Csaba György

A hit gyógyító ereje



Az Amerikai Egyesült Államok közvélemény-kutatói szerint az emberek 82%-a hisz abban, hogy imájának gyógyító ereje van, és csak 13%-uk tagadja ezt. A lakosság  77%-a gondolja úgy, hogy Isten néha közvetlenül is beavatkozik a súlyosan beteg ember sorsába jóra fordítva azt, és csak 18% nem hisz ebben. Az emberek 73%-a hittel vallja: ha más imádkozik érte, az segít kilábalni betegségéből (mindössze 21%-uk állítja az ellenkezőjét). Az amerikaiak 64%-a érzi úgy, hogy az orvosnak együtt kell imádkoznia páciensével, ha az úgy kívánja, és csak 27% tagadja ennek fontosságát. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a világ technikailag és tudományosan legmagasabb szinten álló államában  az emberek döntő többsége hisz abban, ami megfoghatatlan, természetfeletti, de  szerves része életének, miközben egyre nagyobb számban utasítja el az  orvosi beavatkozást. E számok tükrében szükségszerűnek látszik megvizsgálni: valóban van-e a hitnek akár az orvosi beavatkozást helyettesítő gyógyító ereje, vagy ez csak az ember képzeletének szüleménye?
 

Az immunrendszer nemcsak – mint korábban hitték – a kívülről támadó kórokozók, például  a vírusok, a baktériumok ellen védi a szervezetet, hanem a belülről sarjadó rendbontás, például a daganatképződés ellen is. Ha az immun-homeosztázis felborul, fogékonnyá válunk a  fertőző betegségekre éppúgy, mint a daganatokra. Immunrendszerünk állapota viszont – ma már tudjuk – jelentős mértékben függ  idegrendszerünktől.  Nemcsak tapasztalati, hanem  tudományosan is alátámasztott tény,  hogy a depresszió kedvez az immunrendszer blokádjának, hogy a súlyos frusztrációk, éppen az immunrendszer elégtelen működése miatt, rosszindulatú daganatok kialakulásához vagy szóródásához vezethetnek. Ebből  következik, hogy ha valaki hiszi, hogy meggyógyul – akár imádkozással, akár az Isten közvetlen beavatkozásával  –, az pozitívan befolyásolhatja állapotát, míg ha azt hiszi, hogy semmi és senki nem segít rajta, tehát feladja a küzdelmet, az végzetét hordozhatja. Az, hogy az amerikaiak  imádságos tapasztalatai alapozzák-e meg hitüket vagy fordítva, nehezen dönthető el. Ugyanakkor a tudomány mai állása mellett a hit gyógyító ereje – bizonyos korlátok között -- nem zárható ki. Nem azon van tehát a hangsúly, van-e ereje az imának (akárki mondja azt),  hanem azon, hisz-e abban, hogy ez segít, s ezzel idegrendszere ösztönzi immunrendszerét a betegség leküzdésére.

A gyógyszerek hatásának tesztelésekor mindig végeznek placébó-vizsgálatokat. (A placébó  teljesen hatástalan anyag, gyógyszert utánzó, de hatóanyagot nem tartalmazó készítmény.)  A betegek nagy része  a placébótól is javul, tehát attól, hogy tudja, gyógyszerrel kezelik. Az eredményt ezért a gyógyszer hatásából le kell vonni.  Minél körültekintőbben tudja az orvos a placébót beadni, annál inkább javul a beteg állapota.   Nem bővelkedik az orvosi irodalom olyan adatokban, amelyek szerint súlyos betegség, például rák placébótól meggyógyult volna, de fejfájás, émelygés, magas vérnyomás csökkenhet a hatására, és nemcsak szubjektíve, hanem objektíve  is. És ez sem csekélység. Mivel a placébóban semmiféle hatóanyag nincs, kizárólag a beteg hite eredményezte a javulást. Nyilvánvaló azonban, hogy a beteg hite orvosában (gyógyszerében) – bár fontos tényező – nem mérhető össze a vallásos ember istenhitével, melynek gyógyító ereje emiatt   jóval nagyobb lehet. Hogy a vallásos ember elfogadja-e azt a magyarázatot, amely szerint hite segítette (közvetve) a gyógyulásban, vagy azt hiszi  Isten avatkozott bele (közvetlenül) életébe,  az eredmény szempontjából lehet másodlagos, habár  az ideológiai megközelítést tekintve nem az.

*
Bár az imádsággal gyógyítók különleges helyzetet foglalnak el, mivel munkásságuk a vallásosságra épül, hasonló mechanizmuson alapul más "gyógyítók" tevékenysége, illetve esetleges eredményessége is. A kézrátétellel manipulálóknál szintén a hit az, ami a védekező mechanizmusokat működésbe hozza és ugyanez a helyzet az aurával vagy energiával gyógyítóknál  is.   Vizsgálatunk szempontjából a mechanizmust és az eredményességet tekintve csak fokozati különbségek fedezhetők fel, a lényeg azonos, nem a "terápiás eszköz", hanem a rá adott válasz, a benne való hit adja az eljárás lényegét.

*
Az amerikai közvélemény-kutatás arra is kiterjedt, mennyire hisznek az emberek a hitgyógyítók (faith healers) eredményességében.  Itt az arányok már megfordultak: a válaszadók 28%-a hitte, hogy a hitgyógyítók képesek javítani állapotukon  (hitükön keresztül vagy  személyes érintéssel),  63%-uk azonban elutasította ezt. A megkérdezettek több mint negyed része pozitívan értékelte a hitgyógyítók tevékenységét, ami annál is inkább elgondolkodtató,  mert ennek jelei hazánkban is mutatkoznak. Ül a TV stúdiójában a  lenyűgöző méretű,  beteges pillantású ember, aki azt állítja magáról, hogy egy ufó elrabolta és azóta olyan energiára tett szert, mellyel bárkit meg tud gyógyítani távolból is. És az  emberek egymással versengve telefonálnak a stúdióba, hogy legintimebb titkaikat feltárják előtte. A hitgyógyító azután közli, hogy a telefonáló panaszai most szűnni fognak és mikor visszakérdez, a "beteg" az esetek jelentékeny részében jelzi, hogy érzi is, amint fájdalmai enyhülnek. A nagydarab ember CD-it és videokazettáit plakátokon reklámozzák, amit vesznek is (nálunk is 28%?).

Régóta tudjuk, hogy hipnózissal lehet gyógyítani és azt is, hogy egyesek  képesek a tömeget hipnotizálni. Apáról fiúra száll az indiai fakír legendája, aki százak szeme láttára feldobta a kötelet a levegőbe, amely ott megállt, miközben  felmászott,  majd le is ereszkedett rajta. A mutatványt filmre vették, amelynek vetítésekor kiderült: nem történt semmi, a fakír egész idő alatt mozdulatlanul ült és a közönségre meresztette tekintetét. De hasonló mutatványok egészségjavító vagy -károsító hatása is ismert, amikor pszichés betegségek (például hiszteroid jellegűek) tömeghipnózis hatására elmúlnak, vagy ellenkezőleg, fellépnek.

Mindez érthető akkor, ha egy vallásos hittől átitatott társadalomban történik, de meglepő a technikai civilizáció 20. század végi fejlettsége mellett, és ha ezt éppen a legfejlettebb technika  közvetíti (televízió), melyet ez a civilizáció hozott létre és terjesztett el. A jelenség csak úgy magyarázható, ha feltételezzük, hogy a műveltség általános növekedése mellett valami gyermeki  (ősi) változatlanul megmaradt az emberiségben, és ez nemcsak befolyásolható, hanem igényli is az ilyen jellegű hatásokat. A különbség csak annyi, hogy a "törzsi varázsló" (mágus) ma már nem mindig személyes jelenlétével váltja ki a kábulatot, hanem a képernyőn keresztül,  a "törzs tagjai" pedig nem a földön, hanem kényelmes karosszékekben ülnek.  Az ezredvég embere, akit a tudomány és a technika fejlődése megingatott igazi (vallásos) hitében – de nem annyira, hogy ne is igényelje azt –, torz istenségeknek szolgáltatja ki magát, puffadt álmessiások igézetét várva. Az információs forradalom legfejlettebb terméke, az internet Healers fóruma, Faith healers címszó alatt négyszázezer(!) írást tart nyilván angol nyelven (és mintegy kétszázat magyarul), melyekben még az ördögűzés módszerét is leírták. Az irományokban a gyógyulás minden "bizonyítéka" megtalálható, sőt annak felsorolása is, hogy ha nem sikerülne a hit segítségével meggyógyulni, annak mi lehet az oka. Van olyan írás amelyben több mint negyedszáz magyarázat található a kudarcra. A legtöbb hiba természetesen a hit felszínességére vezethető vissza. Ha azonban az ima egyáltalán nem használna, az sem baj, hiszen arra is van magyarázat a huszonhat között: Isten a halálon keresztül gyógyítja meg a beteget. És 20. század végének   "űrjáró" embere  (mint tömeg) ujjongva fogadja el e magyarázatokat.

*
Hívőként könnyebb élni és könnyebb meghalni.  Az emberiségnek csak töredéke  tud  felelősséget vállalni  cselekedeteiért és  sorsáért. A többség azt várja, hogy valaki -- szülő, tanár, főnök, kormány, állam -- átvállalja ezt tőle még akkor is, ha ez egyéni kiteljesedésének gátja lesz. Ennél is  megfelelőbb azonban az, ha a felelősséget olyan személy vállalja át, akit nem ismerünk, tehát gyarlóságait sem vehetjük észre. Emiatt olyan földöntúli hatalommal ruházhatjuk fel, amely minden nehézséget meg tud oldani. Utóbbi igény testesül meg az emberek vallásosságában, és mivel a civilizáció szédületes fejlődése mellett az emberi  psziché az ősember óta nagyon keveset változott,  az igény fennmaradása hosszú távon is garantált, legfeljebb eltérő formákat ölt.

A tudomány is lehetne istenség, de alapvető jellegzetessége miatt nem tud azzá válni. A tudomány döntő jellemzője ugyanis a megismerés, a dolgok mélyére hatolás, amely lehámozza az ismeretlenség misztikumát. Ugyanakkor e misztikum nélkül a hit nem lehet teljes. A tudomány "bevallja", hogy nem tökéletes,  mit tud megoldani,  mit nem és megnevezi azt is, amivel szemben tehetetlen. Az emberek viszont igénylik az abszolút (csodás) beavatkozásokat, amit a tudomány nem vállalhat, mert akkor önmagát cáfolná meg.  A tudomány töredelmesen bevallja, hogy nem tud életet teremteni és nem tudja megakadályozni -- csak késeltetni -- a halált. A  hit igényli a teremtés misztikumát és borzadállyal tekint arra, ami nem biztosítja a túlvilági (örök) létet.  Ugyanakkor a tudomány egyesek számára éppen olyan értelmetlen, mint a vallás egyes tételei, de míg utóbbiak az érzelem szaván szólnak (így közelebb állnak a lélekhez), a tudomány számukra száraz és sótlan, tehát  a vallást nem helyettesítheti.
Az emberek kisebbik része a tudományban (a tudománynak?) hisz és nem igényli a vallást. Az is lehet, hogy igényelné, de racionális gondolkodásmódja  lehetetlenné teszi azt számára, bár az sincs kizárva, hogy lelke csücskében egy kicsiny sarkot azért a misztikum számára is fenntart. Bár önálló gondolkodása örömmel töltheti el, valószínűleg boldogtalanabb, mint a vallásos ember, mert  problémáinak megoldásáért vagy megoldatlanságáért, más emberek rovására elkövetett hibáiért  a felelősséget  maga vállalja. A tudományba vetett hite éppúgy segítheti immunrendszerét, mint bármely másban való hite, azonban az öröklét ígérete helyett csak génjeinek túlélésében bízhat.

Az amerikai közvélemény-kutatás eredményeiből látható, hogy a választ adók között  vannak bizonytalanok, akik sem egyik, sem másik oldal nézetét nem vallják vagy nem merik vállalni (átlagosan 5%).  Nem valószínű azonban, hogy akik elutasító állásponton vannak,  ezt azonos mértékben teszik, mint ahogy az sem bizonyos, hogy a hívők hite is egyforma. Nyilvánvaló, hogy a hívők között vannak olyanok, akik az imádságot elégségesnek tartják a gyógyuláshoz és annak kizárólagosságát nem kérdőjelezik meg, miközben a korszerű gyógymódokat elutasítják, míg más hívők úgy vélik,  jó, ha ima is van, természetesen a korszerű medicina eszköztára mellett. Ugyanígy, a nem hívők között vannak olyanok, akik az ima vagy a hitgyógyulás lehetőségét kategorikusan elutasítják, míg mások nagy bajukban az abszolút természettudományos gyógymódok mellett megengedik, hogy hozzátartozójuk néhány fohászt is elrebegjen értük. A hitgyógyítóknak az imánál nagyobb mértékű elutasítása ugyanakkor azt jelzi, hogy míg a  hit nem látszik teljes ellentétben lenni a tudomány elfogadásával, addig a kóklerség csak kisebb sikert arat a tudománnyal szemben.

*
Az a kijelentés, hogy hívőként általában könnyebb élni és meghalni, nem jelenti azt, hogy ez minden esetben igaz. Egy, az Egyesült Államokban készült tanulmány szerint a pszichés megbetegedések gyakoribbak a vallásos emberek körében (a depresszió mértéke például háromszoros) de a daganatos, keringési, vese- és tüdőbetegségek is kettő–négyszer gyakoribbak, mint a nem vallásosak körében. Nem világos, hogy lehet ezt összeegyeztetni azzal, hogy a hit segít a gyógyulásban. Úgy tűnik, a hívő fogalmát nem lehet egységesen értelmezni. A hívők között vannak ortodoxok, akik a vallási törvények minden betűjét igyekeznek betartani és betartatni, és bár nem kevésbé hívők a szekularizáltak sem, ők nem betű szerint értik azt. Valószínűnek látszik, és a vizsgálatok is erre utalnak, hogy  az ortodox fundamentalisták azok, akiknél az említett betegségek gyakoribbak, mivel állandóan szoronganak, hogy megtartották-e az előírásokat és nem vétettek-e Isten ellen valamely cselekedetükkel.  A folytonos szorongás ugyanis valóban depresszióhoz, ezáltal az immunrendszer blokádjához és a szöveti harmónia felbomlásához vezet. Másrészt feltételezhető, hogy éppen azok lesznek fundamentalisták, akiknek ez pszichés gondjaikra megoldást hoz, vagy éppen pszichés beállítottságuk miatt fogékonyabbak a vallási tanokra.  Ez nem mond ellent annak, hogy a hit  (van, aki vigyázzon rá) és az általa sugallt optimizmus segít a betegségek leküzdésben.

*
A beteg hihet orvosában és alkalmazott gyógymódjaiban is. Az orvosról kialakult kép (melyet a betegek terjesztenek róla), az orvos megjelenése, szuggesztivitása, személyes empátiája mind olyan tényező, amely elősegíti, vagy  gátolja a beteg gyógyulását. A korábbi évszázadok és évtizedek csodadoktorai nem egy esetben nemcsak  eszközeiknek, nagyobb tudásuknak, hanem személyiségük kisugárzásának is köszönhették hírüket. Természetesen régen kevesebben engedhették meg maguknak a gyógykezelést. Azzal, hogy az orvosi kezelés általánossá vált a közösség (az állam?) jóvoltából és mindenki igénybe veheti már, nagy  mértékben csökkent személyes jellege is, hiszen az orvos csak kevés időt tud szánni betegére, így személyes varázsából – ha egyáltalán van ilyen – csak keveset sugározhat rá. Ugyanakkor – éppen mert sok a beteg – ma már nemcsak a legalkalmasabbak vállalkoznak gyógyításra, hanem azok is, akik ezt a pályát hivatás helyett foglalkozásnak tekintik, tehát akiknek egyáltalán nincs személyes kisugárzásuk. Ehhez járul a tömegkommunikáció, mely miközben -- mert szenzáció -- széles körben bemutatja az orvosok gyarlóságait, az egekig emeli a  hitgyógyító sarlatánokat. Mindez együtt alapjaiban rongálta meg a betegeknek az orvosokba vetett hitét.

Az orvosi technika fejlődése hihetetlen mértékben vitte előre a diagnosztikát. Ez viszont  sok területen szükségtelenné tette az orvosi intuíciót, mert objektív adatokkal helyettesítette azt. Az orvosra az adatok összegzése, a diagnózis felállítása és a terápia meghatározása maradt. A számítógépek alkalmazása előrevetíti annak lehetőségét, hogy az orvosnak még összegeznie sem kell az adatokat,  megteszi helyette  a számítógép, sőt a valószínű diagnózist és terápiát is megadja. A betegnek azonban  szüksége van arra az együttérzésre, amit az orvos mint  ember tud nyújtani neki (gondoljunk arra a 68%-ra, aki az orvos együttimádkozását igényli) és a gép ezt nem tudja nyújtani. A gép valóban segíti az orvost, és a betegre fordítható idejét is képes volna megnövelni, azonban a betegek mennyisége is növekszik, éppen a technika fejlődéséből következő káros hatások (lásd: átruházott evolúció, Természet Világa 1994. 12. oldal) következményeként.  A betegségek igen nagy  százaléka pszichoszomatikus, azaz a rossz idegállapot miatt olyan elváltozások alakulnak ki a szervekben, ami a szervi elváltozásokat "utánozza". A diagnosztika ebben az esetben nemegyszer csődöt mond, azaz az orvos csak annyit tud mondani, hogy az eredmény negatív, holott a beteg ezt nem így éli meg. Az orvos, aki megfelelő képzettség (esetleg alkalmasság) és időhiány miatt csak a gépekre tud hagyatkozni, nem tud a betegnek érzelmi többletet nyújtani, így elveszti azt. A páciens ilyenkor olyan személyiségekhez kezd kötődni,  akik csak a hit gyógyító erejét tudják éleszteni, de ez a korszerű orvostudomány eszközei nélkül nem elég. Így a hit, ahelyett, hogy az orvosi munkát segítené, romboló erővé válik.

Az orvosban és a terápiába vetett hit és a beteg abszolút (vallásos) hite nem feltétlenül mond ellent egymásnak. A szekularizált hívő elfogadja, sőt igényli az orvosi  beavatkozást, és ha az eredményes, Isten jóságának tulajdonítja. Ha eredménytelen, beletörődhet a megváltoztathatatlanba, esetleg elfogadja Isten büntetéseként. Ha viszont nem törődik bele, másik orvost keres, akihez ugyancsak Isten vezérelte. A megoldások ezen sorozata, bár messze nem természettudományos, elfogadható és a betegnek nem árt, sőt gyógyulását segítheti. Más azonban a helyzet  a megszállott ortodox fundamentalistával, aki nemegyszer elutasítja az orvosi beavatkozást, mert vallási törvényei azt nem engedik  meg. Egyes szektákban például tiltják a vérátömlesztést vagy a védőoltásokat. Ebben az esetben a vallási törvény betartása az egészséget, sőt az életet veszélyezteti. Bár ez semmiképpen nem helyeselhető, még elítélendőbb  akkor, ha a fundamentalista hívő megakadályozza azok gyógyítását, esetleg megmentését, akik magukban nem dönthetnek sorsukról, mint a családtagok, a gyermekek. Az orvos helyzete ilyenkor kétségbeejtő, hiszen tudja, hogy a kezelés elmulasztása végzetes következményekkel járhat. A polgári törvénykezés ugyanakkor a vallásit segíti: a szülő hozzájárulása nélkül az életmentő beavatkozás nem végezhető el.

A vallásos hit és az orvosban, illetve gyógymódjába (az orvostudományba) vetett hit okozhat azonban ellentéteket szekularizált válfajában is: ha a hívő, aki  elfogadja ugyan, sőt általában igényli az orvostudomány beavatkozását, úgy ítéli meg, hogy adott esetben  imája önmagában is elégséges gyógyulásához. Ilyenkor várja az ima hatását és közben elmulaszthatja az időbeli orvosi beavatkozást. Az ima elfogadásáról ugyanis nem érkezik sem írásos, sem szóbeli visszajelzés, az el nem fogadás "visszajelentése" viszont a betegség súlyosbodásában nyilvánul meg.

*
Az internet hitgyógyítókönyvtárában vitairatok is vannak, melyek polemizálnak az imádság gyógyító ereje felett. Nem az a vita tárgya, gyógyít-e az ima, hanem az, hogy a gyógyhatás a hit, tehát a bizakodás (ezáltal a szervezet pozitív irányú áthangolódásának) következménye-e, vagy azé, hogy a könyörgés meghallgattatott.  A vita középkori hangulatot idéz, mintha két hitszónok vaskos Bibliát rázva a kezében próbálná megvédeni a saját igazát. Mindkét "bajnok" a saját szája íze szerint értelmezi ugyanazt a Bibliát.  A meglepő fordulat akkor következik be, amikor az ima hatását tudományos módszerekkel tesztelik. Míg az egyik fél állítja, hogy a mások által elmondott ima akkor is hat, ha a beteg nem tud róla, a másik ezt kétségbe vonja. Mivel "imátlan" kontroll nem létezik, emberen pedig a bizonyítást nem fogadják el, állatkísérletben(!) próbálják igazolni hatását. Kísérleti munkában edzett kutató el nem tudja képzelni, hogy komoly tudományos módszereket ilyen célra használnak, és így vitatnak meg, de mindez igaz. Történik mindez pedig  a második ezredvég utolsó éveiben, miközben a "valódi" tudomány megteremtette az állatok klónozásának lehetőségét és műholdak keringenek tömegével az űrben. Persze jó ha tudjuk, hogy a vitában amerikaiak vettek részt, ahol a déli államokban még mindig vitatják Darwin tanait és a kreacionizmust igyekeznek – legalábbis azzal egyenértékűen (ha nem csak azt) tanítani a középiskolákban.  A vita provokálója tehát az, aki bizonyítani kívánja, hogy az imádságot "vették odafenn" és a betegség javulása a rá adott válasz.

*
A hitgyógyítás csúcsteljesítménye (lenne), ha a beteg minden orvosi beavatkozás nélkül, csak a hitgyógyító közreműködésével épül fel, illetve, ha a hit akkor is hatékony, amikor az orvostudomány már feladta a harcot. Ezért a csodálatos gyógyulási történetek tálalása látszik a legfontosabbnak. Ezekre számos példa akad a Bibliában éppúgy, mint a szentek történeteiben, és nem is mindegyik vonható kétségbe sőt, mennél inkább ismerjük fel a betegségek okait és mozgatórugóit, annál többet tudunk megmagyarázni természettudományos alapon.
Ha valaki a gerincvelő traumatizációja (harántsérülése) miatt  járásképtelenné válik,  sem gyógyszertől, sem imádságtól nem gyógyul meg. Ha azonban hisztériás alapon van bénulása,  a "csodatévő" jelenlétében eldobhatja mankóit.  Még inkább így van ez a hisztériás vakság vagy egyéb idegrendszeri (pszichés) betegségeknél. Ezek a "gyógyulások" hirdetik leginkább a hitgyógyítók dicsőségét. A másik csoport: csodás kilábalás a jelenleg gyógyíthatatlannak tartott betegségekből. Nem egy esetről tudunk, amikor a rákos beteg "spontán gyógyult" vagy messze túlélte az orvos jósolta időt.  Ilyenkor gyakorlatilag mindig hiányzik a megfelelő kontroll, tehát vagy a szövettani diagnózis maradt el, esetleg hibás volt, vagy az orvos ítélte meg elhamarkodottan a betegség súlyosságát. A hitgyógyítók pártja ekkor tort ül az orvosi dilettantizmus felett és a hitgyógyítás irodalmának gyöngyszemeiként ezen eseteket ódákba foglalják.

Csodák azonban – sajnos – nincsenek és e gyógyulások nem reprodukálhatók. Nem tartoznak természetesen ide a már említett  pszichoszomatikus betegségek, amelyeket az idegrendszer túlterhelése vált ki (egyre inkább szaporodóban vannak),  amelyek valóban jól "hit-gyógyíthatók", de a kellően adagolt placébó-kezelés vagy az életkörülmények rendezése is ilyen hatású lehet. E betegségek orvosi szempontból  sem cáfolható objektív javulása mégis növeli a hitgyógyítók népszerűségét, mert a laikusok nem tudják megkülönböztetni a szervi és a pszichoszomatikus betegségeket, melyek megkülönböztető-diagnózisára még az átlagorvosok sincsenek kellően felkészítve.

*
A női lélek, úgy tűnik, alkalmasabb a hit befogadására. Beállítottságában meghatározók az érzelmi összetevők, szemben a férfi lélek racionalitásával. Hogy ennek anatómiai alapjai is vannak-e vagy a nevelés játszik benne elsőrendű szerepet, nehéz volna eldönteni. Mégis úgy tűnik, hogy a két nem genetikai különbözőségében ez is benne foglaltatik. Ennek tulajdonítható, hogy a hívők között is magasabb a nők aránya, miközben az ortodoxiára inkább a férfiak hajlamosak. Utóbbiban szerepe lehet annak is, hogy a vallási – betű szerinti – tézisek nem kedveznek a nőknek és hátrányos társadalmi-családi helyzetet teremtenek számukra.

Valószínűnek tűnik, hogy a nők azért vallásosabbak, mert sok tudományos orvoslással nehezen kezelhető gondjuk van. A nőknek a társadalmi  munkamegosztásban betöltött szerepe az utolsó évtizedekben alapvetően megváltozott, és ez számos problémát hozott a felszínre.

A munkamegosztás jelenlegi változását nem biológiai kényszer váltotta ki, hanem a társadalmi lehetőségek felismerése és kiaknázása. Ez azonban előbb-utóbb társadalmi kényszerré vált, miközben maga mögött hagyta azt a hiányérzetet, amelyet a család, a gyermekek ellátatlansága jellemez. Ez, a női kulturális szint emelkedésével együtt (Amerikában a hitgyógyítók legtöbb női követője a felső középosztály) a vallásos hitet elbizonytalanítja, ugyanakkor a hit igényét növeli.  Ez a pszichés  kiegyensúlyozatlanság egyrészt a pszichoszomatikus betegségek tömegének forrásává válik, másrészt a nőket a hitgyógyító felé tereli. Ráadásul a pszichoszomatikus betegségek, mint erről már korábban is volt szó, a gyógyító emberben való hit erejétől tényleg javulhatnak, így a hit (imádság) visszajelzése megérkezik és megerősíti a hitet. Mivel a hitgyógyító köré csoportok szerveződnek, ez a gyógyulás (megerősítés révén) a  csoport többi tagjának gyógyulását is segíti, sőt új híveket toboroz. Ehhez járul a tömegkommunikáció: amely szimpatikusnak igyekszik bemutatni a hitgyógyítókat (mert ez érdekes),  így azok vonzásköre tovább növekszik. Eközben nincs hely és idő (pénz) a reális természettudományos ismeretek terjesztésére a tömegkommunikációban (mert ez nem érdekes), így a mérleg nyelve az egyik oldalra  billen.
Nem hanyagolható el a hitgyógyítás pénzügyi haszna sem; ennek túlnyomó része ugyancsak a nők odaadásának eredménye. Az Egyesült Államokban évi 30 milliárd(!) dollárra  becsülik a hitgyógyításra fordított pénzt,  de a tévéből szerzett ismeretek szerint   nálunk sem fillérekért "gyógyítanak".  A haszon  a hitgyógyító számára nem csak anyagi jellegű: a páciens, aki családjától és magától vonja el az amúgy is szűkösen csordogáló anyagiakat, fut a pénze után: bebeszéli magának, hogy csakugyan gyógyul. Ezzel  – ha nincs így – nemcsak magát csapja be (ami jól is esik), de további hívőket is szerez a hitgyógyítónak, miközben betegsége – ha annak valóban szervi oka van – olyan stádiumba kerül, melyben az orvos számára gyógyíthatatlanná válik. Így, mikor hitét nem, de erejét vesztve orvoshoz fordul, beigazolva látja, hogy a hitgyógyító az igazi, hiszen az orvos már nem tud javítani állapotán. A kör itt bezárul és a logikus magyarázat nem segít.

Bár a hagyományos vallások és a természettudományok művelői sok mindenben nem értenek egyet, a szélesebb értelemben vett hitgyógyítók ellen közösen veszik fel a harcot, ha nem is ugyanazon okokból. A hitgyógyító ugyanis – bár neve alapján is a hit kategóriájába tartozik – a vallás köreit zavarja, hamis messiásként jelenve meg, ezáltal testközelbe hozva azt, amit az egyház elvont dogmaként kezel. A hitgyógyító, azzal hogy csodatevőként tünteti fel magát, miközben sok hivőt vonz magához, a csodák egy részét kiteszi a közvetlen ellenőrzés lehetőségének.  A hagyományos egyházak ugyan elismerik a csodás gyógyulásokat, de ezt csak saját ellenőrzésük alatt teszik meg és engedik meg. Mivel ezek kontrolljára nincs lehetőség,  dogmává válnak. A hitgyógyító "csodája"  azonban ellenőrizhető, éppen ezért kudarca kiábrándító. Ez a kiábrándulás nemcsak magára a sikertelen hitgyógyítóra terjed ki, hanem általánosítás révén – a benne való hit mélységétől függően – a vallás által törvényesített csodákra is. Amíg a hitgyógyító ufók küldöttének hirdeti magát, csak-csak elfogadható az egyházak számára, de ha Isten küldötteként jelenik meg, az már teljesen elfogadhatatlan.  Természetesen előfordulhat az is, hogy a hitgyógyítóban való hit vagy a csalódás éppen a vallás felé tereli a mindenképpen hinni akaró embert, de az egyház ezt a "segítséget" sem fogadhatja el.

A természettudomány minősítése a hitgyógyító áltudományosságáról egyértelmű és helytálló. Ugyanakkor a kategorikus elutasítás nem látszik célravezetőnek, ha nincs mellette hiteles magyarázat.  Ha elfogadjuk azt, hogy a hit valóban segítheti a gyógyulást – és természettudományos bizonyítékok valóban erre mutatnak –, akkor a hitgyógyítást csak a misztikumától kell megfosztani, de a tényleges – hasznos – tartalmát meg kell hagyni. A természettudomány tehát nem tehet egyenlőségjelet a hitgyógyító  és a gyógyító hit közé: az előbbit el kell ítélnie, az utóbbi viszont megérdemli a támogatást. Hogy ez a hit miben nyilvánuljon meg, azt lehet irányítani orvos felé, gyógymód felé, akár vallás felé is, de teljes elvetése a beteg érdekében végzett (orvosi) küzdelmet gyengítené.

*
Nyilvánvaló, hogy a környezet hatása a születéstől kezdődően fontos, és meghatározza, hogy ki miben hisz. Ugyanakkor az, hogy valaki kétkedő vagy hívő, valószínűleg genetikailag adott. A hívőnek valamiben hinnie kell és ez a "valami" éppúgy lehet transzcendentális vagy valamely nagyon is földi eszme, például hit a kommunizmusban. Számos példája volt annak, hogy dogmatikusan hívő vallásos emberek fanatikus párthívőkké váltak – nem köpönyegforgatásból, hanem őszintén. Ezt a környezet (vagy annak valamilyen élménye) határozta meg. Mások képtelenek hinni, bármilyen meggyőzőnek tűnő bizonyítékot tárnak eléjük. Aki tud fenntartások nélkül hinni, jó alanya nemcsak a hitgyógyásznak, hanem az asztrológusnak és  a jósnak is. Ez a "hitképesség"  fokozott mértékben mutatkozik meg –érthető módon – betegségek alkalmával. Ez azonban egyesekben közelebb áll az optimizmushoz, mint az istenhithez akkor is, ha sokszor kevert formában jelenik meg. Az optimizmus is hit: hit abban, hogy a dolgok jóra fordulnak, és valószínűleg ez is elég az immunrendszer serkentéséhez. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a hívő–hitetlen páros összekeverhető lenne az optimista–pesszimista párossal. A párhuzam a kettő között csak a gyógyulásra, illetve a genetikai meghatározottságra érvényes. Optimistának születni kell akkor is, ha az élet többször ad okot pesszimizmusra, és aki pesszimistának született,  a jónak is a sötét oldalát látja.  Ez – a hitgyógyítástól függetlenül – ugyancsak életre szólóan segítheti vagy gátolhatja a gyógyulást.

*
Hasznos vagy káros tehát a hitgyógyítás? Ha elfogadjuk, hogy a hit erősíti a szervezet védekezőrendszerét, egyértelműen hasznos. Ha azt mondjuk, hogy a beteg elmulaszthat miatta orvosi beavatkozást, akkor káros. A kérdés tehát az, hogy a gyógyító hitet (az imádság erejében vagy másban) a korszerű orvosi beavatkozás mellett vagy helyett alkalmazzák hasonlóan az alternatív terápiához, mint amilyenek a gyógyfüvek, akupunktúra stb., melyek mindaddig elfogadhatók és használhatók, amíg nem késleltetik vagy hátráltatják a valódi orvosi gyógykezelést. A "haszon" vagy "kár" tehát részben a hitgyógyász, részben a beteg intelligenciáján és mértéktartásán múlik. Előbbinek nem szabad terápiáját kizárólagosnak és mindenhatónak hirdetnie, utóbbinak szabad hinnie, de nem szabad elhinnie, hogy ez önmagában elég. Az ember gyarlósága miatt azonban csak ritkán tud korlátokat szabni cselekedeteinek, a hitgyógyász egyre inkább elhiszi, hogy tényleg földöntúli képességei vannak, miközben a hívő a hit hatását a ténylegesnél nagyobbra értékeli. Ezzel kész a csapda: a hitgyógyász mindenképpen bizonyítani akar és ehhez nem mindig használ tisztességes eszközöket, miközben a hívő a hitgyógyász foglyává válik. A hitgyógyász megpróbálja tudományként feltüntetni azt, aminek a tudományhoz semmi köze, és a hívő elhiszi, hogy ez éppúgy tudomány, mint például az orvostudomány. A harmadik főszereplő, a tömegkommunikáció a "demokratikus objektivitás" leplét ölti fel, holott az egészben csak a "sztori" érdekli, és romboló hatása hidegen hagyja. Ezzel a circulus vitiosus kialakult, és nagyon nehéz bármit is tenni ellene.