeiben. És ő lesz a befutó.

 Nagy élmény volt a CSICOP 1996 évi díjainak átadása. Az Isaac Asimov-díjat Stephen Jay Gould kapta, a Józan Ész Dícsérete-díjat Leon Lederman, a Tudományos Ismeretterjesztés díját Dean Edell, a Kitüntetett Szektpikus-díjat james Randi, a Szkeptikus Életmű-díjat Steve Allen, végül a “Felelős Újságírás” díját Phillip Adams, Piero Angela és Pierre Berton. Közben érdekes dolgok hangzottak el, de itt csak kettőt említek. Amikor Steve Allen a pódiumon átvette az életmű-dajít valaki felkiabált hozzá: “Steve, mond már meg, miért feccoltad be ezt a marha nagy munkát?”... Mire ő elgondolkodva így válaszolt: “Nem is tudom..., hacsak nem azért a negyven millióért...”.

 A másik, amit említeni szeretnék, az, hogy Pierre Berton kanadai történész, író és tévéműsor-szerkesztő, a “Felelős Újságírás” díjának egyik nyertese nem tudott eljönni az ünnepségre és a kitüntetést levélben köszönte meg. Ebből a levélből (melynek másolatát megkaptam) szeretnék idézni egy részt: ...”Széles körben él a mítosz, hogy az újságírás hivatás, ám attól félek, ez még nincs teljesen így. Amíg nem lépnek érvénybe világos követelmények az újságírói etikával és magatartással kapcsolatban és amíg nem jön létre valamilyen szervezet, hogy ezeket ellenőrizze és érvényesítse, s megfegyelmezze azokat, akik megszegik a szabályokat, vagyis röviden: amíg nincs olyan szervezetünk, amilyenekkel az orvosok, mérnökök, jogászok és más hivatások már szerencséjükre rendelkeznek, addig nem nevezhetjük magunkat hivatásbélinek.” Ehhez hozzá szeretném fűzni, hogy Pierre Berton szavai feltehetőleg nekünk is szólnak.

 Rögtön az első nap volt egy kalandom. Úgy adódott, hogy szerepeltem a buffalói tévében. Éppen a kiállított könyveket nézegettem a Prometheus Kiadó standjánál (eléggé álmosan, még az utazás hatása alatt), amikor azt vettem észre, hogy rám fognak valami fekete dolgot. Először pisztolynak véltem, de aztán ijedten láttam, hogy mikrofon. S már kédeztek is: honnan jöttem, mit csinálunk mi magyar ténytisztelők odahaza, meg hasonlókat. Csak később vettem észre a kamerákat. Éppen az kérdezték: mit csinálunk, ha jön valaki és azt állítja, hogy a földönkívüliek eltérítették? Azt feleltem, hogy nálunk nem ez a probléma, hanem az, hogy egyes lelkiismeretlen emberek eltérítik a földönkívüli látogatókat és feketén dolgoztatják őket. (Itt véget is ért a riport, mert egy ismeretlen fiatalember, aki a közelben állt, fellökte a könyvespultot.)

 Talán valamint mondanom kellene arról is, hogy mi hangzott el az előadások során, de az adott keretek között ez szinte lehetetlen. Csak három témakör (médiák szerepe, tudományellenesség növekedése, gyógyítás kézrátétellel) próbálok érinteni.

 Arról, hogy a nagyközönség tudományos kérdésekben való (félre)tájékoztatása terén a médiák milyen szerepet játszanak, három dolgot emeltek ki. Először is szó volt arról, hogy a tévéműsorok “hallgatottsága”, melynek alapján a műsorszerkesztők munkáját értékelik, nem a műsor tudományos értékétől függ, hanem attól, hogy mennyire izgalmas és érdekes az adott riport, talk-show, vagy akármi. Ép ésszel nem lehet elvárni a riportertől, hogy önérdeke ellenében kigyomlálja a marhaságokat, melyek a műsort fűszerezik. Minél ellentm,ondásosabb a riport, annál érdekesebb és szórakoztatóbb. Ha ezt sikerül elérni, a szerkesztők nem nagyon bánják a tudományos hézagokat és pontatlanságokat.

 Másodszor: a tudományos riportok esetében is érvényes a médiák fő szabálya: a gyors hír a jó hír, s nem a pontos hír. A riporter mindig siet, arra nincs ideje (akkor se, ha eskü alatt megígérte), hogy az anyagot leadás előtt újra megmutassa a riportalanynak. A kutatók nagy része, ha így elbánnak vele, megfogadja, hogy többé nem áll szóba riporterrel, s csak kevesen maradnak továbbra is elérhetők, hacsak nem megszállott apostolai az ismeretterjesztés ügyének.

 Végül, a műsorszerkesztő ismeri közönségei ízlését és érzékeny pontjait és a műsort aszerint hangolja. Ha tévébeszélgetésre meghívnak pl. egy orvost és szembesítik egy sarlatánnal, általában az történik, hogy az orvos mondanivalóját megkurtítják, feldarabolják, értelméből kiforgatják (ha lehet, az orvsot idiótának mutatják be), s olyan csattanóval zárják a beszélgetést, mely legalábbis homályban hagyja a konklúziót, vagy még inkább azt sejteti, hogy bármit is mond a “hivatalos tudomány”, a másik oldalán van az igazság. (A szegény sarlatán, mivel képzetlen és műveletlen, nem tudja magát jól kifejezni, s ezért is az ő pártjára kell állni, amit a néző különben is elvár). Az általános “image”, melyet a tudományról ily módon adnak (melyhez a nagyközönség már hozzá is szokott) az, hogy a tudomány veszélyes, de legalábbis tökéletlen, a pszeudotudomány (és minden, ami “New Age”, tehát paranormális, misztikus, földön- és elmén kívüli), az viszony morálisan és minden más tekintetben felsőbbrendű. (És ha van macskájuk, akkor az is.)

 A tudományellenesség növekedése címmel tartott kulcselőadásban Paul Gross pontosítással kezdte: szerinte azt nem lehet mondani, hogy a tudományellenes jelenség – arányait tekintve is – növekedőben volna. Viszont lénygesen megváltozott az a szerep, melyet az irracionalizmus a kultőrán és általában a társadalmon belül játszik. A tudomány, mely a közös emberi tapasztalatból indul kio, sajátos szűrő-ellenőrző módszereivel igyekszik a megbízható ismereteket rendszerezni s a gyakorlat számára hozzáférhetővé tenni. Életünk minősége – az egyre bonyolultabbá váló modern világban – mindinkább ettől a tevékenységtől függ. A mai tudományellenesség pedig éppen ez ellen indított frontális támadást, mégpedig filozófiai alapon, a közös emberi tqapasztalat kategorikus elutasításával.

 Victor Stenger, a Hawaii Egytem fizikaprofesszora (az Öntudatlan Kvantum c. remek könyv szerzője) a fentiekkel összefüggésben az ún. “kvantum miszticizmusról” beszélt, vagyis arról, hogy a modern fizika bizonyos tételeinek primitív félremagyarázása, s az ebből levont önkényes következtetések (“a gondolatok és emóciók tényeket teremtenek”, ...”az univerzum tudatunk terméke”...stb.), hogyan váltak “New Age” filozófia forrásává. Hogyan jutottak el a “New Age”-erek (ezeket idehaza praktikusan újkórosaknak” nevezhetnénk) a hullám-részecske dualitás problémájának félreértéséből pl. arra a bizarr következtetésre, hogy bizonyos távhatások fénynél sebesebben terjednek? S végül hogyna vetették fő bukfencüket, melyet tömören így fogalmazhatnánk össze: “mivel a kvantummechanika misztikus (számukra), ezért minden, ami misztikus, az a kvantummechanikából ered”, s végül ebből hogyan született meg a “kvantumorvostudomány” őrülete.

 Ez idáig viccnek hangzik, s nem fárasztanám vele az olvasót, de a konkrétumok világában az ilyesmi úgy jelentkezik, hogy egyes beflyásos guruk a következőt mondják: –mivel az orvosok nem tudnak mindent, helyet kell adni az alternatív gyógyászatnak”. A politikusok az efféle nyomásnak nem tudnak, vagy nem szeretnek ellenállni, s ebből az lett, hogy az amerikai kormány hivatalosan támogatott bizonyos alternatív gyógyászati tevékenységeket, pl. a kézrátétellel való gyógyítás elképesztő humbugját (melyről alább még szó esik).

 A kérdés másik aspektusa, hogy az amúgy is áttekinthetetlenné váló információtömegben növekvő részt foglal el a manipulált álinformáció. Ez azonban olyan folyamat, mely egy bizonyos ponton túl visszafelé is elsülhet. A hamis információ áradata, miközben a tudomány hitelét gyengíti, az áltudományok létalapjukban veszélyezteti (mert azok mind a tudomány mímeléséből élnek, s számukra – bármily különös – a tudomány presztízsveszteséget (mint valami lázat) könnyen kiheverheti, de az áltudományok nagyobb sebeket kaphatnak. Közben az utca embere az álinformáció áradatát egyszer megelégeli, s elemi erővel tör majd fel az igény, hogy végre mutassák meg: a sok hazugság között mi az, ami nem az? (Észrevételem ezzel kapcsolatban ennyi: a “New Age” mozgalom látványos előretörése, s az a tény, hogy az irracionalitás sokféle fajtája manapság ennek a mozgalomnak az ernyője alá igyekszik, talán azzal is magyarázható, hogy a kisebb kalózok már érzik a közelgő vihart.)

 A harmadik téma, melynek említését ígértem: gyógyítás kézrátétellel. A szóban forgó praktika divatos angol neve: “Therapeutic Touch” (TT), vagyis gyógyérintés. Az benne az érdekes, hogy ma már nem is érintik a pácienst, az egészet akár 400 mérföld messzeségéből is lehet csinálni (akármekkora távolságból csinálják, ugyanannyit ér). A technikát Esterbány Oszkár magyar huszárezredes kezdte Amerikában még a 30-as években, de ő eleinte főleg csak lovakat nyugatott (és gyógyított) kézrátétellel, s ez (legalábbis ami a nyugtatás illeti) valószínűleg működött is.

 A jó ezredestől vette át a módszert “alapelveit és technikáját” a 60-as évek vége táján Dolores Krieger, Ph. D., aki a Rockefeller Egyetemen akkortájt éppen a hallucinogén anyagok kreativitásra gyakorolt hatását tanulmányozta. Az ő buzgalmának köszönhetően a TT gyorsan elterjedt Amerika-szerte. Az elmélet szerint a gyógyhatás az “életenergiák” átvitele révén történik. Mai legjelesebb amerikai művelője Janet Quinn, aki az “érintés nélküli gyógyérintés” újítását bevezette. Kedvelt tévériport-alany. Az új gyakorlat fő féászke Colorado állam, azon belül is Denver (Kalifornia után a második legbabonásabb hely Amerikában), ahol a presbiteriánus egyház kórházi nővériskolájában a TT kötelező tantárgy lett. A nővériskolának külön életenergia tanszéke is van, s itt működik Janet Quinn. Az egész ügyről a kongresszuson Scheiber Béla, a Rocky Mountain szektpikusok elnöke, tartott igen érdekes előadást. Ebben többek közt arról is szó esett, hogy amikor a nővériskolának a TT tudományos igazolására fabrikált “független kutatási jelentését” vizsgálták, a jelentsét aláíró orvosokat sehol sem találták. Ezek feltehetőleg holt lelkek voltak, vagy nem akartak mutatkozni. A kutatási jelentést különben (az eltűnt “kutatók”) egy tudományos körökben ismeretlen “Subtle Energies” (Titokzatos Energiák) című folyóirat első (!) számában publikálták, olyan folyóiratban, melyet feltehetőleg csak a New Age mozgalom hívői olvasnak, ha az első szám után még egyáltalán létezik.

 A fentiek csak vázlatos ízelítőt adnak a Kongresszus eseményeiről s az ott elhangzuottakról. Ha majd egyszer (attól félek, nem egyhamar) kiadják az előadások teljes anyagát, az bizonyára kitehet akár 1000 oldalt is, tehát bárki beláthatja: itt nem adhatok teljes képet. Az előadásokról előzetes rövid összefoglalókat nem adtak ki, csak azt tudom, amit hallottam, s ráadásul nem is hallhattam mindent, mert az előadások nagy része három párhuzamos szekcióban folyt, s a zsúfolt termek között nem nagyon lehetett pendlizni. Ettől a panaszomtól eltekintve azonban nagyon örülök, hogy ezen az esmeényen részt vehettem. Ezt a repülőjegyek biztosításával a System Consulting Kft. könnyítette meg a számomra, melyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani.

 A kongresszuson több európai szkeptikus szervezet képviselői is jelen voltak, így a Szkeptikusok Európai Tanácsának elnöke, Cornelis de Jager professzor Hollandiából megragadta az alkalmat és szervezett egy külön éjszqakai ülést e kisebb család számára. Jelenleg az európai szervezetnek csak hét bejegyzett tagja van (Belgium, Cseh Köztársaság, Hollandia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország), de az összejövetelre meghívták a többi európait, köztük engem is. Ez alkalmat adott arra, hogy mint idehaza előzőleg Bencze Gyulával megbeszéltük, bejelentsem a magyar Tényezőket Tisztelők Társasága részéről a csatlakozási szándékot. Ezt örömmel üdvözölték.

 Ezen a megbeszélésen jelen volt Bázelből Michel Bloch és felesége, Szentágothai Katalin, a magyar szkeptikus társaság egyik alapítójának leánya, anémet szkeptikusok részéről Amardeo Sarma, a belga Tim Trachet (utóbbi kettő az európai szervezet vezetőségének is tagja) és még néhányan, összesen 11 európai országból.

 A megbeszélésen főleg arról volt szó, hogy a spanyol szkeptikusok elnöke, Miguel Angel Sabadel csillagász, meghívta az európai szkeptikusokat arra a kongresszusra, melyet 1997 szeptemberében szeretnének La Coruńa városában megrendezi. Elmondta, hogy ezt az eseményt összefüggésbe kívánják hozni azzal az ünnepségsorozattal, melyre Averroes (Ibn Rushd) halálának 800. évfordulója alkalmához kapcsolva 1997-ben és 1998-ban került sor. Remélem, hogy ezen az eseményen a Tényeket Tisztelők Társaságát többen is képviselhetik majd.