INTIM TUDOMÁNY


Tagválasztás az Akadémián


(Anno...)

 

Az országgyûlési választások mellett május elsõ hetében a Magyar Tudományos Akadémia közgyûlésén is választottak, mégpedig a nagyszámú jelölt közül az Akadémia új levelezõ és rendes tagjait. Ez az eljárás Akadémiánk életében legalább olyan fontos esemény, mint politikai pártjainknak a parlamenti választások. Az esemény kapcsán talán nem haszontalan egy kis történeti visszapillantás.

A magyar tudós testületi története sok érdekességet tartogat az olvasó számára. Vekerdi László minden elérhetõ adatot tudományos precizitással feldolgozó, hézagpótló mûvébõl (Vekerdi László: A tudománynak háza vagyon, Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba – Budapest, 1996) megtudhatjuk, hogy a nyelvmûvelést alapvetõ feladatának tekintõ intézmény gondolatát elõször Bessenyei György vetette fel, amit aztán több tervezet is követett. Ezek közül Révai Miklós részletes plánuma már a számba jöhetõ tagokat is jó elõre felsorolta (!).

Bisztray Gyula érdekes mûve is sok szórakoztató adattal szolgál a „saját létrejöttét is megelõzõ” tagválasztás rejtelmeirõl (Bisztray Gyula: Jókedvû magyar tudósok, Gondolat, 1972). Az alábbiakban ebbõl a gyûjteménybõl nyújtunk át egy csokrot.

Kuriózumok Révai Miklós akadémiai taglistáján

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával Széchenyi István egy fél évszázad óta érlelõdõ „jámbor szándékot” valósított meg. A „tudós társaság” vagy „magyar akadémia” „összeszerzésének” idõszerûségét Bessenyei György ismerte fel elsõnek, s elgondolását részletesen kifejtette Holmi (1777) és Jámbor szándék (1781) c. munkáiban. A filológus, grammatikus és poéta Révai Miklós érdeme, hogy a Bessenyeitõl fölvetett eszmét részletesebben kidolgozva, latin nyelvû tervezetét, Plánumát 1770-ben benyújtotta az országgyûlésnek.

Révai tervezete olyan gondos, szabatos munka, hogy ennek alapján a tudós társaságot meg is lehetett volna szervezni. De a közbejött események és fõként Ferenc császár abszolutizmusa hosszú idõre meghiúsította ezt az elképzelést. Ennek ellenére Révai már 1771-ben összeállította a tudós társaság tagjaiul ajánlott hazafiak listáját.

Nyolc tiszteletbeli és harminc rendes tagot javasolt. A tiszteletbeli tagoknál kínos gonddal ügyelt az akkori rendi társadalom megoszlására. Csak helyeselni lehet gróf Gvadányi József és gróf Ráday Gedeon, a „nemesi rendbõl” pedig Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor és Kazinczy Ferenc tiszteletbeli tagságát. De hogy az „egyházi rendbõl” éppen Molnár Jánost, Mailáth Antalt és egy Nagy János nevû plébánost tudta megbecsülésre kiválasztani, az már a humor körébe tartozik!

Mert kik voltak ezek a jeles férfiak? Molnár János elõbb jezsuita szerzetes, késõbb világi pap és szepesi kanonok. Fõ mûve, a Magyar könyvház nem egyéb, mint az általa olvasott, többnyire külföldi könyvek kivonata. Mailáth Antal elõkelõ származású férfiú volt. Foglalkozását tekintve egyházi személy, elõbb kanonok, majd apát és prépost. Latin nyelvû üdvözlõ beszédeket és dicshimnuszokat írt, magyarul semmit. De a legkülönösebb Nagy János szanyi plébános tiszteletbeli tagjelöltsége! Ô ugyanis mindössze egy kötetecske népieskedõ verssel szolgálta az Akadémia által kitûzött célt, a magyar nyelv és irodalom fejlesztését. Kötete Nyájas múzsa címen, kevéssel a lista összeállítása elõtt jelent meg.

Egyes tagjlelöltek ajánlásán már a korabeliek is derültek. Balog Sándor és Fábchich József gyõri gimnáziumi tanárokat például azért ajánlotta Révai, mert könyvtáruk és ásványgyûjteményük van, melyet – ha megválasztatnak – a Tudós Társaságnak fognak ajándékozni. (Úgy látszik, erre nézve Révai elõre megegyezett gyõri kartársaival.) Fábchich József annyira méltányolta a nem remélt szerencsét, amiért a kandidátusok közé került, hogy még évek múltán is hûségesen odatette neve mellé ezt a díszes titulust: „A magyar tudós társaság 11-dik helyen vezetett tagja” (Megjegyzendõ, hogy a felsorolás betûrendben történt.) Szerepel továbbá a tagjelöltek névsorában Gyöngyössi János tordai református pap, az akkoriban elburjánzott mesterkélt verselés egyik hírhedett képviselõje. Ô honosította meg nálunk a leoninusokat. Kazinczy Ferenc erõs kritikája hagyatta vele abba ezt az ízetlen versfaragást.

Jókedvre derítõ példa a listán Novák István kassai akadémiai tanár, aki a kandidációba azért vétetett fel, mert egy magyar nyelvû jogi munkán dolgozik (!) ... Szorgos könyvészeti utánjárással megállapítottuk, hogy ezt a születõben volt jogi munkát (A természeti és polgári törvény) Novák István haláláig (1791) írta, de kiadására már nem került sor. Egy kéziratos mû volt tehát akadémiai ajánlólevele.

Végül jókedvvel szemlélhetjük azt is, hogy Révai szándékosan kihagyta a névsorból a pesti egyetem elsõ magyar nyelvi professzorát, Vályi Andrást, tüntetõleg jelezvén, hogy méltatlannak tartotta a kinevezésre. (Révai Miklós lett aztán Vályi utóda.)

A legfeltûnõbb hiány azonban (amely a lista-históriát önmagában is kuriózum-gyûjteménybe utalja) az, hogy maga Bessenyei György, az Akadémia létesítésének elsõ szószólója sem szerepel a listán! (Ez a hiány magán Bessenyein múlt, s nem Révait terheli.) Amikor ugyanis az írók és tudósok körében híre ment annak, hogy Révai közzéteszi az általa összeírt névsort, ezt a szándékát sokan – köztük Bacsányi is – „vakmerõ szelességnek” tartották. Nem helyeselte Bessenyei sem.

„Némi csekély könyvért Akadémia tagja...”

A nagyközönséget és a közvéleményt a múltban sem érdekelték különösebben a tudományos szervek, intézetek munkálatai. „Tudósok dolga!” – mondták, s ki-ki folytatta tovább a maga mesterségét. Egészen szokatlan tudományos közéleti eseménynek kellett lennie annak, ami a társadalom szélesebb köreit foglalkoztatta. Kétségtelenül ilyen volt egy Nagy János nevû katolikus pap-tanár akadémiai taggá választása az Úr 1833-ik esztendejében. Micsoda tekintély lehet ez az ismeretlen nagyság, hogy huszonnégy éves korában helyet adnak neki a tudós társaságban, Vörösmarty, Bajza, Czuczor közelében! Ezen az érthetetlen eseményen nagyon csodálkozott az akkori közvélemény.

Nagy János fõleg a keleti nyelvekkel foglalkozott a szombathelyi papnevelõ intézetben, és 1833-ban kiadott egy kis magyar nyelvtant, amelyben arab, arameus és más keleti nyelvek analógiájával – tehát egy elavult módszerrel – tárgyalja nyelvünk szerkezetét. Ezért a „csekély könyvért” választották akadémiai taggá! Késõbb még összeállított egy latin–magyar szótárt, s ezzel – harminchat éves körában – örök idõkre befejezte „tudományos” munkásságát. Hátrelévõ negyven esztendejében aztán (mert 1885-ig élt) már csak babérjain pihent... No de amit õ elmulasztott, pótolták kortársai. Szinte többet írtak róla (és soha nem szûnõ csodálkozással), mint amennyit õ maga írt.

Egy hányatott sorsú tanártársa, Homonnay Imre kezdi a sort, aki verses önéletrajzában Magyar akadémiász címû disztichonjával utal Nagy Jánosra:

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A tagválasztó gyûlésekrõl el nem maradt volna soha. A természet jó erõvel, egészséggel és hosszú élettel áldotta meg. De a hagyomány úgy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a választásnál ajánlatba, s akárki volt az ajánló, lehetett az a nádorispán vagy Deák Ferenc, vagy éppen Gyulai Pál úr, õ soha nem szavazott senkire. 1833-tól kezdve évtizedeken át az õ szavazatával nem lett akadémiai tag senki!

Elhatározásának egyenesen megmondta az okát: „Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy válasszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, akit sehogy sem ismerek? Hogy legyen az én elõttem érdemesebb, miként önnönmagam, holott arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok érdemes rá?!”

Így aztán õ, a tudatlan és érdemtelen, szavazatával érdemeseket sem minõsített tudóssá.

Azért a jó rokonság sem árt...

Heinrich Gusztáv a pozitivista irodalomtörténet-írás egyik képviselõje. Fõleg a magyar és német irodalmi kapcsolatok vizsgálatával foglalkozott, de értékes munkát végzett a négykötetes Egyetemes irodalomtörténet (1903–1911), valamint a Régi Magyar Könyvtár és (Gyulai után) az Olcsó Könyvtár sorozatának szerkesztésével is.

Kortársai sokáig nem tudták megbocsátani neki gyors karrierjét, amelyet – tehetsége mellett – rokoni kapcsolatai nagymértékben elõsegítettek. Heinrich Gusztáv ugyanis Csengery Antal egyik leányát vette feleségül, míg a másikat Wlassics Gyula; így tehát Heinrich Gusztáv a külügyminiszter sógora lett. A nagy befolyású Csengery Antal segítségével kapott már harminchárom éves korában „após-tóli” egyetemi tanári kinevezést. 1882-ben a Kisfaludy Társaság, 1892-ben az Akadémia választotta tagjául; 1905-ben akadémiai fõtitkár, 1910-ben fõrendiházi tag. Heinrich Gusztávot 1882-ben Paulay Edével, Mikszáth Kálmánnal és Endrõdi Sándorral egy napon választották meg a Kisfaludy Társaság tagjává.

Az egykorú sajtó élesen bírálta a választást: „Mit keres Heinrich úr az ötven »legjobb« magyar író között?” – kérdezték – „Hiszen eddig nem írt egyebet néhány unalmas értekezésnél ... Szegény Kisfaludy! Megfordulna a sírjában, ha látná!” Szemere Attila, a Pesti Hírlap publicistája írta e kemény szavakat. Majd így folytatja: „Tetszés szerinti pályadíjat tûzünk ki annak, aki bebizonyítja, hogy mi a jogcíme Heinrich úrnak a Kisfaludy társasági tagságra. Még annyi sem, mint az akadémikusságra! Mert ott elég unalmasnak és érthetetlennek lenni...”

  Pár nap múlva aztán kiderült a meglepõ választás titka. Gyulai Pál, a társaság akkori elnöke semmiképpen nem akarta Heinrich Gusztáv tagságát. Megtudva ezt a társaságon belüli ellenzék, a tagok nagyobbik fele csak azért is Heinrich Gusztávra szavazott, hogy borsot törjenek Gyulai orra alá!

A tagválasztás rejtelmei I.

Amikor Heinrich Gusztávot rendes tagnak ajánlották az Akadémia I. Osztályába, szólt az elnökének, Zichy Antalnak:

  – Remélem, rám szavazol.
  – Nem
– felelte Zichy. – Nem szavazhatok rád.
  – Miért nem?
– kérdezte az ajánlott elámulva.
  – Kérlek, ne kívánd tudni.

  Egy kis faggatás után mégis kibökte Zichy:

  – Már hogy szavazhatnék rád, mikor te, valahányszor szó esik rólam, mindig azt mondod: »Az a rinocerosz!«”
  – Hát rinocerosz vagy te?
– kérdezte Heinrich.
  – Nem vagyok.
  – No hát, akkor mért ne szavazhatnál rám?

A tagválasztás rejtelmei II.

Pulszky Ferenc egyik megalapítója volt a magyar archeológiának, és a Nemzeti Múzeum igazgatójaként jelentékeny érdemeket szerzett annak fejlesztésében. Vele kapcsolatos a következõ két eset.

Szily Kálmánnak, az Akadémia fõtitkárának maga Pulszky beszélte el, hogy amikor egy ízben megyei aljegyzõnek pályázott, mindenki megígérte a szavazatát, a döntés napján aztán csak egy szavazatot kapott. Pulszky mindenkihez elment megköszönni azt az egy szavazatot – és mindenki nagyon szívesen elfogadta a köszönetet!

Pulszky az Akadémia történettudományi osztályában megürült egyetlen helyre kilenc archeológust ajánlott.

  – Hát aztán, bátyám – kérdezte Szily Kálmán – melyikre szavazzunk?
  – Amelyikre akartok.
  – De hát, bátyám, mi utánad megyünk. Te melyikre szavazol?
  – Én? Egyikre sem!

Epilógus

Bisztray gyûjteménye nem tartalmaz természettudósokra vonatkozó tagválasztási történeteket, azonban ez csak a véletlen mûve lehet. Az elmúlt hat évtized kétségtelenül legkomikusabb (legtragikusabb?) választási esete Neumann Jánossal kapcsolatos.

Róla mindenkinek tudni illik, hogy 1926-ban Berlinben habilitált, 1930-ban meghívást kapott Princetonba a matematika és az elméleti fizika tanszéke ideiglenes vezetésére, majd 1933-ban kinevezték az újonnan létesített híres kutatóintézet, az Institute for Advanced Studies matematikaprofesszorává. 1937-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, majd utána azonnal tagjai közé választotta az amerikai National Academy of Sciences (az amerikai állampolgárság ugyanis a tagság elõfeltétele volt). 1932-ben a berlini Springer Verlag kiadásában jelent meg német nyelven A kvantummechanika matematikai alapjai c. monográfiája, amely a kiváló matematikust a fizikusok között is világhírûvé tette (jellegzetes közép-európai, vagy akadémiai happy end, hogy ezt a mûvet közel fél évszázados késéssel, 1980-ban adta ki magyar nyelven az Akadémiai Kiadó, de az 1964-es orosz fordítás alapján!). Ha az ember nem ismerné a magyar Akadémia történetét, azt hinné, hogy a világhírû Neumann Jánost örömmel ölelte keblére a magyar tudós társaság. E komédia részletei Neumann János és Ortvay Rudolf levelezésében találhatók meg (Nagy Ferenc: Neumann János és a „Magyar titok”, OMIKK, Budapest, 1987)

Neumann akadémikusi jelölését Ortvay Rudolf, a pesti egyetem elméleti fizika professzora vetette fel elõször 1938-ban (!). Ortvay 1928-tól Budapesten volt az elméleti fizika professzora 1945-ben bekövetkezett haláláig. 1925-ben, 40 évesen választották az Akadémia levelezõ tagjává. Tudományos kiválóságáról a magyar források dicséretes tapintattal nyilatkoznak (ifj. Gazda István–Sain Márton, Fizikatörténeti ABC, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.): „Nem kutatási eredményei tették naggyá, hanem az, hogy az elmaradott magyarországi fizikaoktatást felzárkóztatta a világszínvonalhoz.” Ortvay Rudolf elvitathatatlan tudományos érdeme azonban, hogy kora kiemelkedõ magyar tudósaival levelezett és levelezése szerencsére fennmaradt.

Ami az akadémiai tagválasztást illeti, Ortvay 1938. március 2-án Neumannhoz írt levelében így magyarázkodik: „Az Akadémiában tapogatództam többeknél a Te jelölésed ügyében. De végre nem mertük reszkírozni a jelölést. Így Szent-Györgyi rendes taggá való jelölését nagy huzavona után felállították, de biztosra nem vehetõ. Ellenben, mintegy kárpótlásul, a Mathematikai és Fizikai Társulat választmánya elfogadta és a közgyûlésnek javasolni fogja, hogy Téged tiszteleti taggá válasszanak meg. Minden valószínûség szerint ez simán fog menni.”

Neumann 1938. március 17-i keltezésû levelében igen gálánsan válaszol a mentegetõzésre: „Az akadémiai fáradozásodért nagyon hálás vagyok, de teljesen egyetértek veletek abban, hogy jobb ezt most aludni hagyni. A Math.-Fiz. Társulat lépésének igazán nagyon örülök.”

A történet könnyen kitalálható, tipikusan magyar csattanója, hogy Neumann Jánost tudós társaságunk többszöri nekifutás után sem találta méltónak a tagságra. Rossz rágondolni is, mit veszített ez a világhírû tudós azzal, hogy nem lehetett Ortvay Rudolf tagtársa Akadémiánkban; be kellett érnie a provinciális amerikai National Academy of Sciences tagságával. Tündökölhetett tehát a nyugati világban kedvére, próféta mégsem lehetett itthon. Ortvay jobb volt nála a hazai pályán!

A sors azzal is fokozza a helyzet komikumát, hogy országunkban szinte minden, számítástechnikával foglalkozó gyülekezet Neumann János nevével büszkélkedik, míg Ortvay Rudolf neve egy szûk szakmai körön kívül teljes feledésbe merült. (Ami a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert rendes taggá választása körüli, Ortvay levelében említett huzavonát illeti, ahhoz szükségtelen a kommentár!)

Ma már persze ilyenek nem történhetnek meg, provincialitás helyett legfeljebb kontinentalitásunk (európaiságunk) tenghet túl egy kicsit. A tagválasztások után azonban talán megengedhetjük magunknak, hogy egy kicsit elszörnyedjünk azon, (nagyon) régen micsoda idõket élt meg tudós testületünk, országunk „esze”!

 

Összeállította: BENCZE GYULA


Természet Világa, 129. évf. 9. sz. 1998. szeptember, 428–429. o.
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez