Tanárélet


Beszélgetés Kunfalvi Rezsô Apáczai-díjas fizikatanárral

Elôzô rész


A gyakorlóévet a Trefort utcai mintagimnáziumban töltöttünk. Ott jól éreztem magam. Fiatal korom óta pedagógusnak készültem, kedvemre való volt a tanítás, nagy élmény a cserkészet, ahol ôrsvezetô lehettem, s a fiatalabbaknak, akik követtek, megtervezhettem a programot, vezettem a táborozásokat és a kirándulásokat. A mintagimnáziumban az év nagyobb részében órákat látogattunk, a tanítást általában egy hónapig gyakorolhattuk. Kivételes szerencsémre én több hónapon át taníthattam. Vezetô tanárom megbetegedett, átvehettem az óráit. Ebben a gimnáziumban színvonalas munka folyt, igen jó képességû tanárokkal.

– Ezután nagyon nehéz probléma következett: az elhelyezkedés.

Igen, a tanári állásszerzés reménye akkoriban csak álom lehetett, annak ellenére, hogy apám félállásban a minisztériumban dolgozott, az angol iskolaügyeket és pedagógiai viszonyokat referálta. Ô sem tudott rajtam segíteni, állás nem volt.

A véletlen küldte a segítséget. Egy szép ôszi napon megszólalt a telefon, Vermes Miklós jelentkezett: "Hallottad, hogy a tudományegyetemen változás történt az elméleti fizikai intézet élén? Frôhlich Izidor nyugdíjba ment, Ortvay Rudolf az új professzor. Szeretne veled beszélni, holnap menj el a lakására."

– Ortvay hogyan lett tanszékvezetô?

Nagy küzdelem árán. Ribár és Frôhlich mindent megtettek azért, hogy Császár Elemér magántanárt hozzák be tanszékvezetônek. Tangl Károly viszont volt tanársegédjét, Ortvay Rudolfot tartotta szakmailag és emberileg is alkalmasabbnak. Az elméleti fizika sorsa dôlt el azokban a napokban a budapesti tudományegyetemen. Végül is két húzás döntött. Tangl személyesen végigjárta az egyetem humán szakos professzorait és meggyúrta ôket, hogy Ortvayra szavazzanak. A bölcsészprofesszorok azután a két fizikus szakos szavazata ellenében döntô többséget biztosítottak Ortvay kinevezéséhez.

– A másik jó Iépés mi volt?

Az Elméleti Fizikai Intézet a Múzeum körúti épület elsô emeletén volt. Három helyiségbôl állt, a tanári szobából, az úgynevezett gyûjteménybôl és könyvtárból, ahol ôskori könyvek porosodtak és egy kis tanársegédi szobából, ahol csak por volt. Ez a kis helyiség az egyik történészprofesszor szobájával szomszédos volt. Ortvay megígérte, ha ô kerül a tanszékre, átengedi a történészeknek a nem egészen 30 négyzetméteres szobát.

– A bölcsészeken és azon a harminc négyzetméteren múlt, hogy modern elméleti fizika lehessen az egyetemen?

Igen, és persze elsôsorban Ortvay Rudolfon, akit Tangl Károly ajánlott jó érzékkel. Magasabb szinten már nem volt akadály, a kultuszminiszter kinevezte Ortvayt, aki jóban volt Szilyvel, az államtitkárral. Szily azután segített abban, hogy Ortvay az elméleti fizikai tanszék modernizálására külön ellátmányt kapjon.

– Rezsô bácsi tehát Vermes tanácsára felkereste Ortvayt. Nem volt kíváncsi arra, hogy miért kéreti magához az új tanszékvezetô?

– Miértjeimet Miklós rövid úton elintézte: "Majd meglátod!" Ezek után fogtam magam, elmentem a Pasaréti útra, ahol Ortvay nénje nyitott ajtót, betessékelt a lakásba. Egy sovány, karcsú ember éppen a cipôfûzôjét igazgatta, majd felegyenesedett és felém fordulva így szólt: "Kunfalvi úr? Talán, kérem, hogy röviden végezzünk: Vállalja vagy nem vállalja?" "Mit" kérdeztem meglepôdve. "Ah, tehát nem tudja mirôl van szó. Akkor tessék helyet foglalni." Ezután szépen elmondta, hogy segítôtársat keres maga mellé az intézetbe. Az Elméleti Fizikai Intézet egyetlen tanársegédi helyét azonban Bay Zoltánnal már betöltötték. Bay már három éve külföldön van, ezért helyettesítgették. Az elôzô évben Vermes Miklós járt be az intézetbe, segített az akkori igazgató, Frôhlich utolsó kéziratát sajtó alá rendezni. De Vermes fizetéses tanársegédi álláshoz jutott Bugarszky István kémiai intézetében. Ortvay a kinevezése után körülnézett az Elméleti Fizikai Intézetnek elkeresztelt két és fél szobában, s bizony kissé meglepôdött a primitív viszonyoktól. Megkérdezte az altisztet, nem volt-e itt valamilyen tanársegéd. Az altiszt Vermes nevét említette, Ortvay elôkerítette, de neki már volt állása. "Tudna-e valakit ajánlani, aki ideiglenesen a fizetéstelen tanársegédi teendôket elvállalná?" kérdezte Ortvay. "Igen, tudok" mondta Vermes Kunfalvit." Így lettem Ortvay tanársegéde az elméleti fizikai tanszéken, és eltöltöttem mellette három értékes évet. Ortvay a minisztériumban kijárt számomra egy évi 800 pengôs ösztöndíjat. Érdekemben állt, hogy Budapesten maradjak, mert mellékkeresetem bôven volt. Ugyanis apám igazgatott egy angol nyelvtanfolyamot, amelyet hivatalosan a Külügyi Társaság neve alatt szerveztünk felnôtteknek; én ott ragyogtattam szervezôkészségemet.

– Mit adtak Rezsô bácsinak az elméleti fizika tanszéken eltöltött évek, az "Ortvay-korszak"?

Megismertem a fizikát! Ortvay gyökeresen új állapotokat teremtett az egyetemen. A könyvtárat rövid idô alatt kutatómunkára és tanulásra alkalmassá varázsolta. Rendkívüli keretbôl beszerezte a Zeitschrift für Physik, a Proceedings of the Royal Society sorozatait, a Handbuch der Physik köteteit és a modern fizika alapvetô könyveit. Az intézet és a könyvtár ajtaját kitárta az arra érdemesek elôtt. Modernizálta az egyetemi elôadásokat. Rendkívül nagy anyagot adott elô, gyors léptekben haladt. A másodéveseknek mechanikát adott elô heti 5 órában, a harmad- és negyedéveseknek pedig két tantárgyat, minden évben felváltva: elektrodinamikát, termodinamikát, relativitáselméletet és kvantummechanikát. Egyetemi tanárként szépen megtartotta a heti 12 óráját. Én, mint tanársegéd, szombatonként mechanikából vezettem gyakorlatot. Ezenkívül a magasabb évfolyamosoknak, akik még nem hallgattak Ortvaynál mechanikát, egy repetitóriumot.

Fiatal tanárdegédként a csoport közepén. Jobbról az ötödik Ortvay Rudolf


Ortvay új színt vitt a tudományos életbe is, megszerveztette az Elméleti Fizikai Kollokviumot, amelyet "Ortvay-kollokviumként" ismertek az emberek. Külföldi ismerôsei közül olyan nagyságokat is meghívott, mint Sommerfeld, Planck, Heisenberg, Eddington, akik elôadásokat tartottak a társulatban. Az Ortvay-kollokviumokon pedig többek között referátumot tartott Neumann János, Wigner Jenô, Polányi Mihály, Lánczos Kornél, Teller Ede, Tisza László. A legmodernebb fizikáról, az új eredményekrôl értesülhettünk tôlük.

– Miért cserélte fel egyetemi állását gimnáziumira?

Mert olyan utat akartam követni, amelynek van folytatása. Az egyetemi vonal önmagába zárult és bármelyik pillanatban megszûnhetett. Elôttem mindig ott lebegett a cél: gyermekeket nevelni, szaktárgyam tisztes mûvelésével párhuzamosan. Elvállaltam tehát egy ideiglenes óraadó-helyettesi állást a pesterzsébeti gimnáziumban. Minden megtartott óra után 1 pengô 80 fillért fizettek. Késôbb véglegesítettek, majd öt év elteltével valóságos, igazi, rendes tanár lettem! Diákjaim rendkívül hálásak voltak, természetes ösztönnel és ôszintén örültek annak, ha valaki törôdött velük. Én pedig az iskolai órákon túl is szerveztem közös programokat, rendszeres kirándulásokat. A tanári kar eléggé gyenge volt. A pesterzsébeti gimnáziumban kétféle tanártípus fordult elô; néhány fiatalember, akik igen jó összeköttetéseik révén jutottak oda, és az idôsebbek, akik büntetésbôl, valamelyik budapesti gimnáziumból. Pesterzsébet nagy falu volt akkoriban, nem tartozott annyira Budapesthez, mint ma. Ezután a Fáy András Gimnázium tanára lettem, ahol 12 éven keresztül (19361948 között) tanítottam. Más diákanyag került a kezem közé, igazi fôvárosi gyermekek, akik jól ismerték a pesti utcát, sok mindenrôl tudtak. Meg kellett szoknunk egymást. Tanulóim idôvel rájöttek, hogy szigorom értük van, s a közös munka lassan összecsiszolt bennünket. Egyik tanítványom késôbb elmondta, hogy olyan kedves mosollyal és barátságosan senki sem tudott elégtelent adni, mint én. Igen, mert nálam ez nem büntetésnek számított, hanem a nevelés egyik módja volt. Ösztönzés a becsületes munkára.

Az 1948-ban éppen államosított ciszterci rendi Szent Imre Gimnáziumba helyeztek ezután, mely ma József Attila nevét viseli. Jól ismertem ezt a színvonalas iskolát, a szülôket és a diákokat. Ismerôsök közé jöttem, ahol szívesen fogadtak, s ahol öröm volt tanítani. Itt dolgoztam rövid megszakítással 17 évig. Lukács Sándor, az igazgató nagyon liberális, kellemes ember volt, megbecsülte a jó szakembert és igyekezett a tanári kart úgy alakítani, hogy az megfeleljen az egykori intézet színvonalának. Új helyemen teljesen áttértem a fizika tanítására. Ragyogóan felszerelt fizikaszertárt örököltem, ami elég jól átvészelte a háborút. Évrôl évre érettségizô osztályokat tanítottam, volt úgy, hogy mind a négy párhuzamos osztályban én érettségiztettem. Ebbôl a generációból több kiváló tudós került ki.

– Kérem, említse meg néhányuk nevét!

Csonka Pál egyetemi tanár Amerikában, Náray-Szabó Gábor vegyész, szintén egyetemi tanár, Pápai László mûegyetemi tanár, Simon László matematikus, az ELTE docense... A Mûegyetemre felvett tanulóim száma gyakran elérte az osztály 50%-át.

Rövid kitérô következett...

A Honvédelmi Minisztérium szovjet mintára olyan katonai középiskolát alapított, amelyben katonatiszti pályára készülô fiatalokat képeztek ki. Lukács Sándor lett az igazgatója, én pedig elvállaltam a matematika tanszék vezetését.

– Miért ment oda Rezsô bácsi, s miért jött el?

Részben Lukács Sándor személye vonzott, részben a kétszerannyi fizetés. A munkafeltételek is lényegesen kedvezôbbek voltak. Késôbb kiderült, nem felelek meg az ottani követelményeknek...

– Szakmailag?

Nem. Ott különféle osztályok voltak, szinte egy kis minisztériumszerû testület mûködött a tanári karon kívül. A politikai osztály vezetôje angolul tanult és közben fölfedezte, hogy valami Kunfalvi Rezsô összeállított egy kis olvasmánygyûjteményt az angolul tanulók számára. Elkezdtek érdeklôdni: rnilyen külföldi kapcsolataim voltak? Megmondtam ôszintén, hegyet másztam Ausztriában, egyetemre jártam Angliában, egy angol tanfolyam vezetésében is részt vettem... Ennek alapján elbocsátottak, illetve azt mondták, bárhol taníthatok, de náluk ez kényes lenne. 1953-tól 1955-ig voltam a katonáknál tanszékvezetô.

– Változtak az idôk, a nyugati kapcsolatok ma már elônynek számítanak...

Igen-igen, de eltanácsolásom akkor anyagilag nagyon kellemetlenül érintett. Harmadik gyermekem születését vártuk, meglehetôsen sok különmunkát kellett vállalnom, hogy családomat eltarthassam. Visszakerültem a József Attila Gimnáziumba, ott tanítottam nyugdíjazásomig, 1965-ig.

– Ebben az országban a legtöbben úgy ismerik Kunfalvi Rezsôt, mint a Középiskolai Matematikai Lapok Fizika Rovatának szerkesztôjét. Hogyan lett szerkesztô?

A lapszerkesztéssel életemnek egy újabb periódusa kezdôdött. A Középiskolai Matematikai Lapokat egy gyôri tanár, Arany Dániel alapította 1893-ban. A folyóirat célja ma is ugyanaz: feladatok kitûzésével öntevékenységre serkenteni a matematikában és a fizikában tehetséges tanulókat; a pontversenyen kiválasztani a legjobbakat, eközben a lap irányítja, továbbképzi és neveli is ôket. Amikor a második világháború után újraindult a folyóirat, hiányzott a fizika rovata. Javaslatomra, és az Eötvös Loránd Fizikai Társulat kezdeményezésére csak 1959-ben kelt újra életre, szerkesztôjének engem neveztek ki. 1965-ig társadalmi munkában, ezután 1975-ig fôállásban szerkesztettem a fizikarovatot.

– Szerette ezt a munkát?

Igen, a lapszerkesztés új horizontot nyitott. Úgy éreztem, megtaláltam azt a területet, ahol még a legtöbbet teljesíthetek. Jó dolog tehetséges tanulókkal együtt dolgozni, a folyóirat erre széles teret nyitott. Osztályaim, szakköreim határai országossá tágultak. Alkalinam nyílt középiskoláink tehetséges fiataljaira hatni, feladatokon, kísérleti pályázatokon keresztül elérni ôket, de közvetlenül is. Volt diákjaim és az egyetemi hallgatók közül kiválasztottam a legjobbakat, akik ebben a munkában segítettek: elbírálták, osztályozták a beérkezô pályázatokat, elkísértek vidéki útjaimra, ahol a diákoknak elôadásokat, bemutatókat, foglalkozásokat tartottunk, igyekeztünk magasabb nézôpontból bemutatni a középiskolai fizikát. Néhány éven belül 3040 vidéki helységet kerestünk fel a mi kis "vándorzenekarunkkal". Chatel Péter, Tichy Géza, Major János, Gnädig Péter, Mihály László és sokan mások tartoztak ehhez a csapathoz, nekik is jót tett, hogy a fizikát nemcsak hallgatták az egyetemen, hanem továbbadni is megtanulták.

– Úgy tudom, egyik megalapítója volt a Nemzetközi Fizikai Diákolimpiának.

Amikor az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteletbeli elnöke lettem, kiküldtek Prágába egy nemzetközi tanácskozásra, ahol a fizikatantervek reformjáról vitáztunk. A szünetben egy brünni és egy krakkói egyetemi tanárral leültem beszélgetni. Latolgattuk, mit kellene tennünk, hogy a Matematikai Diákolimpiák mintájára megindulhasson a fizikai is. Egy évre rá, 1967-ben Lengyelország megszervezte az elsô Fizikai Diákolimpiát s meghívta a magyarok háromfôs diákcsapatát.

– Kik képviselték színeinket az elsô olimpián és milyen eredménnyel?

Szalay Sándor, Mihály László és Marossy Ferenc. A varsói miniolimpián a vendéglátókon és rajtunk kívül a bolgárok, a csehek és a románok voltak jelen. Diákjaink messze a legjobbnak bizonyultak: Szalay Sándor lett az abszolút elsô helyezett, csapatunk is az élen végzett.

– Azóta csaknem húsz újabb diákolimpiát rendeztek. Hogyan értékelhetô a magyarok szereplése?

Az elsô hét olimpián igen jól szerepeltünk, dobogós helyeken végeztünk. Ettôl kezdve már erôs az ingadozás, visszaesés mutatkozik. Bár nincs hivatalos csapatverseny, mégis összegezni szokták a versenyzôk pontjait, hogy kiderüljön egy-egy ország átlagos szereplése is.

A fizikai diákolimpia két részbôl áll: 1. elméleti feladatokat kell megoldani papírral és ceruzával, 2. egy-két kísérleti feladatot kell elvégezni a rendelkezésre bocsátott eszközökkel. A fizikaversenyek anyagi feltételeinek biztosítása gyakran okoz nehézséget, ez magyarázza a résztvevô csapatok korlátozott számát.

– Az utóbbi években mely országok diákversenyzôi szerepeltek kiemelkedôen?

Nagyon jók a szovjetek, tekintve, hogy egészen különleges iskolákban képzik a fiatal fizikusjelölteket és a többieknél jóval szélesebb körbôl merítenek. Erôsek a románok, ôk a felkészülés speciális útját járják, versenyzôik fél évvel a tanév befejezése elôtt megkapják a bizonyítványukat az olimpiai részvétel fejében, körülbelül hat hónapot pedig sajátos tanrend szerint a versenyre való felkészüléssel töltenek.

– A diákolimpiákon való szereplés képet ad egy ország fizikatanításának színvonaláról?

Igen is, meg nem is. Kétségtelen, hogy csak néhány tehetséges diák versenyez. Ezek kiválasztása elég szûk rétegbôl történik. Mekkora ez a réteg? Mekkora a merítési lehetôség? Ez minden bizonnyal nagymértékben összefügg az ország fizikaoktatásának a színvonalával.

– Rezsô bácsi, Ön az ismeretátadás szinte minden lehetséges húrján játszott élete során. Tanított, lapot szerkesztett, több könyvet, sok száz cikket írt, elôadásokat tartott... A TIT-hez mióta fûzik szálak?

Több mint ötven éve vagyok tagja a társulatnak, már 1938 elôtt bekapcsolódtam a Királyi Magyar Természettudományi Társulat munkájába. Nagyon csendes intézmény volt az akkoriban... A harmincas évek végétôl már rendszeresen megjelentek cikkeim a társulat lapjában, a Természettudományi Közlönyben. Kezdetben általában a hóról, a gleccserekrôl és a fényképezésrôl írogattam. A háború után az új társulatban már rendszeresen tartottam elôadásokat is.

– Kinek és milyen elôadásokat?

Nagy aktivitással tartottuk a népszerû elôadásokat, Budapesten és vidéken egyaránt. Ezekrôl itt-ott érdekes emlékeim vannak. Miskolcon egy vasárnap délelôtt az atom szerkezetérôl beszéltem, zsúfolt nézôtér elôtt a moziban. Tartottam elôadásokat gyárakban, nagy ipari üzemekben, a Ganz Mávag hatalmas üzemcsarnokában, a XI. kerületi Nôszövetségben, ahol megjelent vagy három tucat néni, elhelyezkedtek és azonnal nekiláttak kötögetni. Járt a kezük, én pedig közben az atomenergia felhasználásáról meséltem. De kiküldtek elôadást tartani a Farkasréti temetôbe is.

– A temetôbe?

Ne az állandó lakókra gondolj, hanem az ott dolgozókra. A sírásókra.

– Mirôl beszélt nekik Rezsô bácsi?

"Van-e élet a Földön túl?"

– Ez nem lehet igaz!

De így volt. Csillagászati elôadást tartottam. Szépen kiálltam, és kezdtem a csillagok születésénél, a bolygóknál, a mindenségrôl meséltem, amikor úgy harminc perc elteltével az egész társaság felállt és kiment a terembôl. Döbbenten fordultam a rendezô fiatalemberhez: mit jelent ez? Kérem, lejárt a munkaidejük felelte ô a legtermészetesebb nyugalommal. Örök emlékezetû elôadást tartottam Káposztásmegyeren, az ötvenes években. Az utolsó villamosmegállótól még jókora utat kellett gyalog megtennem a vízmûvek munkásszállásáig. Az elôadóterem, vagyis a hálószoba egyik oldalán hosszú asztal, szemben vele emeletes ágyak, oldalt egy gázrezsó. Megérkeztek fáradtan, sárosan az embereim vízvezetéket fektettek, egész nap ástak , és engedélyt kértek, hogy miközben beszélek, megfôzhessék a vacsorájukat, mert ez lesz a meleg étel, amit aznap esznek. Elkezdtek tehát fôzögetni, azután eszegetni, majd az egyikük megkérdezte, végigdôlhetnek-e az ágyaikon. Úgy általában elfogadtuk ezt a javaslatot, én meg csak beszéltem, beszéltem. Egyszer csak halk, ismerôs zörej kezdôdött, majd újabbak csatlakoztak hozzá, a kórus egyre erôsebben szólt.:. Elhallgattam, nem akartam a többszólamú horkolással versenyre kelni. Szépen összeszedtem a holmimat, jó éjszakát már nem volt kinek kívánnom, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.

– Fáradságos ez a szép közös élet!

A késôbbiekben nagy örömmel foglalkoztam a TIT által szervezett "Kis fizikus" csoportokkal. Az általános iskolai tanulók szívesen oldottak meg számításos feladatokat és végeztek méréseket. Közülük sokan választottak mûszaki pályát, de van olyan is, aki a matematikában szerzett babérokat.

Népszerûek voltak a német és az angol nyelven tartott elôadásaim is, a Fehérvári úti Mûvelôdési Házban. Utazásaimról, fôként magashegyi élményeimrôl beszéltem, képeket vetítettem. A Kossuth Klubban tartott elôadásaimhoz a svájci követség adott filmeket. Mindig zsúfolt volt az elôadóterem.

A Szily-emlékérem ünnepélyes átadása 1991-ben

– A hosszú évekig tartó, szerteágazó tevékenységért részesült valamilyen megbecsülésben?

Van egy Prométheusz-érmem, amit a fizikai gondolkodás terjesztéséért kaptam, az Apáczai Csere János-díjat pedig a fél évszázados oktatómunkámért.

– A TIT hogyan becsülte meg az odaadó munkáját?

Hát kérlek, volt korszak, amikor az odaadó munkát úgy becsülték meg, hogy fizettek érte.

– Életének melyik idôszakában volt a legboldogabb?

Életemnek sok olyan korszaka volt, amikor jól éreztem magam, mivel szerettem azt, amit csináltam. Jól éreztem magam, amikor a hegyekben mászkálhattam, jó volt a középiskolában, diákjaim között, szerettem tanítani, szerettem azokat a vidéki utakat, amelyekre magammal vihettem fiatal, tehetséges fizikusaimat, s ahol olyanoknak beszélhettünk, akik szívesen jöttek oda, mert szerették a fizikát.

– Van-e valamilyen tanulság, ami a sikeres alkotóévek során megfogalmazódott önben?

Az ember két dolgot szerethet a tanári pályán: a diákjait és a szaktárgyait. Ha e kettô megvan, nem kell különbet kívánni. Tanítványaimat akkor is szerettem, ha nem tudták a matematikát, ha más irányú érdeklôdésük volt. Az embernek mindig az okozza a legnagyobb örömöt, ami nem kötelezô. Ezért igyekeztem megtanítani diákjaimat a természet szeretetére, arra, hogyan lehet meglátni a kisebb-nagyobb csodákat, miként kell megismerni a világot, amelyben élünk.
(1988)

Az interjút készítette: STAAR GYULA


Természet Világa, 129. évf. 10. sz. 1998. október, 450–454. o.
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez