SZENTÁGOTHAI JÁNOS
Ulyssesként az agy körül

Szentágothai János nagy belsõ monológját, életúttörténetét 125. évfolyamunk elsõ három számában közöltük folytatásban. Ennek a befejezõ részét olvashatják újra. Nagy szerencsémnek tartom, hogy sikerült hozzájutnom ezekhez a kéziratokhoz. Akkoriban Szentágothai professzor úr szerkesztõbizottságunk elnöke volt, többször megfordultam nála, a Magyar jakobinusok terén lévõ otthonában. Egyik beszélgetésünk alkalmával – talán éppen a pályakezdésérõl lehetett szó –, kihúzta íróasztala fiókját és felmutatott egy kéziratot. „Megírtam ezt, itt van, az Ulysses, ez tetszene neked!” – nézett rám büszkén, Aliz néni aggódó tekintetétõl kísérve. Azután gyorsan eltette volna, ha hagyom. Hosszú szívós kérlelés után adta oda, de lelkemre kötötte: csak elolvasásra. Kiderült, az önéletírás 1977-ben született, de az egyik irodalmi lapunk (az akkori irodalmi életünk legfõbb irányítója véleményének kikérése után) nem vállalta a megjelentetését. Én meg küzdöttem érte, igaz már egy más világban. A hosszú gyõzködés, a szelíd erõszak meghozta az eredményét: Szentágothai professzor úr engedett, hozzájárult a megjelentetéshez. Kiegészítette egy harmadik résszel, abban leírta az elmúlt tizenhat év történéseit. Most újra elõkeresem az oly sokat olvasott mondatát, szép összegzését: „életem fõ célkitûzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a XX. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülmények között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.”

Amikor elküldte a kiegészítést, a kísérõlevélben még tett egy utolsó kísérletet, hogy lebeszéljen a közlésrõl: „Nem kellene helyette inkább egy, az életrajz nyomán készített interjúsorozatot hozni, részletekben?” Majd késõbb így folytatta: „Ha a mostani ismételt rosszulléteim közeli halálomat jelentették volna, nem lenne aggályom. „Post mortem” ez az életrajz kielégítõ volna, de azért nem teszem meg azt a szívességet senkinek, hogy az elõtt halálozzam el, mint amit a sorsom számomra kijelölt...” Fél évre a Természet Világában megjelent életrajzi önvallomása után, 1994. szeptember 8-án reggel dobbant utolsót a szíve.

Pályája emlékezetének utolsó fejezetével felidézzük Szentágothai János felejthetetlen egyéniségét.

S. GY.

~~~~~


 Ez a hatvan év legmeghatározóbb impresszióit szinte csak rohamlépésben felvillantó belsõ monológ nyilván nem alkalmas arra, hogy valós képet adjon a második világháború elõtti élet édességérõl. Persze, már akinek – Magyarország már akkor is „a hárommillió koldus országa” volt –, de a kivételezett felsõ középosztály élete ifjúkoromban még sokáig a boldog béke szigetének tûnt. Szüleink már akkor is az 1914 elõtti „nagy békét” sírták vissza érthetõ nosztalgiával; a dualista Osztrák–Magyar Monarchia idejét, amit persze mások – a maguk szempontjából bizonyára jogosan – a népek börtönének neveztek. Számomra mégis a húszas évek második fele és – a gazdasági nagy válság ellenére – a harmincas évek eleje volt a tudatra ébredés és helyem megtalálásának örökre elvesztett édene. Iskolatársaim egyharmada volt zsidó vagy legalábbis újonnan kikeresztelkedett, hiszen a Német Birodalmi Felsõreáliskolába általában nem a nagyon vallásos, hanem az így vagy úgy félig vagy gondolatban már asszimiláns nagykapitalista családok gyermekeit járatták. Barátaim között e tekintetben sohasem éreztem és tettem a legkisebb különbséget sem, ezért volt mindig és lett mindinkább az antiszemitizmus a racionális emberi érzés és magatartás abszurd antitézise. A nagy mesterem, Lenhossék Mihály vezette I. sz. Anatómiai Intézet, minden emberi gyarlóság és apró rivalizálás ellenére ideális munkahely, minden világ legjobbikának, egy boldog szigetnek tûnt, ahol már gimnazista koromtól belekóstolhattam a hobbiszerûen játszott tudomány valódi levegõjébe és mûvelésébe, majd belekezdhettem saját kísérleteim megvalósításába. Közvetlen laboratóriumi fõnökeim, Mihálik Péter és a tragikus sorsú Podhradszky Lajos (ifjúi rajongással és csodálatommal körülvett, végül egy Gömöri Pállal kitervezett, elkésett mentési kísérletünk ellenére 1949-ben belekerült Rákosiék „húsdarálójába”), akinek tragédiáját elõre kellett látnom, egyike a sok tízezres vagy százezres magyar sorsoknak... a zsidó nép szörnyû pokoljárásán felül (és bizony nem teljesen függetlenül).

A ma olyan sokat vitatott Horthy-korszakról azok beszélnek, akik ebbõl semmit sem éltek át, vagy akik éppenséggel azért maradtak meg a budapesti zsidóságból, mert Horthy élt és azt képviselte – jól vagy rosszul –, amire történelmünk egyik mélypontján, 1919-ben vállalkoznia kellett. Én magam a tragédiát már Gömbös Gyula miniszterelnökséggel való megbízatásától fogva éreztem és sohasem tudtam megbékélni a sorssal, sem megérteni, hogy Bethlen István nem vette vissza az ország vezetését. Nyilván mint igazi politikus tudta, hogy a politika csinálói – nem a magyar nép – számára õ már nem elfogadható: a politika csinálói akkor már beleszaladtak az ún. „országgyarapító” zsákutca- és katasztrófapolitikába (az igazi és végleges országvesztésbe). Csak azt nem értem, hogy 50 évvel a katasztrófa után újra van politikai erõ, amely népünket a kitapasztalt zsákutca felé terelné, és ami nagyobb baj, a nép, az istenadta nép nem jelentéktelen része ebbe a haláltáncba újra belevihetõ.

A monológomban csupán felvillantott részletek mind a valóságban megtörténtek, csak még sokkal szörnyûbbek voltak: mondjunk el példaként csak egyet a felsoroltak közül.

A mai olvasó számára pl. a „Sántha-boszorkányper”-re való rövid utalás bizonyára semmit sem mond. Pedig a Rákosi-korszak Akadémiájának egy legjellegzetesebb és megalázó eseménye volt.

Sántha Kálmán, Magyarország legjelentõsebb ideggyógyásza, neuropatológusa és agysebésze a háború elõtt lett a debreceni egyetemen az ideg- és elmegyógyászat professzora. Liberális emberként nehezen tûrte az elõzõ rendszer debreceni – a maradandóság városa és egyben a „kálvinista Róma” – szellemét. A hadi események alatt, 1944-ben kitartott Debrecenben, és a németek kiûzése után létrejött Alkotmányozó Nemzetgyûlés tagja lett. Ilyen módon aktív részt vállalt a debreceni egyetemi közélet megtisztításában, egy ideig orvoskari dékán is volt. 1948 elején, tehát már a fordulat elõtt „kiszeretett” a rendszerbõl és éles polgári engedetlenség típusú személyi ellenállást fejtett ki. Az újra bevezetett katonai ismeretek tanítása ellen harcolt, pacifista elveket hangoztatva.

Állítólag Rákosi személyes utasítására a helyi kommunisták „nem hagyjuk magunkat provokálni” jelszóval tûrték Sántha nyílt ellenzékiségét. Egyszer azután, valamikor 1951-ben Sántha egy elmegyógyászati elõadáson azt találta mondani: „a testi és lelki megterhelés általában nem alkalmas pszichózis (elmebaj) kiváltására, kivéve, amikor valaki úgy látja, hogy az önmaga által vállalt feladat megoldására már nem képes”. Ez így még nem lett volna baj, hiszen egyszerû és helyes orvosi ténymegállapítás. De példaként az élsportolókat és sztahanovistákat említette. Ezzel aztán betelt a pohár. Az Akadémián egy délelõtt összehívták a párttagokat és mi, pártonkívüliek az orvostudomány legfajsúlyosabb egyéniségénél, Haynal Imrénél gyülekeztünk a II. sz. Budapesti Belklinikán. Hamarosan jöttek az elsõ hírek a kényszerû párttagoktól: „Köpjetek bennünket szembe, de Sántha védhetetlen”.

Délután volt az I. emeleti, akkor még eléggé romos, de úgy is szép ülésteremben az összakadémiai ülés: a nagy hatalmú elnökségi tagok kezüket tördelve könyörögtek, „csak ne szóljatok hozzá”. Ott volt mint méhanyakirálynõ Ratkó Anna miniszter asszony (volt szövõnõ) „heréi”-tõl körülvéve, Rusznyák István undortól öklendezve – mert hiszen régimódi úriember volt – olvasta fel a vádiratot.

Jöttek egymás után az elõre megrendelt hozzászólások – az ismert szovjet recept szerint –, Sántha az elõttem levõ sorban ült és csendesen csak ennyit mormogott, inkább magának: „sajnálom önöket, uraim”. Az orvosi „ellenzék” a leghátsó sorban ült: Hetényi Géza (volt pénzügyminiszter édesapja), én, Kerpel-Fronius Ödön és Haynal Imre. Egy nagyon gusztustalan újabb felszólalás közben Hetényi azt mondja: „Ha hallgatunk, elkövetjük az írástudók árulását; kettõnknek itt a nyílt ülésen és kettõnek közülünk majd az orvosi osztály zárt ülésén kell felszólalnia (amely az alapszabály szerint a kizárási határozatot volt hozandó). Én vállalom az elsõ hozzászólást, a másodikat a nyílt ülésen talán te, János, a zárt ülésen majd Haynal és Kerpel-Fronius szólaljon fel.” Így is történt, engem nem kellett ilyesmire biztatni, Hetényi Géza a tapasztalt belgyógyász és nagystílû társadalmi ember rutinjával szólt hozzá. Erre Rusznyák azonnal válaszolt, ügyesen úgy vitázva, hogy egyben védje barátját, Hetényit is.

Egy-két további hozzászólás után azután én beszéltem már távolról sem Hetényi Géza csiszolt rutinjával, de ismereteimbõl származó szakmai indoklással. Erre Ratkó magából kikelve üvöltött: „Hol él maga, mit képzel...?” Ernst Jenõ barátom azonnal odament hozzá és a közel ülõk hallatára ezt mondta: „Ratkó elvtársnõ, vigyázzon, ez egyik legtehetségesebb kutatónk, õ régi értelmiségi kódja szerint reagál, bízza õt rám”. Utánam Ernst nagyon szellemesen próbálta érveimet cáfolni, ezzel valamiféle tárgyi vita látszatát keltve. (Azért mondom ezt el ilyen részletesen, hogy jelezzem, még ebben a szörnyû helyzetben is voltak barátok a másik oldalon, akik próbálták a helyzetet menteni.) Ernst egyébként Rákosinak gyakori beszélgetõtársa volt a pécsi egyetemen, Rákosiék „szürke eminenciás” helytartója. Ugyanakkor kiváló tudós és abszolút tisztességes ember, aki ilyesmirõl folytatott beszélgetéseinkben mindig megpróbálta megmagyarázni – persze sikertelenül –, hogy a jelen történelmi eseményeket úgy kell néznem, mint valami természeti jelenséget. Persze, Haynal és Kerpel-Fronius zárt ülési felszólalása ellenére, Sánthát kizárták. Rákosiék ebben semmit sem bíztak a véletlenre. Az Orvosi Osztály tagjainak többsége (nagyobbára formálisan) párttag volt, és a kiosztott „igen”, „nem”, „tartózkodom” szavazócédulákból az ülés után be kellett szolgáltatniuk a megmaradt cédulákat. Így a többség eleve biztosítva volt, egy ideig vártuk éjjelenként a szürke Pobjedát, de nem jött, azaz nem értem jött.

A többi, csak jelzett esemény hasonlatosan félelmetes és groteszk volt, ezt igyekeztem monológomban érzékeltetni. Hiába, a szerencse fia voltam, nem az én érdemem, hogy „hübriszem” (sorsom) kihívása ellenére megmaradtam. A boncolási szepszist is a sorsnak ilyen önmagam elleni kihívása következtében szereztem. Megmaradásom olyan isteni csoda, valószínûsége olyan, mintha valaki ötször egymás után öttalálatost nyerne a lottón. ... Életem ezért nem egy komoly tudós szokásos életrajza, sokkal inkább egy Chaplin-burleszkre hasonlít, azzal a különbséggel, hogy megtörtént.

Az 1956-os kalandjaimról nem kívánok beszélni; több értelmiségit akasztottak az enyéimnél kisebb bûnökért, de a szerencse fia – nemzetközi nevû kutató – pár évi szilenciummal és írásbeli feddéssel megúszta. Isten után kinek lennék hálás?

1985-ben éreztem, nem lenne célszerû tovább is az Akadémia elnökének maradni. Azt hittem, hogy megszabadultam a közélettõl, amikor egy képviselõ-választási hirdetményen megláttam nevemet a Hazafias Népfront jelöltjei között az országos listára. Elsõ impulzusom az volt – bár engedtem volna ösztöneimnek! –, hogy arra való hivatkozással, hogy errõl nekem senki se szólt, elhárítom magamtól a dolgot. De azután Pál apostol egyik levelében írtakkal nyugtattam lelkiismeretemet: „Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bûne az annak.” A lelkem mélyen megint „hübriszem” követése volt.

Parlamenti karrierem mindjárt az elején veszélyesen indult. Az újonnan felállt, kb. 20 tagú Elnöki Tanács tagja lettem az akkor már halálosan beteg Petri Gábor helyett, mint egyetlen orvos. (Szegedi sebészprofesszor és a Szegedi Orvostudományi – ma Szent-Györgyi Albert – Egyetem Hetényi halála után szürke eminenciása; nem tudom, valaha párttag volt-e vagy nem, elõttem mindig a fenntartásokkal, de korrektül együttmûködõ szakembernek látszott.) Az utolsó (1985–1990) pártállami parlament jellegzetes technokrata parlament volt, de 1987-tõl kezdve pár ellenzéki került be utóválasztásokkal. Eleinte szokott rutinjával mûködött, az Elnöki Tanácsban is unalmas rutinügyek zajlottak, bár néhányszor, fõleg Kádár Jánossal – persze kínos kölcsönös udvariassággal – volt néhány vitám a halálos ítélet általam javasolt eltörlése és fõleg az egyházak életébe (püspöki kinevezésekhez való elõzetes állami hozzájárulás) való beavatkozás tárgyában. Látható volt, hogy voltaképpen nyitott kapukat döngetek. Az MSZMP vezetése már akkor látta, hogy ezekben és hasonló dolgokban engednie kell.

Az események 1987–88-ban pörögtek fel, de nagyobbára nem a parlamentben, hanem sokkal inkább az ellenzéki mozgalmakban és az utcán. Volt egy-két jelentõsebb hozzászólásom az egyházi iskolák ügyében (sajnos, maguk az egyház képviselõi nem támogatták) és végül 1988. október 7-én mondhattam el nevezetessé vált beszédemet a bõs–nagymarosi vízierõmû-tervrõl. A parlamentben csúfosan alulmaradtam, a 360 szavazat közül csak 19 szavazott a teljes leállítás mellett, 30-egynehány tartózkodott, és a túlnyomó többség támogatta az eszeveszett projektumot. Sõt, akkor kezdtek hozzá – osztrák segítséggel – szerveink a nagymarosi körgát építéséhez. Errõl kár itt hosszan beszámolni, hiszen felszólalásomat számtalan videoszalag rögzítette és nagy része bekerült az ismert Dunaszaurusz dokumentumfilmbe. Az ügyet még 1980-ban az MTA elnökeként ismertem és évekig harcoltam különbözõ bizottságokkal. Kétszer a Politikai Bizottság elé is citáltak, de Kádár János (meggyõzõdésem szerint az 1968-as, maga által sem helyeselt magyar katonai beavatkozásért bocsánatkérõ gesztusként) mereven ragaszkodott a tervhez. Nagyon messzire vezetne, hogy az egész vízépítészeti vonal (a vizes lobby) történeti felelõsségét elemezzem. Pedig nyilván én a jéghegy csúcsát sem ismertem eléggé.

A fordulat során, 1989. május után 1990 márciusáig még élénken részt vettem a vitákban, nyilván ezért ragaszkodtak az MDF vezetõi 1990-es országos listán való jelölésemhez.

Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt aktív közéleti szerepemnek. Ami ezután következett, az már csak frusztráció és az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” mûnépdal szavával fejezhetõ ki. Csodáltam a kormánykoalíció egykori vezetõjének, Antall József miniszterelnöknek páratlan karizmatikus bátorságát és bölcsességét, valamint elismeréssel adózom Szabad György tudós politikus elkötelezettsége iránt. Minden más már nem az én világom, tisztességgel végigszolgálom az 1990–94. évi ciklust, de azon túl még egy százalékban sem kívánok és tudok a felelõsségben osztozni. Nem mintha nem érteném, hogy a hatalom békés átadásának ára volt: a mai alkotmány, párt- és választási törvények, Alkotmánybíróság, egykamarás ház, gyorsan meghozandó hevenyészett gazdasági törvényhozás stb. A magam szerény nemzetközi horizontjával nem tudom megérteni, hogy az ócska és levitézlett hamis nacionalizmus és önsajnáló búsmagyarkodás ilyen erõvel támadjon fel, és a másik oldalon a hozzám igazán közel álló liberális eszméket ilyen politikai iszapbirkózásba kell-e belevinni.

Alig szabadultunk fel a nyomasztó marxista–leninista ideológia mákonyától, a liberális és pedagógiai oldalról miért kell így riogatni a vallás, illetve az általános emberi erkölcs oktatásától féltve a gyermekek lelki függetlenségét. Talán az egész Európában folyó vallásoktatástól kell az ifjúságot félteni és nem az irracionális életformákba és közösségekbe való meneküléstõl? Az egyházak sem tudnak elszakadni a pártállammal való együttmûködést túlzottan is eltanult emberektõl. A falu népe inkább a már ismert rosszat választja a helyi önkormányzat élére az ismeretlen (vagy talán nem is létezõ) potenciális vezetõk helyett.

Nem is ötven évvel népünk alkotó tehetségét (éppen mássága folytán) legszerencsésebben, gazdasági és kulturális területen kiegészítõ (vallási-etnikai) kisebbségének (törpe maradványa híján) kiirtása után újra van antiszemitizmus! Évszázados kirekesztettségük után a cigányságtól azt követelnék, hogy egyszerre ugyanolyan magatartási mintákat tegyen magáévá, mint az évezredes falusi kultúrájú magyar, szláv, német és (külön hátrányai ellenére) román paraszt. Beugrunk a gyors meggazdagodást ígérõ nyugati kereskedelem legsilányabb trükkjeinek és lefitymáljuk a saját – külsõségekben bizonyára szegényebb, de a lényeg tekintetében értékesebb – termékeinket. Engedjük, hogy ebül szerzett tulajdonnal új szerencselovag-osztály induljon vállalkozni.

Tudom, hogy minden más, gondolkodásra képes értelmiségi, pláne az, akinek némi külföldi világlátása van, ugyanúgy gyötrõdik ezek láttán. Most már szeretnék kívül maradni és csak elviselni azt, ami rám vár személyesen és szûkebb családomra. 81 évével az ember mit is várhat mást, mint békés öregséget és csendes elmúlást egy feltámadás reményében.

Az 1970-es évek óta számos kalandom volt a világszerte robbanásszerûen szaporodó áltudomány és obskurantizmus elleni harc terén. Akadémiai elnökségem alatt „gúzsba kötve táncoltam”, mert a pártvezetés szerint az MTA elnöke ilyen alantas dolgokba nem keveredhet bele. Késõbb az áltudományos szubkultúra világszerte támadásba ment át, és mindez a felszabadult Magyarországra is begyûrûzött. A tömegkommunikációs szervek ebbõl az obskurantista mételybõl (Nulladik típusú találkozások, csodaszerek stb.) aránytalanul nagy mértékben vesznek részt. Ha politikai éleslátásuk olyan, mint tudományos mûveltségük, akkor jaj ennek a társadalomnak... Én utolsó leheletemig küzdeni fogok (Churchill háborús szavai szerint London elõtt, Londonban, London után, sõt Anglián kívül is), küzdeni minden áltudomány ellen (és erre kétszeresen érvényes Faludy György Villon-átköltésébõl a monológomban adott idézet).

Ami számomra reális marad az életben, az a (halvány) remény, az 1977-es írásomban még csak jelzett erõfeszítésem, saját szaktudományom fejlõdése és ebben tovább is remélt szerepem. 1977-ben még naivul úgy gondoltam, hogy az önszervezés sokkal általánosabb jelenségének az elméleti alapjainak jobb megismerése az agyelméletek terén is gyorsan fogja éreztetni hatását. Konkrétan arra gondoltam, hogy a test-lélek kettõsség több ezer éves problémáját, ha nem is megoldjuk, de fejlesztünk rajta az önszervezés és információelmélet újabb ismeretei segítségével. Régebbi, Székely György jelenlegi debreceni professzorral végzett idegrendszeri embriológiai kísérleteink utaltak számomra elõször arra, hogy az idegi lényegét mindmáig a René Descartes által a 17. században felismert reflexelv keretében magyarázó agyelméletek alapfeltétele hibás. Eredeti nyomaikban és a fejlõdés legkezdetén az idegi jelenségek nem reflexek, hanem az egymással kölcsönösen kapcsolt izgalmi (excitatorikus) és gátló (inhibitorikus) elemek hálózatában keletkezõ spontán ingerületi állapotok hozzák létre önszervezéssel a fejlõdõ állat elsõ idegi mûködéseit, a külvilágtól függetlenül. Csak a további magzati fejlõdés során kapcsolódnak ezek az õsmûködések össze a külvilágból származó impulzusok felvételére alkalmas receptorokkal (érzékelõkkel).

Ez a felismerés önmagában még nem agyelmélet, de annak leendõ fontos eleme. Arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy az idegi lényegét csak a reflexgépezet paradigmájától való elég radikális elszakadás és a spontán – belsõ forrásból jött – aktivitások önszervezéssel való összekapcsolása képzetéhez kell eljutnunk. Persze ez még önmagában kevés, az is kell hozzá, hogy az idegi jelenségek információelméleti aspektusait is bevonjuk egy ilyen új agy-elme (test-lélek) szemlélet alappilléreiként. Ennek elsõ csírái Szilárd Leó egy 1929-ben megjelent cikkében mutatkoztak meg, aki egy ilyen szemlélet leglényegesebb elemét már tisztán látta, mielõtt az ún. Shannon-féle 1948-as információátvitel matematikai formulája megfogalmazásra került volna. A descartes-i reflexelv „trónfosztásából” szükségszerûen következik az egész kartéziánus „res extensa” (kiterjedéssel rendelkezõ) és „res cogitans” (gondolkozó „nem-anyag–anyag”) épület összeomlása. De semmi esetre sem úgy, ahogy ezt az ún. redukcionista materialista filozófusok remélték, hanem egy sokkal bonyolultabb és ezelõtt nem sejtett új filozófiai irányban majd a jövõben fogják kidolgozni. Megfelelõ filozófiai alapképzettség hiányában óvakodnom kell idáig merészkedni, de annyi máris nyilvánvaló, hogy az esetben, ha azt, amit az emberi õsvallások óta a tárgyak és élõlények mögött rejlõ léleknek (lényegnek) éreztek és a vallások így megfogalmaztak, az a valóságban csak az állati idegrendszerekben, azok mûködõ idegi struktúráiban megnyilvánuló és kódolt információrendszer. A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az emberi agy tehát egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és mindaz, ami benne rejlik, amit önmagunkról tudunk, nyelvünk, mûvészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind mûködõ agyi struktúrák által hordozott információs rendszer. Ha ezt az információelméletet a modern fizikai világkép ismeretében végiggondoljuk, nyilvánvaló, hogy elvileg nem lehetünk determináltak, nem vagyunk a véletlen és az elõzõ peremfeltételek vak játékszerei, hanem szabad akaratúak és tetteinkért felelõsek a legszigorúbb természettudományi világkép szerint is.

Ennek egyes filozófiai és teológiai következtetéseit néhány egyházi hetilapban írt cikkemben már kifejtettem. Úgy vélem, a legszigorúbb keresztény (vagy bármely kultúrvallás híve), vagy a legradikálisabb ateista számára is elfogadhatók az ezekben az írásaimban csak felvázolt alapelvek. Teljes és szakszerû kifejtésükhöz már más mûveltségû és életvezetésû agy kell, mint az, amit saját sorsom adott.

Végül is azzal a mindennel megbékélt érzéssel nézhetek mindegyikünk sorsa, földi létünk vége elé, hogy számtalan bizarrsága, romantikus tévedése, burleszk szituációi, késõbb szükségtelenek ítélt hamis, de jó szándékkal vállalt kompromisszumai ellenére életem „jó mulatság, férfimunka volt”.

 

Természet Világa, 132. évfolyam, 5. szám, 2001. május
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez