RADNAI GYULA

Hogyan választott Eötvös Loránd kutatási témát?


Eötvös Loránd
Az Eötvös Loránd Virtuális
Múzeum gyûjteményébôl

Eötvös Loránd életében két olyan téma volt, melyben alaposan elmélyedt és világszerte elismert eredményeket ért el: a kapillaritás és a gravitáció. Akár azt is lehetne mondani, hogy mindkettõvel a 20. század modern fizikájának megalapozását támogatta. A felületi feszültségre vonatkozó általános törvényszerûség felismerése, ennek értelmezése az anyag molekuláris elméletének fejlõdését segítette, a tömegvonzással kapcsolatos nagy pontosságú mérések pedig a gravitációra vonatkozó modern elméletekhez adtak megbízható tényanyagot. Elõbbi a kvantumelmélet kialakulásához járulhatott volna hozzá, mint arra Marx György és Szamosi Géza 1955-ben rámutattak [1], utóbbi az általános relativitáselmélet felállításakor lehetett volna meggyõzõ bizonyíték Einstein számára [2]. Mindezt persze azért kell feltételes módban fogalmaznunk, mert tudjuk, hogy nem így történt – ha éppen így is történhetett volna.

A kapillaritás

A felületi feszültség kutatását Eötvös Loránd a német egyetemeken végzett tanulmányai során kezdte el. Az itthon hallgatott jogi stúdiumok után kémiát tanulni ment Heidelbergbe Bunsenhez, akihez Than Károly az akkor legnagyobb magyar kémikus küldte. Bunsen mellett ismerte meg Kirchhoffot, s egy év után, fõleg az õ hatására választotta szaktárgyának kémia helyett a fizikát. Bunsen és Kirchhoff laborjában tanult meg igényesen mérni. Kirchhoff tanácsára Königsbergen Kirchhoff egykori tanárától, Franz Neumanntól tanult elméleti fizikát, Neumann szemináriumán a felületi feszültség mérésérõl tartott sikeres beszámolót. A 71 éves Neumann dicsérete visszaadta az elméleti fizika nehézségeitõl megriadt Eötvös önbizalmát, s hazajövetele után az egyetemen már merte vállalni az elméleti fizika elõadását is. Tudományos kutatási témának nemsokára a Neumann által is fontosnak tartott felületi feszültséget választotta. A kutatáshoz — ahogy azt Németországban látta – késõbb felvett egy fiatal fizikust, aki a kísérleti munkában segített. Az 1880-as évek közepén védte meg e fiatal fizikus – Klupathy Jenõ – doktori diszszertációját körülbelül akkor, amikor Eötvös akadémiai székfoglalóját tartotta a felületi feszültségre vonatkozó kutatások eredményérõl, az Eötvös-törvényrõl [3].

  Ekkoriban már épült az Esterházy utcában a Fizikai Intézet, melyben több száz embert befogadó fizikai elõadóterem s a hozzá kapcsolódó elõkészítõ és laboratóriumi helyiségek mellett tágas lakást építettek Eötvös Loránd és családja számára. Az új épület 1886-ban lett kész. Eötvös nagy ambícióval fogott új demonstrációs kísérletek tervezéséhez, készítéséhez és készíttetéséhez. Asszisztensei, Bartoniek Géza és Klupathy Jenõ segítségével áthozta ugyan a régi épületbõl Jedlik szertárának értékesebb darabjait, így a hatvanas években készült dinamót is Jedlik leírásával, melyben az öngerjesztés elvét tisztán, világosan megfogalmazta – a gyönyörû új elõadóteremben azonban látványos, új kísérletekkel akart Eötvös a hallgatóság kedvében járni, sikert aratni.

  Úgy tûnik, a hallgatóság mégsem értékelte eléggé a befektetett munkát. Eötvöst elkeserítette a hallgatók érdektelensége, gyenge felkészültsége, amellyel képtelenek voltak értékelni az õ érdekükben tett erõfeszítéseket. Felelevenedtek benne saját egyetemi emlékei a színvonalas német egyetemekrõl, s 1887-ben egy elkeseredett, nyílt levelet intézett Trefort Ágostonhoz, az akkori kultuszminiszterhez a magyar egyetemi oktatás helyzetérõl. ... Aki a budapesti egyetemnek nagy hallgatóságra számított tantermein végighalad, s látja, hogy azokban mily kevesen és hogyan hallgatják végig az elõadásokat, azt fogja kérdezni: lehetséges-e tudományosan kiképezni oly fiatalságot, melynek nagy része meg sem jelen?... [4].

  Eötvös utánanézett, hol lehetne értõ közönségre találni. A Természettudományi Társulat alelnökeként meghirdetett egy tízhetes elõadássorozatot a fizika jelenlegi állásáról és búvárlati módszereirõl a mûvelt és érdeklõdõ nagyközönség számára, az új elõadóteremben. 1888 elsõ hónapjaiban tartotta az elõadássorozatot, s rendkívüli sikert aratott. Egy év múlva így számolt be róla Lengyel Béla, a Természettudományi Társulat titkára:

  Akik az elõadáson jelen voltak, tudják, hogy az elõadó milyen élvezetes estéket nyújtott hallgatóinak; miként gyönyörködtette õket az elõadás eszmegazdagságával és a tanulságos kísérletezés legmagasabb fokú technikájával; de azt már csak kevesen gondolhatják, mert kísérleti elõadásokat kevesen tartanak, hogy az elõadó mennyi szellemi és anyagi munkát fordított elõadásaira. Én e kevesek közül való vagyok, s talán az egyedüli, aki a tíz hét alatt napról napra tanúja voltam a fáradozásnak. A kísérletek tekintélyes része egészen új volt; sokféle alakban kerültek ezek próbára, mígnem a kívánt tünemény a célnak megfelelõen elõállott; az új készülékeket többször kellett újra szerkeszteni, hogy végre a kívánt szolgálatot megtegyék... [5].
 
Eötvös mûhelyháttere

Süss Nándort, akit 28 éves korában hívott meg Abt Antal Németországból a
kolozsvári egyetem fizika tanszékére tanszéki mechanikusnak, sikerült
nyolcévi ottani sikeres pályafutása után Baross Gábor miniszteri
utasításával felhozatni Budapestre egy "államilag segélyezett mechanikai
tanmûhely felállítására és vezetésére". Süss Nándor 1884-ben jött fel, az ô
mûhelyében készültek késôbb az Eötvös-ingák is – az elsô 1890-ben.

Kiss Károlyt Than Károly vette fel s képezte ki üvegtechnikusnak. Külföldi
tanulmányutakra küldte, s az ország így legképzettebb üvegtechnikusát
1886-ban átengedte Eötvös Lorándnak, aki külön üvegtechnikai mûhelyt adott
neki az akkor elkészült új fizikai intézetben. Tíz év múlva Ferenc József
császár csodálta meg Kiss Károlynak a millenniumi kiállításon bemutatott
röntgencsöveit... Röntgen felfedezése alig féléves volt akkor.
 

Ugyancsak a Természettudományi Közlönyben számolt be Lengyel Béla arról az 1888. februári napról, amikor az egyik elõadásra készülés közben a termodinamikai kritikus állapot bemutatására készített üvegcsõ kísérletezés közben felrobbant a laborban. Az üvegszilánkok felsértették Eötvös arcát, s csak a szerencsének köszönhetõ, hogy szeme nem sérült meg... [6]. Idézünk Lengyel Béla beszámolójából: A szén-dioxid megeresedése elárulta, hogy minõ mozgás van a folyadékban; mint törekszenek a melegebb részecskék a felszínre és mint süllyednek alá a hidegebbek. A mozgás mind élénkebb lett, jeléül annak, hogy a folyadék hõmérséklete nemsokára a kritikus pontig emelkedik. A csõben levõ kis úszó még mindig megállta a helyét, pedig ekkor már a reája feszülõ nyomásnak igen nagynak kellett lenni, és közel lehetett ama legnagyobb nyomáshoz, amelyet az úszónak el kellett viselnie. Noha valószínû volt, hogy az úszó azt a kis nyomásszaporulatot is kiállja, mégis üveglapokat kértem, hogy azzal legalább arczunkat és szemünket védhessük a bekövetkezhetõ robbanás ellen. Elõhozták az üveglapokat. Az enyém oly poros volt, hogy nem lehetett rajta keresztül látni, megfordultam, hogy a hátam mögött levõ törlõ ruhával letöröljem. E pillanatban puskalövéshez hasonló durranást hallottam, és a nyakamon és a fültõmön – háttal állván a csõnek sajátságos lökést éreztem, amit nyomban szúró fájdalom követett. A bõr alá hatolt apró üvegszilánkok okozták a fájdalmat. Megfordulva, rémület fogott el, midõn láttam, hogy báró Eötvös meggörnyedve, kezeivel szemeit takarja el, s arczából csak úgy csorog a vér a padlóra. A robbanás pillanatában háttal lévén fordulva, nem tudtam, vajjon a válságos perczben szemei elé tartotta-e az üveglapot vagy sem. Hozzá intézett kérdésemre, vajjon szemei megsérültek-e?, nem válaszolt. Képzelheti a kétségbeesést, mely bennünket, sértetlenül maradtakat elfogott. Kétségbeesésünk szerencsére rövid ideig tartott, báró Eötvös végre megszólalt: »Szemeim fájnak, de úgy hiszem, nincsenek komolyan megsérülve.« Úgy is volt. A robbanás heve az üveglapot arczához csapta, de a lap – bár maga eltört – szemét megvédelmezte. A vérzés az arcznak azon részén ütött sebekbõl eredt, amelyeket az üveglap kicsiny volta miatt nem védelmezett. Csakhamar megnyugodtunk. A vélt katasztrófa jelentéktelen balesetté törpült, amely azonban mélyen bevésõdött mindnyájunk emlékébe. Hová lett a csõ, a víz, amelybe be volt mártva? Sem egyiknek, sem másiknak nyomát sem tudtuk föllelni; ízzé-porrá tört mind a kettõ. A kísérlet ismétlésérõl természetesen lemondtunk. (Elõadatott a Természettudományi Társulat 1888. május 16-i szakülésén [6]. Újraidézve megjelent a Természet Világa 1986/1. számában.)

  Nem csoda, hogy Eötvös abbahagyta a kritikus kapillaritás kutatását...

A gravitáció

Mikor és miért választotta Eötvös Loránd éppen a gravitációt kutatási témául?

  Mikola Sándor szerint ... lehetséges, hogy az elsõ impulzust a Természettudományi Társulat adta meg 1881-ben, amikor megbízta, hogy határozza meg a nehézségi gyorsulást Budapesten, a Kárpátokban és az Alföldön. Lehetséges, hogy e kérdést hosszú ideig forgatta elméjében és így jutott rá módszereire [7].

  Selényi Pál úgy gondolja, hogy a kísérletezõ tudósra jellemzõ folytonos próbálgatás, tapogatózás közben talált Eötvös a kutatásra érdemes témára.

  Körmendi Alpár mostanában hívta fel a figyelmet, hogy az Internationale Erdmessung Bécsbõl és Potsdamból irányított programjaiba – a földi nehézségi erõtér görbületének meghatározása, a „függõvonal-elhajlás” mérése – bizonyára bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia is, melynek Eötvös 1889-tõl elnöke volt [8].

 Az igazság sokoldalú, s a fenti magyarázatok az igazság más-más oldalára világítanak rá. Újabb oldalról közelítve a témához, lássuk, hogyan folytatta titkári beszámolóját 1889. január 16-án Lengyel Béla: Örömmel tölt el, hogy fáradozásaiért Eötvös megkapta a jutalmat; olyan jutalmat, amilyennél szebbet és nagyobbat a búvárkodó tudós nem remélhet. Mert van-e annál szebb és nagyobb jutalma a tudósnak, mint mikor búvárlati az eddig nem ismert és tõle keresett igazság felismerésére vezetik? Ebben a jutalomban részesült báró Eötvös Loránd is, és társulatunk büszkeségét és örömét lelheti abban, hogy a tudóst népszerû elõadások tartására buzdítva, impulzust adott a mélyebb tudományos búvárlatra és új igazságok felderítésére [5].

  Alig két hónappal azután mondta ezt Lengyel Béla, hogy Eötvös 1888. november 12-én beszámolt az Akadémián Vizsgálatok a gravitáció jelenségeinek körében [9] címmel. Ez az elsõ dokumentálható, gravitációval foglalkozó elõadása az Akadémián. ’ maga 1896-ban úgy emlékszik Vizsgálatok a gravitáció és a mágnesség körébõl [10] címû tanulmányában, hogy nyolc éve foglalkozik a gravitáció témájával, vagyis emlékezete szerint 1888-ban kezdte gravitációs kutatásait.

  Nincs olyan korabeli dokumentum, amely arra mutatna, hogy Eötvös 1888 elõtt is kutatta a gravitációt.

  A kapillaritásra vonatkozó Eötvös-törvény magyar és német nyelvû publikálása (1885–86) után két évvel jelent meg az elsõ híradás arról, hogy Eötvös gravitációs kutatásokba fogott. Az utókor fizikusai pedig széttárták kezüket.

  R. H. Dicke (1961): Csak csodálkozhatunk rajta, mi vitte rá, hogy eredeti témájától, amivel olyan sokat foglalkozott, milyen távol esõ területre térjen át... [11].

  Egyed László (1959): A fizikán belül a gravitáció látszott legrészletesebben, legpontosabban kidolgozottnak és megalapozottnak, úgyhogy ma nagyon merésznek érezzük Eötvös Lorándot, aki ennek az általánosan uralkodó nézetnek ellenére belevágott a gravitáció újabb vizsgálatába... [12].

  Novobátzky Károly (1963): Meglepetésként érte hazai fizikusainkat Eötvösnek az az elhatározása, hogy a róla elnevezett törvény levezetése után elfordul a mikrofizikával kapcsolatos problémáktól, és a gravitáció területére helyezi át kutatótevékenységét... Elhatározásának fõ oka kísérleti hajlamaiban keresendõ, célul a gravitációs mérések erõs kifinomítását tûzte ki... [13].

  Az utókor fizikusainak csodálkozását az is kiváltotta, hogy túlságosan hirtelennek, gyorsnak látták Eötvös témaváltoztatását. Két volt Eötvös-tanítvány (Mikola Sándor, Pekár Dezsõ) ugyanis azt írta, hogy Eötvös 1886-ban fejezte be a kapillaritás kutatását és kezdte el a gravitációét. Ezt, az életrajz szempontjából szükséges tömörítést késõbb hiába igyekeztek finomítani, az 1886-os határév bentmaradt a köztudatban.

  Pekár Dezsõ (1941): A nyolcvanas évek derekán az õ tervei szerint, illetve irányítása mellett épült az új fizikai intézet az Eszterházy utcában, amelynek a modern tudományos kutatásokra alkalmas berendezésérõl ugyancsak õ gondoskodott. Majd 1886-ban átköltözött, és az e célra felszerelt új laboratóriumában megkezdte a gravitációra vonatkozó vizsgálatait ... Eötvös 1886-tól haláláig, egyharmad évszázadon keresztül, állandóan és majdnem kizárólag e problémával foglalkozott... [14].

  Mikola Sándor (1919): 1886 óta haláláig Eötvös Loránd kizárólag a nehézségi erõ és a földi mágnesség kutatásának szentelte egyéb foglalkozásaiból fennmaradt szabadidejét. Hogyan alakultak ki erre vonatkozó gondolatai, arra nézve hiányoznak az adatok... [7].

  1886-ban Mikola Sándor 15 éves, Pekár Dezsõ 13 éves volt. Nyilvánvaló, hogy egyikük sem lehetett ott a gravitációs kutatások megkezdésénél. Eötvös akkori asszisztenseinek: Klupathy Jenõnek, Bartoniek Gézának majd Kövesligethy Radónak a gravitációs kutatásokkal kapcsolatos olyan írásáról vagy levelérõl pedig nincs tudomásunk, amely Eötvös saját visszaemlékezését megerõsítõ vagy megcáfoló további bizonyítékul szolgálhatna (persze nincs kizárva, hogy még elõkerül ilyen). 1886 õszén Bartoniek Géza a budapesti polgári iskolai tanítóképzõ fizika tanszékét nyerte el, Klupathy Jenõ pedig hosszabb nyugat-európai tanulmányútra indult; Eötvös lényegében egyedül készült fel az új intézetben bemutatható új kísérletekre.

  Az 1887/88-as tanévben mégis lett két segítsége a kísérletek összeállításához. Egyikük, mint láttuk, Lengyel Béla volt, egykori heidelbergi diáktársa, aki akkor már Than Károly után a II. kémiai intézetet vezette, s a Királyi Magyar Természettudományi Társulat titkára volt. Az õ érdeme is, hogy Eötvös megtarthatta említett, tíz elõadásból álló sorozatát 1888 január–február–márciusában.

  Ennek keretében Eötvös a leghatásosabb elõadást a gravitációról tartotta!

Gravitációs mérés a szabadban (1891).
A vászonsátorban elhelyezett torziós inga állását távcsõ segítségével Eötvös Loránd észleli.
Mögötte áll: Tangl Károly egyetemi hallgató, a földön ül Kövesligethy Radó csillagász, a széken Bodola Lajos geodéta ül




  Eötvös másik segítõje egy akkor elsõéves egyetemi hallgató, Tangl Károly volt, aki így emlékezett 1929-ben: Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy e mérésekben még hallgatókoromban részt vehettem, ennek immár 40 esztendeje.

  Lengyel Béla mellett tehát Tangl Károly a másik hiteles szemtanú, aki megerõsítheti Eötvös Loránd saját visszaemlékezését a gravitációs vizsgálatok megkezdésérõl. Tangl így emlékezik: Már 1888-ban sikerült báró Eötvös Lorándnak a tömegvonzás jelenségét egy népszerû elõadáson nagyobb számú hallgatóságnak bemutatni. Ez az eszköz azóta hazai középiskolák szertárában is otthonos lett. A fémszekrényben jól védett Coulomb-féle mérleg alatt kvadránsokra osztott hengeres vasedény volt elhelyezve, aminek szemben álló kvadráns párjait felváltva higannyal lehetett megtölteni. A higany vonzása eltérítette a mérleg rúdját, amit a mérlegre erõsített tükörrel visszavert fénysugár tett láthatóvá.

  A következõ mondatot Tangl minden bizonnyal Eötvös Lorándtól idézi: Az eszköz már 3-4 percnyi lengésidõvel is elegendõ érzékenységet, s e mellett a kivilágított és fûtött tanteremben is kellõ állandóságot tanúsított [15].

  Errõl az elõadásról, mely a Lengyel Béla által említett – pártolt és szervezett – tíz elõadásból álló sorozat egyik elsõ (ha nem a legelsõ) elõadása lehetett, így emlékezik meg a korabeli Vasárnapi Újság: ... a lámpától csillogó, fûtött elõadási teremben több mint 300 hallgató jelenlétében megmutatta azt, hogy hogyan vonz néhány kilogrammnyi higany egy nem egészen 100 grammnyi súlyú ólomdarabkát... [16].

  Lengyel Bélától tudjuk, hogy Eötvös Loránd elõadásán – talán éppen a Treforthoz írt nyílt levél hatására – ott voltak a kultuszminisztérium neves képviselõi is: Berzeviczy Albert államtitkár, Markusovszky Lajos, az orvos- és gyógyszerészképzésért és Klamarik János, a középiskolai oktatásért felelõs osztálytanácsosok. Így történhetett, hogy Eötvös higanykvadráns eszköze késõbb otthonos lett a hazai középiskolák szertárában.

  A siker szárnyakat ad. Eötvös az elõadássorozat befejeztével nyilván hozzálátott a legsikeresebb, leghatásosabb kísérlet további finomításához.

  Ekkor és így kezdte el tehát Eötvös gravitációs kutatásait!

  A szemtanú Tangl Károly – aki szerint a gravitáció állandójának meghatározása képezte 1888 óta az egyetemi fizikai intézetben folyó vizsgálatoknak egyik célját” – ezt írja Eötvösrõl:

  ... gravitációs kutatásaiban is mindenek elõtt arra törekedett, hogy a mérési módszert tökéletesítse, a mérést pontosabbá és biztosabbá tegye, s a mérõeszköz érzékenységét növelje. A gravitációs erõk mérésére elég érzékeny eszköz meg volt adva: a Coulomb-féle mérleg. A gravitációs állandó meghatározására eddig is többnyire ezt az eszközt használták, azonban nem volt elég állandó; a mérleg egyensúlyi helyzete egyelõre indokolatlan, kiszámíthatatlan ingadozásokat mutatott, minek folytán az egy- és ugyanazon eszközzel végzett egyes mérések közt jelentékeny eltérések mutatkoztak.

  E zavarok eredetét báró Eötvös Loránd a mérleget magába záró szekrényben fellépõ levegõáramokban kereste, melyeket apró hõmérséklet-különbségek hoznak létre. Hogy e zavaró hõmérséklet-különbségeket lehetõleg csökkentse, többféle próbálgatás után a Coulomb-féle mérleget kettõs-, sõt hármasfalú fémszekrénybe zárta; hogy pedig a szekrényben foglalt levegõ mennyiségét leszállítsa, a rudat körülvevõ fémszekrénynek lapos hengeralakot, vagy amikor nagy lengésekre nem volt szükség, lapos parallelepiped vagy hengeres csõalakot adott. Ezzel az egyszerû fogással tényleg sikerült az eszközt annyira állandóvá tenni, hogy nem csak kedvezõ hõmérsékleti viszonyok között, jól védett laboratóriumi helyiségekben lehetett vele biztosan mérni, hanem künn a szabadban, egyszerû vászonsátorban is. [15]

  1888-ban persze még nem kellett a vászonsátor, Eötvös ekkor még nem vitte ki az eszközt a laboratóriumból. Azzal törõdött, hogy a laboratóriumi mérés érzékenységét fokozza, ehhez szerkesztett újabb és újabb eszközöket, melynek csodájára jártak fizikusok és nem fizikusok egyaránt. Pekár Dezsõ szerint ... nagy találékonysággal megszerkesztett multiplikátorával és különösen gravitációs kompenzátorával, melynek érzékenységét a végtelenségig fokozhatta, hihetetlenül kis vonzó hatásokat mutatott ki, így néhány liter levegõ vonzását... [17]

  1888. augusztus 22-én meghalt Trefort Ágoston. Ezzel megüresedett a kultuszminiszteri szék, valamint az Akadémia elnöki széke. Egy hónapig Baross Gábor vezette a kultuszminisztériumot is, akkor gróf Csáky Albin lett a miniszter. Az Akadémián csak a következõ év májusában választottak elnököt.

  Csak Trefort halála után, 1888. november 12-én számolt be Eötvös az Akadémián a megkezdett gravitációs kutatásokról. A Természettudományi Közlöny egykorú tudósítása szerint: ... Elõre bocsátva a kérdés történetét, s a reá vonatkozó tanulmányokat, elõadta saját vizsgálatait, leírván az eszközt és módot, mellyel igen csekély tömegû testek vonzó hatását is a legnagyobb pontossággal kimutathatja... [9]

  Ezt követte 1889. január 16-án Lengyel Béla titkár idézett beszámolója a Természettudományi Társulatban, melyben félreérthetetlenül kijelentette, hogy Eötvös elõzõ évi népszerû elõadása adott impulzust a mélyebb tudományos búvárlatra és új igazságok felderítésére [5].

  Hiteles kortárs tanúk: Lengyel Béla s Tangl Károly állítják tehát, hogy Eötvös 1888-ban kezdte kutatni a gravitációt, s Lengyel Béla beszámolója ad választ arra, miért és hogyan kezdõdött el ez a kutatás. A titkár beszámolója egy társulati közgyûlésen ritkán kelt feltûnést, a Természettudományi Közlöny szerkesztõi is úgy gondolták, elég, ha apró betûvel szedik az egészet. Talán ez lehetett az oka, hogy ez a közlemény elkerülte Mikola Sándor és Pekár Dezsõ figyelmét, a késõbbi utódok pedig már tõlük vették át az információkat.

***

1889. május 3-án a negyvenegyedik évében lévõ Eötvös Lorándot választották a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székébe. Nem volt „sima” választás, és nincs kizárva, hogy Eötvös személye, tudományos tekintélye mellett szólt az általa akkoriban kezdett, reményekre jogosító új kutatás is.

  A Vasárnapi Újság 1889. május 12-i száma teljes elsõ oldalas cikkben mutatja be az Akadémia megválasztott új, fiatal elnökét, s ebben tájékoztatja a széles olvasóközönséget Eötvös újonnan kezdett kutatásiról. Itt olvashatjuk a már idézett sorokat az egyetemen elõzõ évben tartott népszerû elõadás sikerérõl, majd a cikk így folytatódik:

  De ezen elõadási kísérleteknél fontosabban azok a mérések, melyeket Eötvös a gravitációra vonatkozólag laboratóriumában folytat, és melyektõl a Magyar Tudományos Akadémia novemberi ülésén tett rövid jelentést...

  Láttuk az akadémiában, fotográfiai úton lerajzolva, egy kis ólomdarabkának vonzó hatását, mely akkora volt, hogy az elõadó mellényzsebében tartotta és onnan vette ki.

  Bámultuk a fotográfiai felvételeket, melyek a nehézségnek irányváltozását mutatják, alig néhány deciméternyi távolságokban... a nehézség irányának pontos ismerete a földfelület különbözõ pontján egy jelentõségû a föld alakjának pontos ismeretével [16].

  Ez bizony az Internationale Erdmessung programjához csatlakozás lehetõsége, amelyet Körmendi Alpár Eötvös gravitációs kutatásaival kapcsolatban említ. Látjuk, hogy 1889-ben Eötvös Lorándnak már az Akadémia elsõ emberéhez méltó, nagy ívû elképzelése volt eljövendõ gravitációs kutatásairól, s ezt vitte végig a következõ évtizedekben.

  Végül érdemes Eötvös kutatási témaválasztásainak egy érdekes lélektani vonatkozását is megemlíteni. Mind a kapillaritás-, mind a gravitációkutatást Eötvös úgy kezdte el, hogy meglehetõsen elkeseredett, lehangolt lelkiállapotban valamilyen váratlan elismerés érte. Ez volt az, ami „kirántotta a gödörbõl”, és talán ezért is maradt olyan sokáig hû az akkor elismert kutatási témákhoz. Königsbergben Neumann és mások matematikailag igényes, nehéz elméleti elõadásai kedvetlenítették el, ekkor jelentett sokat éppen Neumann elismerõ dicsérete. Budapesten az egyetemi hallgatók érdektelensége keserítette el, ekkor jelentett sokat a mûvelt, felnõtt szakemberek pártoló biztatása.

  Eötvösnek a hazai jó diákokba vetett hitét, bizalmát 1888-ban Tangl Károly elsõéves hallgató adta vissza. Ki tudja, mennyi szerepe volt e ténynek abban, hogy 1902-ben Eötvös éppen Tangl Károlyt ajánlotta a Kolozsvárott megüresedett kísérleti fizikai tanszékre, végül pedig Tangl örökölte Eötvös tanszékét a budapesti tudományegyetemen?
 

(Készült a T023010 számú OTKA-program keretében.)


IRODALOM
 [1] Marx Gy., Szamosi G., Acta Physica Hungarica 5. 189, (1956).
 [2] Novobátzky K., ill. Renner J.: Fizikai Szemle 14. 3 ill. 6, (1964).
 [3] Radnai Gy., Fizikai Szemle 41. 350, (1991).
 [4] in: Környei E., Eötvös Loránd a tudós és mûvelõdéspolitikus írásaiból, Gondolat K. Budapest, 1964.
 [5] Lengyel B., Természettudományi Közlöny 21. 66. (1889).
 [6] Lengyel B. Egy robbanás története, Természettudományi Közlöny 20., 3. pótfüzet, 133, (1888).
 [7] Mikola S., Természettudományi Közlöny 51. 210., (1919).
 [8] Körmendi A., Fizikai Szemle 48. 183, (1998), ill. Természet Világa, (Természettudományi Közlöny) 129. 352, (1998).
 [9] Eötvös L., Természettudományi Közlöny 20. 477, (1888).
[10] Eötvös L., Math. Természettud. Értesítõ 14. 221, (1896).
[11] R. H. Dicke, Fizikai Szemle 12. 111, (1962).
[12] Egyed L., Fizikai Szemle 9. 291, (1959).
[13] Novobátzky K., Fizikai Szemle 14. 4, (1964).
[14] Pekár D., Báró Eötvös Loránd. (A torziós inga ötvenéves jubileumára), Kis Akadémia kiadása Budapest, 1941.
[15] Tangl K., Vizsgálatok a gravitáczióról. Mathematikai és Physikai Lapok 27. 130, (1918).
[16] Vasárnapi Újság 1889/19.
[17] Pekár D., Az ötvenéves Eötvös-inga, Természettudományi közlöny 73. 226, (1941).



Lásd még: Eötvös Loránd munkái és méltatása

Természet Világa, 130. évf. 11. sz. 1999. november. 490–494. o.
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez