Bolyai János ismeretlen arca
KISS ELEMÉR – OLÁH GÁL RÓBERT

Bolyai Jánost az ismert monográfiák, de különösen a vele foglalkozó irodalmi mûvek eddig úgy mutatták be, mint egy magába zárkózott, emberkerülõ, „mogorva” különcöt. Vélt párbajai is félelmet keltettek a környezetében. A következõkben azt szeretnénk néhány dokumentummal igazolni, hogy mindennek az ellenkezõje igaz: Bolyai János társadalmi ember volt, ha kellett, tudott vidám lenni, tréfálkozni, és kötekedõ sem volt.


Bolyai János
(Zsigmond Attila tusrajza)

Az mese, hogy János annyiszor párbajozott, hogy alig „maradtak ép fülek Bécsben”. Egyetlenegy dokumentum vagy szavahihetõ visszaemlékezés sem maradt fenn, ami igazolná, hogy Jánosnak több párbaja lett volna, mint egy „hivatalban” lévõ tisztnek. Önéletrajzában maga is megírja, hogy nagyon elavult és túlhaladott dolog a párbaj. Tisztjelölt korában (kadétnövendékként) néhány párbaja lehetett. Önéletrajzában olvashatjuk: „több ízben volt kedvetlen összejõvésem s kardra hivattam, mi mellett azonban szerencsésen elkerültem minden tetemes sértést. Én magam csakugyan (egy esetet még az akadémián, kadet koromban kivéve...) senkit ki nem hívtam” [2]. Marosvásárhelyen egy párbaja sem volt. Az pedig, hogy az édesapját kihívta volna párbajra, a legnagyobb hazugság. Ezt a tiszti szabályzat tiltotta és János matematikai pontossággal betartotta a szabályzatot, a tiszti becsület tételeit.

Mire alapozunk, amikor ezeket leírjuk?

1. Bolyai János elsõ unokatestvérének, Hints Dánielnének visszaemlékezéseire. Ezeket unokájának, dr. Hints Eleknek mesélte el.

2. A Teleki Téka apró céduláin fellelhetõ Bolyai János megjegyzéseire.

3. Bolyai János unokaöccse, Bolyai Gáspár egyik levelére.

Ezek részletes bemutatása volna írásunk tartalma.

A MTA Könyvtára Kézirattárában õrzik a dr. Hints Elek által összegyûjtött Bolyai-anyagot. Ebben olvasható néhány nagyon kedves történet, amiket Hints Dánielné, mint szemtanú mesél el. Ezek egyike szerint Bolyai János mindig elegáns volt, frissen borotválkozott és a tisztekre jellemzõ pedantériával ügyelt arra, hogy ruházata tiszta és fess legyen, csizmája fényes. (Valószínû szakállat csak élete utolsó évében növesztett, amikor is már nagyon beteg volt!). Az Apolló-palotába készült koncertet adni, meséli Hints Dánielné. Nagy sár volt, ezért ahhoz a technikához folyamodott, hogy beült egy cseberbe, aminek a fogantyúján átdugtak egy karót és azzal vitette magát a koncertre. (Nevezhetjük ezt a szerkezetet marosvásárhelyi riksának, mert késõbb is ezzel vitették magukat a lányok Marosvásárhelyen az Apollóban rendezett bálokba). Ma már nagyjából azt is tudjuk, hogy János a mai Bulevárd elején lakott (az akkori Németvárosi utcában), és ez a jelenet a mai Borsos Tamás szobra elõtti utcán, a Vár alatt játszódhatott le! Nos, ahogy ezt Hints Dánielné meséli, a „marosvásárhelyi riksahordók” megcsúsztak és kiborították a fess tiszt urat. Jánosnak haza kellett mennie átöltözködni! (Nem haragudott, nem kiabált, senkit sem hívott ki párbajra.) A hangversenyen Paganini-mûveket adott elõ. A hangverseny színlapja ma is megtalálható a MTA Könyvtára Kézirattárában (jelzete K.25/6). A koncert után táncmulatság következett. Másnap János megkérdezte unokahúgát:

B. J.: Hogy tetszett a játékom?

H. D.: Tetszett, tetszett, de ha kevesebbet nyikorogtál volna, akkor több idõ marad a táncra.

B. J.: Buta liba, te is csak a tinci-táncira gondolsz! – És faképnél hagyta az unokahúgát. Nos, ezt a szenvedõ alany meséli el, magát is „rossz” fényben tüntetve fel. Nincs miért kételkedni Hints Dánielné visszaemlékezésében. De máskülönben is, Hints Dánielné szerint János nem volt kötekedõ, ha valaki nem értett vele egyet, miután mindig egyenesen megmondta a véleményét, akkor az illetõt faképnél hagyta, de nem veszekedett! Hints Dánielné visszaemlékezései szerint János el-eljárt a marosvásárhelyi tiszti vívóterembe, de miután mindig õ gyõzött és észrevette, hogy ezért nem látják szívesen, többet aztán oda se ment el. Ha János levelezését alaposan átnézzük, meggyõzõdhetünk arról, hogy a „természetes” emberi problémák éppúgy foglalkoztatták, mint bennünket. Vágyott az emberi kapcsolatokra, család- és emberszeretõ volt. Miután elvesztette édesapját, a legnagyobb szeretettel fordult öccse felé, meglátogatta Bolyán. Egy ilyen kedves látogatásról szól a következõ elbeszélés, amit az unokaöccse írt le, 1932-ben.

„Hol van Samu és hogy van
Fuchsissimus? Egy kis kaland
a Bolyai János életébõl.

A bolyai õsi birtokot a régi Felsõfehér vármegyéhez tartozott Bolya községben apám Bolyai Gergely örökölte apai nagybátyjától a nõtlen Bolyai Antaltól, Felsõfehérvármegye híres fõnotáriusától, Bolyai János az Appendix szerzõje a Kisküküllõ megyei Domáld községben birtokát apjától Bolyai Farkas tanártól, a Tentamen, az öt szomorú játék és a párisi per szerzõjétõl. Bolyai János nagyon jól érezte magát Bolyában, az õsi fészekben, apámot – apároli fivérét – gyakran látogatta, sokszor heteket és hónapokat töltött nála, különösen 1850-tõl 1860-ig mível feleségétõl Orbán Rozától külön élt; ebben az idõközben hol Domáldon, hol Bolyában, hol pedig Marosvásárhelyen tartózkodott, a mikor csak tehette ellátogatott Bolyába a hol sok kellemes idõt töltött intim barátjával Dobiecki József lengyel nemes, nyugalmazott osztrák hadseregbeli százados és bolyai birtokossal, leveleztek is egymással s a Dobiecki utódainál remélem találtak is Bolyai János által írt leveleket. Az 1858-dik év egy szeptemberi napján apám, Dobiecki József, Endes Albert és Maréday Károly bolyai birtokosok Bolyai Jánossal együtt, két négyes fogaton, az apámén és a Dobieckién berándultak Nagyszebenbe – legközelebbi városukba – orlóti sört inni – akkor az volt Nszebenben a legfrisebb sör –, a melyet a Zerbes Károly a Szebenszéki (Szabin széki) Orláton*1 fözetett – jobb a szebeninél, a kõbányai és pilszeni söröket még nem ismerték Szebenben.

A jól hangolt társaság a Lacina vendéglõjébe rándult, a bolyavölgyi birtokos urak rendes tanyáján, a hol majdnem minden alkalommal pisztrángot is lehetett kapni. Ezzel az alkalommal is volt pisztráng készlet s az urak rendeltek is nagy pisztráng vacsorát; hajnalig mulattak cigány zene mellett. Egy másik asztal mellett egy Samu nevû szebeni mészáros sörözött és szépen énekelt. Az uraknak tetszett a Samu hangja, bemutatkoztak és asztalukhoz hívták, Samu dalolt s a zenészek kisérték. Késõbb oda került egy Fuchs nevû esz tanító s egy másik asztal mellõl élvezte a társaság kitûnõ hangulatát, az esz úr néhány pohár bortól egzaltáltan alkoholtól kékült orrával oda ment a társasághoz, bemutatkozott s kérte az urakat engednék meg nekie, hogy saját szerzeményét egy keringõt eljátszhasson, az urak bele egyeztek, Fuchs elkérte a primás hegedüjét s eljátszodta walzerét, a zenészek kisérték, Fuchs mindegyere mondott nekük, hogy „nur piano” csak halkan –. Bolyai János, eként gratulált neki: „Lieber Fuchs Sie sind jetzt ein Fuchsissimus geworden „– édes Fuchs önbõl most Fuchsissimus lett – Fuchsnak a gradus superlativusra emelése felett rendkívül jól mulatott a társaság.

Akkor Bolyai János vette át a hegedût Fuchstól mondván: „Jetzt werde ich spielen ein walzer und Sie sollen mich begleiten lieber. Herr Fuchsissimus” – most én fogok játszani egy valcert s ön kisérjen engem édes Fuchsissimus úr – Bolyai János máris húzott egy valcert –, ha kottázni tudnék le is kottáznám, de sajnos nem tudok – Fuchsissimus kisérte s a zenészek is, hegedû mûvész? Bolyai a valcert Paganini féle akkordissimusokkal játszotta, Fuchsissimus elhallgatott, leeresztette a kezét egyikében a hegedût, a másikban a vonót tartotta s így tett a többi zenész is, csak bámultak; Bolyai János észrevevén, hogy kíséret nélkül játszik nagyot nevetve kérdezte: „Spielen Sie nicht Herr Fuchsissimus?” Fuchsissimus: – mit Ihnen spiel ich nicht mehr herr Hauptmann” B. J.: „Nem játszik ön Fuchsissimus úr” Fuchsissimus: „Önnel nem játszom többet kapitány úr”.

A hajnali órákban az urak szobájukba mentek egy keveset pihenni haza felé indulásuk elõtt mikor Samutól elbúcsúztak, megígérték nekie, hogy hazafelé menet mészárszék felé hajtatnak s tõle fognak húst venni mint szokás szerint mindig húst vittek haza Szebenbõl, nem lévén Bolyában rendes mészárszék s annak hiányát a házi szárnyasok öldöklésével pótolták a gondos házi asszonyok.

Délelõtti 11 órakor hazafelé indult a társaság az akkor divatos Rostopcsín nevû pálinkától mámorosan a Samu mészárszéke elõtt – a mely szemben volt a Teréz árvaházzal – megállottak s bementek húst venni, Samu nem volt az üzletben hanem csak a bátyja egy termetes mészáros, az urak egyszerre kérdezték erélyes hangon: „Hol van Samu?” A mészáros: „Samu nincs itt”. Az urak még nagyobb hangon: „De hol van Samu?” A mészáros dühbe gurult: „Mi bajuk van Samuval, miért keresik, megmondtam, hogy nincs itt”. Endes Albert felvilágosította a mészárost az elõzményekrõl, az megszelídülve bocsánatot kért az uraktól kérvén: nehogy azt higgyék, hogy Samu alszik, vagy, hogy õ elbujtatta volna, de Samu még nem jött haza s még nem is várja, mert ha mulatni kezd, akkor szokása szerint napokig mulat egyfolytában. Ezzel a társaság nagy vígen haza hajtatott, délután 3 orakor haza érkeztek Bolyába, apám meghívta vacsorázni. Anyám nagy vacsorát adott fel s a társaságnak az orláti sör és a kocsmai borok után jól ízlett a jó bolyai ó bór, mulattak is újra reggelig a nõkkel együtt. A hol van Samu jeleneten s a Fuchsissimus felsõ fokra emelésén mulatott a társaság, s az különösen Bolyai Jánosnak annyira tetszett, hogy Dobieckihez írt leveleinek a mottója volt jó sokáig: „Hol van Samu és hogy van Fuchsissimus?” A társaságot még az a kellemes meglepetés érte, hogy estéli 10 órakor hozzánk érkezett anyai nagybátyám, anyám fivére Torboszlói Beretzky Zsigmond székelykeresztúri birtokos a hosszú útról kocsin mert akkor még nem volt vonat, nagybátyám nagyon szépen énekelt és gitározott, anyámnak pedig olyan szép hangja volt a melyhez hasonlót még soha se hallottam s azt mondták az akkori világot látott gavallérok is, hogy oly szép hangot nem hallottak mint az anyámé sehol sem. Énekelte is nagybátyám gitár kísérete mellett azokat a cikornyás de sentimentális régi énekeket, most is emlékszem néhányra: „Amott a csendes völgy ölében, hol zugos görg nincs a vérkövecs a parton lengett a fövényben; egy nefelejts s ismételve e e e egy nefelejts… Egy szalma találja, lengvén az álmoknak hõs karjain”. A másikat aztán énekelték:” Jöjj el vagy egyszer zöldelõ síromhoz, a hol örök s csendes nyugtom leszen s gondolj ama boldog idõkre amikor én téged s te engem láttál” ekkor már zokogni kezdtem négy éves koromban már annyira hatott rám az életnek ez a borzalmas része. Azon az estén is sor került erre, zokogtam. Bolyai János azt mondta apámnak: „Ezzel a gyermekkel baj van , és tul sentimentális, ez egészen apámhoz hasonlít, ahoz a vén boldogtalanhoz – Bolyai Farkas tanárhoz – a ki elfecsérelte életét az öt szomorú játékával, ezt a gyermeket meg kell adatni az élethez, na majd lesz gondom rá, átköltözöm ide Bolyába!” Tényleg át is akart költözni Bolyába. Dobieckinak is megígérte, de a sors máskép intézte, 1859-ben Bolyai János a medicai vénuszt*2 Szõcs Juliskában fedezte fel, magához vette, azzal lakott Marosvásárhelyt. Bolyába se jött többet, levelet se írt, meghalt 1860-ban tüdõlobban a Szõcs Juliska ápolása mellett.

Most már kérdezhetjük: Hol van Samu, hol van Herr Fuchsissimus, hol vannak azok a patriárkális régi jó kedélyû emberek, a boldog egyszerûség melynek fényességét faggyú gyertyák világították karos gyertyatartókkal s hasznát koppantónak nevelt eszközökkel igazgatták s az volt az ügyes gavallér a ki sikeresen tudott koppantani? felet rá a mulandóság sötét képénél. A mostani fénynek nincs hamva, csak árnya. Herr Koppantó eccer magára van hagyva. Az ember korában eszköz ehez nincsen. Koppant egyet egyet rajta a jó Isten ó. Egy a koppantók koráról irt versemnek ez a refrénye.

Ezt aként írtam le ahogy azt nekem apám többször elbeszélte bizonyításul annak, hogy Bolyai János humoros, jó kedélyû társadalmi ember volt, nem tûrt, de nem volt kötekedõ. (Következõ közleményemben többet.)
 
 

Odorheis Székelyudvarhely

1932. május 22.

Bolyai Gáspár

([1], 1174/3, 3v, 4, 4v)


 


Bolyai Gáspár levele 1932-bõl


Az elbeszélés fogalmazványát Bolyai Gáspár a következõképpen fejezi be: „Közleményem csak azt akarja igazolni, hogy Bolyai János kedélyes ember volt, szerette a kedélyes társaságot és társalgást, a kalandot, szerette barátjául a testvér öccseit, apámot, emlékszem rá, hogy velem is játszadozott mint 5 éves gyermekkel bújosdit bolyai kertünkben, jól tudott vívni, de nem volt kötekedõ, de ha bántották, nem türte” ([1], 1174/5).

A fenti visszaemlékezést azzal szeretnénk kiegészíteni, hogy János Szõcs Júliát már 1857-ben magához fogadta, mert erre összeírási bizonyíték van a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Tehát nem Szõcs Júlia volt az akadálya annak, hogy nem költözött ki Bolyába. Másrészt úgy érezzük, hogy ki van színezve Bolyai Gáspár „visszaemlékezése”, hiszen õ az elmesélt történet idején négyéves volt. János soha senkit sem alázott meg, ezt maga írja és mi hiszünk neki. Hints Dánielné szerint soha se volt részeg, még spicces sem. A legnagyobb megvetéssel beszélt a dohányzásról és a részegségrõl. Idézzük Bolyai Jánost: „... De az egész, mint szemét s tán minden pipázás vagy dohányzás és többik vagy portubákolás árt mellnek, fognak, idegrendszernek... s azért jó volna ha nevére sem lenne semmi szükség...” ([1], 700/1), vagy „Például a boros kancsó nem barátja az egészségnek, józanságnak és rendes életnek, kötelesség teljesítésnek, hivatal folytatásnak” ([1], 569/1v).

Még egy ide illõ kis cédulát õriz a Teleki Téka, amely cáfolja Bolyai János magába zárkózottságát. Szívesen látott vendég volt a társaságban is, íme: „Folyó év március 7-ére táncvigalomba szívesen kéretik százados Bolyai János úr estvéli 9 órára” ([1], 1077/1v). Sajnos az íráson nincs keltezés.

Térjünk ki Bolyai Gáspár (rész) családfájára, ugyanis mint látni fogjuk Gáspárban két Bolyai ág is „egyesült”. Bolyai Farkasnak, a nagy Református Kollégium névadójának az édesapja szintén Gáspár (VII.) névre hallgatott és szintén a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, 1732–1804 között élt. Neki dédunokája VIII. Gáspár, aki a fenti levelet írta. De VII. Gáspárnak még hat testvére volt: III. Gábor, VI. Zsigmond, Berta, Júlia, György, Sándor. VI. Zsigmond felesége Nyujtódi Kata, akitõl egy Karolina nevû lányuk született. Karolina Torboszlói Berecky Lászlóhoz ment férjhez, tõle három fia született és egy ugyancsak Karolina nevû lányuk. Ez a Karolina lett a Gergely felesége, vagyis a fenti levélíró VIII. Gáspár édesanyja. Tehát Gergely második unokatestvérét vette feleségül. (Érdekes, hogy Gáspár fiuknak nem született utóda, de örökbefogadott egy Gábos János nevû fiút, akinek a fia ma matematikatanár Székelyudvarhelyen).

Bolyai Gáspár részcsaládfája

Emlékeztetünk, hogy Farkas elsõ feleségétõl Árkosi Benkõ Zsuzsánnától született a nagy matematikus János, második feleségétõl, Somorjai Nagy Teréztõl pedig Gergely fia, VIII. Gáspár édesapja. (Már csak érdekesképpen írjuk, hogy Nyujtódi Kata második férje II. Bolyai László volt, aki szintén a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult és nekik a fiúk III. Bolyai László, aztán kivándorolt Franciaországba. (Õ Jánosnak, Gergelynek és Bereczky Karolinának második unokatestvére).

Bolyai Farkas 1855. március 20-án ezeket írja többek között János fiának: „Nyolcvan feljül alig élve, csak levél által tudakozhatom, hogy vagy? Gergelyt is rég várom, s nem is ír. Bereczki Sigo kétszer járt itt, s õ se tud semmit Bolyáról; én tegnap írtam Gergelynek, hogy tudjam a kertet s házomat rendelni – együtt is jó volna beszélnünk” [2].

Tehát a VIII. Gáspár levelében megjelenõ Torboszlói Bereczky Zsigmond mind a két Bolyainak kedves vendége volt.

Bolyai János eddig feltárt utolsónak ismert levele, amelyet 1859. november 6-án írt Gergely testvérének, így kezdõdik:

Kedves Gergely Öcsém!

Örömmel értettem úgy itt járt Nénémtõl, mint becses soraidból s Dobiecki barátunktól – ki csakugyan már megint régecske óta nem szerencséltete idejüttével –, hogy mindnyájan jól vagytok: Isten tartsa is sokáig s mindig meg lelki és testi egészségtüköt s megelégedéstüköt. A kedves kis Gáspár eddig hatalmas ügyös fiú, sõt kész kis ember sat [2].

E levélrészletekkel igazolni szeretnénk az itt közölt VIII. Gáspár kedves visszaemlékezésének hitelességét. E levelet még értékesebbé teszi az a tény, hogy írója 1932. július 5-én Kadicsfalván (amely Székelyudvarhelybe beépült) elhunyt, tehát halála elõtt másfél hónappal írta. A megígért folytatását valószínûleg már a sírba vitte.
 
 

IRODALOM
[1] Teleki Téka, Bolyai Gyûjteménye
[2] Bolyai-levelek, Válogatta Benkõ Samu, Kriterion (TÉKA), Bukarest, 1975

*1 Orlát Szeben megyében van, már 1918 elõtt posztógyárral, vasúti állomással, posta – és távíróhivatallal, telefonállomással rendelkezett.
*2 Medici-Venus = Aphrodite


Természet Világa, 132. évfolyam, 11. szám, 2001. november
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez