ÁDÁM GYÖRGY

A tudomány fejlődésének kényszerű kísérője: az áltudomány


Írásom alapgondolata az az általános felismerés, hogy a tudomány fejlődése viszi ugyan előre az emberi civilizációt, de ezt állandóan kíséri az áltudás, a hamis tudomány felbukkanása, amely napjainkban sok országban, így Magyarországon is már-már aggasztó áradást, sőt elárasztást mutat. Vázolni szándékozom a tudás és az áltudás e párhuzamos létezésének forrásvidékeit és mozgató áramlatait és fel kívánom hívni a tudományos közélet figyelmét a halaszthatatlan teendőkre. Egységes és átfogó képet kívánok nyújtani a mai hazai helyzetről és a mihamarabbi cselekvés szükségességéről!

 Régóta az a szilárd nézetem, hogy a tudomány fejlődését végigkíséri a vélt, de óhatatlanul hamis  igazságok és hiedelmek hirdetése és terjedése. Régi megállapítás, hogy az ismeretek meghatározott törvények szerint fejlődnek, ezek pedig gyakran nem függnek össze a tudás konkrét tartalmával (ami amúgy is kezdetleges egyes területeken), sokkal inkább a megismerő szubjektum általános sajátságaival. Más szóval: a pszeudo-tudás újra és újra felszínre kerülésének okai között egyaránt megtalálható egyes területeken ismereteink hézagos vagy csökevényes jellege és az emberi pszichikum gyarlósága, esendősége! Harmadik fő okként az alkotó és kutató elme felelőtlen elzárkózása, gőgös arisztokratizmusa nevezhető meg, amely a mi korunkban a hivatásos terjesztők, a médiumok professzionális szakemberei fele~lősségáthárításával, helyenként súlyos közömbösségével egészül ki.

 Bevezető állításként nem titkolom célomat: világossá kívánom tenni a tudomány művelői előtt régen megfogalmazott nézetemet az áltudomány elkerülhetetlenségéről, a hiedelmekkel terhes irracionális nézetrendszerek és töredékek  útitárs-jellegéről. Így vélem, hogy ahol valódi tudás, reális tényrendszerek és felismerések keletkeznek, terjednek és hatnak, ott ezeknek (sajnos) együtt kell élniük az áltudással, amely sajnálatos módon szintén terjed és hat. Így kell tehát otthonossá,  lakájossá tennünk iskoláink világát, a tudomány várait, hogy e világ peremén kényszerűen el kell viselnünk a bizarr, kirívó, néha vonzóan szimpla, néha taszítóan ijesztő áltudományt is.

 Ugyanakkor azonban mindent el kell követnünk az áltudás fékezése, sőt leleplezése és népszerűségének korlátozása érdekében. Buzdítani és szervezni kell a tudomány művelőit és terjesztőit arra, hogy szüntelenül tárják fel az áltudomány tetszetősnek tűnő hiedelmeit és praktikáit, hogy mutassák be e hamis nézetrendszerek elhanyagolható, marginális, néha nevetséges, máskor káros jellegét. Oda kell állítani az álismeretet, ahova való: a szélsőséges furcsaságok, a néha kárt okozó, máskor komikus hordalékok közé, amelyeket a valódi tudományos áramlatok kényszerűen magukkal sodornak!

 Eme bevezető állítások után most vegyük sorra azt az előzőekben már vázolt három fő mozgatórugót, amely nézetem szerint fenntartja, sőt szinte nemzedékenként újrateremti az áltudás vagy a látszólagos  igazság ilyen-olyan formáját.

A tudomány fejlődésének egyenetlensége

Ismeretes, hogy a tudományos megismerés evolúciója az európai kultúrkörben nem alakult egyenletesen. Más pályát futott be a természettudományok között a fizika vagy a kémia, megint mást a biológia, a pszichológia vagy az orvostudomány. Az előbbiek már a 18. és a 19. században formalizáltak, vagyis tételeik matematikailag nagyrészt megfogalmazhatók voltak, míg az utóbbiak ma is nagyrészt empirikus,  tapasztalatgyűjtő korszakukat élik át. Jómagam, aki az utóbbi,  fiatal diszciplínák művelői közé tartozom, ezt a nyersebb, kialakulatlanabb jelleget, amit a medicina vagy a pszichológia tükröz, úgy élem át, hogy e tudományágak az áltudás könnyű  prédái, kedvelt célpontjai, hiszen az ember biológiájának nagy kérdéseire (pl. a halál problémájára, az emberi személyiség genetikai determinációjának gondjaira stb.) még nem tudják a hiteles válaszokat megnyugtató módon megadni. Persze a fizikusok, vegyészek és mások, az  öreg természettudományok szakemberei talán ugyanezt érzik saját diszciplínájukról is: hiszen például a fizikát is elárasztják a képtelenebbnél képtelenebb hiedelmek, nem igazolt vagy igazolhatatlan áltörvények! Mégis: a hiedelmek területén talán az orvosi terápia a  listavezető, hiszen nemcsak a rosszindulatú daganatok gyógyítása terén vagyunk sokszor tehetetlenek, hanem számos mozgásszervi és belsőszervi kórkép korai felismerése és meggyógyítása területén is.

 A medicina sok szakembere még  rátesz egy lapáttal a  csodás gyógyulás hiedelmére, mert orvosi műveltsége nem terjed ki a pszichológiai tényezők lényegbe vágóan fontos szerepének tudomásul vételére és a gyógyítás folyamatába való beszámításába, vagyis mi magunk vagyunk tudatlanok a pszichoszomatika és ennél fogva a pszichoterápia ingoványos területén. Szinte természetesnek kell venni, hogy a tudás-vákuum beszívja az áltudást! Ne csodálkozzunk tehát a minden évben felbukkanó  csodás rákgyógyszerek vagy gyógyvizek jelenségén (persze ezek is hasznot hajtanak, nemcsak az ügyes  feltalálóknak, hanem az alkalmazás első heteiben-hónapjaiban a bizakodó, hívő betegeknek is). Ne ámuljunk a gyógyító karperecek, fül- vagy talpszúrások praktikáin, ha nincs helyettük más, valódi és sokszorosan ellenőrzött gyógyeljárás! A tudományos légüres térben szinte tenyészik az irracionalitás, a misztikus hiedelem, annál is inkább, mivel a tudás és az áltudás világának homlokegyenest ellenkező a metodológiája és a morálja is.

 A tudomány világa az állandó kétkedés, az új ismeretek által mozgatott régi tudás szakadatlan lerombolásának a világa. A tudás sokszorosan ellenőrzött óvatos állításokkal teli birodalmában alig vannak stabil axiómák. ăllandóan működik egy szigorú hibakorrekció. A felfedezőt övező elismerésnél nagyobb tisztelet veszi körül azokat, akik az igazaknak vélt régebbi tanokat, a dogmákká merevedett elavult ismereteket megcáfolják. A tudományban tehát értékes jutalom a cáfolat ereje és igazsága. Ezért azután az új felismerésről, a vadonatúj elméletről szóló első (sőt sokszor a második, a harmadik stb.) híradás mindig a szaksajtóban jelenik meg, mindig a kritikára, a cáfolatra kész kollégák szakértelmének teszi először ki magát.

 Mennyire más a pszeudo-tudomány világa! Biztos állítások, örökérvényűnek hitt  világmegváltó tanok, ellenőrizetlen, jóslatszerű kijelentések! A valódi kritika elkerülése és ledorongolása jellemző művelőire, akik sokszor tudatlan rajongók, sok esetben maguk is megtévesztett félművelt mesteremberei a praktikáknak, de az esetek többségében a tudásban járatlan  laikus nagyközönséget tudatosan félrevezető, pénzre vadászó csalók. Az áltudós vagy álgyógyító első közlései mindig a szenzációra éhes napi- vagy hetisajtóban, a rádió vagy a tv nyilvánossága előtt jelennek meg, ahol eleve kizárt a szigorú szakszerű bírálat! Az áltudós a laikus nagyközönség hiszékenységét pajzsként maga előtt tartva védi magát a korai leleplezéstől, ami persze később mindig bekövetkezik, de az őt már kevésbé érdekli: addigra a  rákellenes nagy hatású speciális gyógyszerből  gyógyhatású felerősítő folyadék válik, a  feltaláló megkapta anyagi és erkölcsi hasznát. Ez így működik az egész világon, nem csak Magyarországon és sajnos minden korszakban újratermelődik.

 A látszólagos tudománynak még egy sajátosságát fontos kiemelnünk. Nevezetesen azt, hogy mindig a valódi tudomány terminológiáját és gyakran annak módszereit használja fel irreális elméletei, vulgáris, de tetszetős magyarázatai és beavatkozásai számára. Néhány példa: az élővilág egyedeinek különböző frekvenciájú biológiai ritmusai valóban léteznek, ezt a tényt aknázta ki a Fliess által bevezetett ún.  bio~ritmus-számítás, amely annyi torz hiedelmet és kárt okozott hazánkban is! A csillagjóslás a valóban létező csillag-konfigurációkat használja fel  abszolút tudományos jellemrajzai és jövendölései számára. A szintén  tudományos grafológiai személyiségrajz az íráselemzést használja ki bizarr céljai javára. Az agyvelő tényleg kontroll alatt tartja a belső szervek működését és az agyélettan valóban ismer alfahullámokat, de ezekből a tényekből még nem következik Silva egész kultikus rendszerré kiépített banális  agykontroll-szertartása (amely egyébként kárt nem okoz, legfeljebb anyagi hasznot hoz a szervezőknek). Az agyvelő sejtjei és a különböző sejttípusok valóban termelnek millivolt feszültségű elektromos áramot, de ebből a tényből sem valamilyen  bioenergia kiáramlása, sem pedig  távkisugárzás nem következik. A példák számát tetszés szerint növelhetjük: az áltudósok, álgyógyítók (nyugodtan állíthatjuk) visszaélnek a tudomány szóhasználatával és tényeivel mesterkélt kitalációik hitelesebbé tétele,  szalonképessége céljából.

Az emberi pszichikum sajátosságai

Az áltudomány rendszeres felbukkanásának második oka az emberi pszichikum felépítésében rejlik, amely szinte nemzedékenként  újratermeli az igazolhatatlan gondolatkapcsolásokat és hiedelmeket. Az irracionális hiedelmek állandó megújulásának pszichikus gyökereivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, sőt a lélektani tudományok egyes ágai céltudatosan erre a forrásvidékre specializáltak (pl. a valláspszichológia alapjait ugyanaz a W. Wundt rakta le, akit egyben a kísérleti lélektan kezdeményezőjének tartunk). Ezért itt csupán érintőlegesen sorolom fel azokat a pszichológiai háttérmechanizmusokat, amelyek a természettudományok fejlődésével párhuzamosan kényszerű hordalékként álismereteket is magukkal sodornak. E lelki alaptevékenységeknek egy része kifejezetten pozitív jellegű. a megismerés és a környező világ feltárása terén egyértelműen kedvező funkcióval rendelkezik. Ugyanakkor azonban hamis ismeret forrása is lehet. Az alapfunkciók másik csoportja inkább kedvezőtlen, negatív jellegű emocionális pszichikus tartalom, amely ugyanakkor azonban a szubjektum egységének és épségének elengedhetetlen védőmechanizmusai részét képezi.

 A kedvező, pozitív érzelmi előjelű lelki működések közül elsőként az agyvelő exploratív készségét, más szóval az elemi hajtóerőnek számító kíváncsiságot emelem ki, amely a világ megismerésének, de a hamis ismeretszerzésnek egyaránt forrása. Míg az empirikus valóságfeltárás e kognitív készségen alapul, ugyanezen megismerési késztetés képezi az emberi illúziók és hallucinációk forrását is. Az illúzióktól, ezektől a megismerési csapdáktól egyetlen ember, sem egészséges, sem beteg nem szabadulhat! Míg az illúziók alapja a túltanulás, a túl merev érzékszervi rögzülés, konstancia, addig a hallucinációk, ezek a kimutatható inger nélküli torz érzékelések már-már kóros állapotot jeleznek, de elő~lük sem menekülhet sokszor a kimerült, túlfáradt, túlgyógyszerezett, egyébként egészséges ember! Nem kétséges, hogy a hallucinációk különböző elmekórtani formái (valódi, illetve pszeudo-hallucinációk, látási, hallási, szaglási, vesztibuláris stb. hallucinációk) képezik a legtöbb ún. extraszenzoriális és telepatikus élmény alapját, amelyeket az elmegyógyászat régóta felismer, magyaráz, de sajnos csak az esetek egy részében képes célzottan gyógyítani. ?gy ezek a kóros folyamatok állnak az álmegismerések nagy részének hátterében.

 A pozitív érzelmi töltetű lelki folyamatok között tartjuk számon a pszichikus (mentális) imaginációt vagy képzelőerőt (mental imagery), amely nem tévesztendő össze a hallucinációval, de azért valószínű, hogy ugyanannak a kognitív agyi funkciónak túldimenzionált, túl élénk formájáról van szó, amelyben régebben érzékelt és tárolt pszichikus élménytöredékek állnak össze sajátosan egyedi mentális képmássá, agyi mintázattá. (A jelenséget Charcot írta le először.)

 A mentális imagináció rokon jelensége az ún. koherenciafolyamat. Müller mutatta ki a képi együvé tartozást elősegítő tényezőket, amelyek össze nem illő érzékelt töredékeket jól szervezett és kellően tagolt egységes egésszé, ún. Gestalt- (alak-) képmássá integrálják. A bárányfelhőket, vagy csillagalakzatokat ősidők óta koherens,  értelmes alakzatként látja az ember, de koherencia-folyamat zajlik le az agyban az ún. projektív pszichológiai tesztek (pl. a Rohrschach-teszt) alkalmazásakor is. Nem kétséges, hogy némely álérzéklet gyökereit szintén koherenciafolyamatokban találjuk meg.

 Még egy elsőrendűen fontos folyamatot kell a pszichikus történések sorából kiemelnünk, amely minden bizonnyal nemcsak a kreatív logikai gondolkodásban, a valódi természeti törvények feltárásában, hanem az áltudományos hordalék felgyülemlésében is lényeges szerepet játszik: az ok-okozat logikai elvéről van szó. Ez az ok-effektus összefüggés alapvető tanulási aktivitás, de bizonyos elemei már születéskor, tehát átöröklés útján  készen adottak az emberi agyban.

 Thorndike ezt a tanulási folyamatot úgy írta le, hogy ha az emberi agyban végbemenő véletlenszerű funkciómódosulást jutalom, siker, tehát a szervezet számára kedvező esemény, ún. megerősítő inger követi, akkor az azelőtt véletlen módon,  random-szerűen jelentkező agyi folyamat törvényszerűvé válik, statisztikailag mind sűrűbben jelenik meg. Az agyvelő megtanulja és rögzíti ezt az eredetileg véletlenszerű eseményt. A módosulás utólagos sikere, kedvező effektusa, tehát megerősítése egy fontos asszociatív folyamat alapjaként jelentkezik. Pavlov felismeréséből tudjuk, hogy asszociatív tanulás akkor is létrejön, ha semleges vagy a szervezet számára kevéssé lényeges jelzés társul ismételten valamely fontos megerősítő ingerrel. Az asszociatív tanulásnak ez a két típusa, a Pavlov-féle előrejelzéses és a Thorndike-féle visszajelzéses effektuson alapuló válfaja univerzális agyi jelenség, ami azt jelenti, hogy minden szimultán lezajló eseménypáros összekapcsolódik a központi idegrendszerben, és ez a kapcsolat, legalábbis ideiglenes jelleggel, rögzül, tárolódik. Itt hangsúlyozni kell, hogy minden szikron módon végbemenő kettős agyi folyamat összekapcsolódik akkor is, ha nem érvényesíthető rájuk az ok-okozati összefüggés! Skinner hangsúlyozza, hogy <%-2>az emberi  téves kapcsolódás számos hie<%0>~delem, tévhit, babona agyi alapja, hiszen a megerősítési elv, legalábbis látszólag, ellentmondhat az oksági törvényeknek. Pedagógusok és pszichológusok előtt régóta ismert, hogy a felnőtté válás időszakában, a pubertás életkorában minden serdülő ifjúban kialakulhatnak babonás viselkedési mintázatok akkor, ha a véletlenszerűen, időben egybeeső két esemény megerősíti egymást, ez a kauzalitás hiedelem. Félelmi vagy szorongásos helyzetben ilyen  hibás megerősítések törvényszerűek: nem véletlen, hogy a téves ok-okozati összefüggések, a babonás viselkedésminták nemzedékenként  újratermelődnek.

 Az emberi beszéd kialakulásával és általános elveivel foglalkozó kutatók, elsősorban Chomsky mutatott rá arra, hogy az emberi nyelvek  veleszületetten a logika elemi szabályai szerint működnek és fejlődnek. Bármely nyelven is kezd beszélni az újszülött, a mondatszerkesztés általános logikai szabályait örökli elődeitől. Chomsky szerint az agy genetikai kódja logikai  konceptuális szisztémát foglal magába, amely az alany-állítmányos mondatszerkesztésnek, a matematikai absztrakciós képességnek éppúgy alapja, mint a szigorú logikai gondolkodásnak. Az agy magasabb tevékenysége az emberi speciesz kialakulása folyamán logikai genetikai programot kódolt. A logikai elvek mentális reprezentációját tényként fogadják ma el, és nem csak a pszicholingvisztika művelői.

 A logikai kényszerűség agyi elvét már Kant hangsúlyozta, amikor az emberi tapasztalat előtti, ún. a priori, eleve az agyban meglevő, tehát velünk született kategóriaként tartotta számon. Az előzőekben az illúziók keletkezésének élettana kapcsán már említettem a túltanulást, a túl merev logikai összefüggések rögzülésének tényét. Nem vitás, hogy az emberi agyban születéstől kezdve  huzalozott formában, készen meglevő ok-okozati kényszerűség elve egyben a hamis ítéletek, hiedelmek forrása is lehet!

 Az áltudás lelki rugói között kiemelkedő helyet foglal el az a negatív érzelmi állapot, amely szorongás és az ismeretlentől, a szenvedéstől való félelem képében kora gyermekkortól kezdve végigkíséri az ember egész életét, és amely a legtöbb hamis tudattartalom szülője. A stressz-helyzetekben észlelt szorongás, a betegségtől való félelem ősi hiedelmek sorát éleszti újjá, sőt új és új hiedelmeket szül! A haláltól, az elmúlástól és a teljes megsemmisüléstől való félelem és rettegés pedig egymaga több téves elképzelés, tévhit forrása, mint az összes többi torzult pszichikus élmény együttvéve!

 Míg a szorongás és a félelem az egészséges humán pszichikum normális kellemetlen előjelű reakcióinak számítanak, és mint ilyenek alkotják hamis tudati tartalmak háttérindítékait, addig a téveszmék és lelki előzményük, a kényszerképzetek már egyértelműen az elmekórtan tárgykörébe tartoznak. A téveszme vagy doxazma kóros forrásból származó és mindig a beteg egyénre vonatkozó túlértékelt ítélet, alanya tehát mindig az én, hamis túl- vagy alulértékelésének vélt igazáról szilárdan meg van győződve (makro-, ill. mikromániás doxazma). Kényszerképzetek és téveszmék képezik az ún. paranoid pszichopátiák alapjait. A paranoia olyan lappangva kialakuló, de tartósan megmaradó, megmásíthatatlan, önmagában logikus téveszmerendszer, amely mellett a beteg gondolkodása, cselekvésének célszerűsége teljesen rendezett. A paranoiás egyének téves eszméik kivételével az élet követelményeihez alkalmazkodnak, képesek téves eszméiket leplezni, betegségüket elfedni. A betegség lényege kóros személyiségfejlődés. Ki ne ismerné fel e betegségben szenvedők leírásából a különböző áltudományos áramlatok tervezőit és megszállottjait: jósokat, önjelölt prófétákat, gyógyítókat és más rajongókat, akik gombamód szaporodnak a racionális társadalmak irracionális peremvidékein.

Az alkotók és a közvetítők felelőssége

Nem túlzás talán azt állítani, hogy a hamis természettudományi nézetek és  tanok terjedésének harmadik, az előzőekben tárgyalt forrásoknál nem kevésbé jelentős eredete egyes kutatók és más képzett szakemberek, egyes pedagógusok és egyéb hivatásos ismeretterjesztők, az írott és az elektronikus sajtó sok munkatársának fele~lősségelhárításában fogalmazható meg.

 E helyen külön hangsúllyal kell aláhúznom a tudomány egyes alkotóinak és művelőinek arisztokratikus elzárkózását a népszerű ismeretközvetítés elől mint a bajok lényeges okát! A kutatók egy részét sajátos optimizmus keríti hatalmába. Így vélik sokan közülük, hogy az áltanok, zavaros hitek és eszmék maguktól eltűnnek, a tudomány egy racionális világot teremt hamarosan! Ezt a derűlátást mi is osztjuk, de nem lehet hinni, éppen az előbb felsorolt pszichikus okok miatt, az irracionalitás közeli kihalásában.

 A tudomány szakembereinek népszerűsítő tevékenysége azért is elsőrendű követelmény, mert a tudományon kívüli emberek sokszor nem értik, nem is érthetik a leg~újabb vívmányokat! Sőt, a tudósok még egymást sem! Hiszen évről évre azt tapasztaljuk, hogy csak a legszűkebb szakterület kutatói értik saját közös speciális nyelvüket! Abszurd helyzet, de a rokon szakmák művelői sem képesek tudományos kérdésekben egymással kommunikálni! E lehetetlen helyzet elemzése terén még tovább is mehetünk: nevezetesen civilizációnk, politikai döntéseink a tudomány eredményeire támaszkodnak, de a döntéshozók nem értik a tudományt, közvetítőkre vannak utalva. A széles nagyközönségnek, a társadalom felelős állampolgárainak is érteniük kell legalább a sarkalatos tudományos tényeket, ezért a kutatók nem nyugodhatnak bele saját szakzsargonuk monopóliumába, hanem közérthető nyelven közvetíteniük kell saját tudományukat. Ez elől a felelősség elől nem szabad, nem lehet kitérni. Vissza kell szereznünk a széles közvélemény előtt a tudomány rangját és hitelét!

 Felelős a közoktatás több tízezres serege is, hiszen ők alkotják a legszélesebb közvetítői réteget, az ő nyelvüket érti leginkább a felnövekvő ifjúság, és nem csak a fiatal nemzedék. Felmerül a kérdés: vajon megteszünk-e mindent mi, a tanár- és tanítóképzés szakemberei azért, hogy korszerű műveltséggel bíró pedagógusokat adjunk a közművelődésnek, és hogy a továbbképzés évről évre megújítsa ezt a tudást? Nyilván nem! És még valamit: hiába születik meg a legteljesebb nemzeti alaptanterv is, ha a pedagógushivatás nem állhat saját tudásátadó funkciója magaslatán, hanem elemi lét- és munkafeltételeiért harcol. A ma iskolájának csatái így vezetnek el a tudomány hiteléért és társadalmi presztízséért vívott közös küzdelmünkhöz.

 Különös felelősség hárul a sajtó hivatásos munkatársaira! Itt nincs helye annak, hogy a régi  lerágott csontot tovább rágjuk a sajtó manipulatív pszichológiájáról. Tudnunk kell, hogy a rádió éjszakai műsorai a lélekvándorlásról, a boszorkányságról, szellemidézésről, vagy a Vízöntő című vasárnap éjjeli, ún.  New Age tv-műsor némely mondanivalója egyáltalán nem ártalmatlan játék, ahogy némelyek hiszik, hanem nagyon is veszélyes manipuláció a labilis idegrendszerű hallgató és néző pszichikus állapotával, és a formálódó fiatal elme egészséges lelki fejlődésével!
 A kutatók, a tanárok és az újságírók felelősségének hangsúlyozásával nem lehetett, nem lehet az a szándékom, hogy hiú reményeket keltsek magunkban abban a tekintetben, hogy a hamis ismeretek özöne hamarosan elapad, kivész társadalmunkból! Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy még sok nemzedék együtt él majd az áltudománnyal! Reményünk lehet viszont arra vonatkozólag, hogy mindhárom említett szakembergárda együttes cselekvésével, összefogásával korlátozni, sőt izolálni lehet ezt a kényszerűen velünk sodródó áltudás- és álhithordalékot és oda terelni, ahova való: az emberi életet kísérő furcsa, néha bosszantó, néha elnéző mosolyt, néha hangos kacagást fakasztó, de remélhetőleg mind kevesebb kárt okozó különcségei közé.