Ismét szegényebb lett a magyar tudomány
TARJÁN IMRE (1912–2000)

2000. január 19-én, 88 éves korában elhunyt Tarján Imre akadémikus, a kiemelkedõ kristályfizikus és biofizikus, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biofizikai Intézetének volt igazgatója, az MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztálya egykori elnöke. E szûkszavú hír mögött hosszú, eredményes tanári és kutatói pálya rejtõzik, amelynek állomásait és az elnyert szakmai elismeréseket, kitüntetéseket hosszan lehetne sorolni.

Tarján Imre 1912-ben született Szabadkán, bácskai sváb apa, és horvát-magyar anya gyermekeként – ahogyan ezt õ maga is többször leírta. Egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte matematika–fizika szakon. A kiváló szilárdtestfizikus, Gyulai Zoltán tanítványa volt. 1939-ben doktorált fizikából a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. 1935-1950 között több helyen dolgozott különbözõ beosztásban, középiskolai és egyetemi oktatóként. 1950-ben nevezték ki az akkori Orvosi Fizikai Intézet vezetõjévé, amely a SOTE Biofizikai Intézete néven nemzetközi hírû kutatóhellyé fejlõdött Tarján Imre, valamint kollégái és tanítványai fáradhatatlan munkájának köszönhetõen. Emellett az MTA Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportjának vezetõjeként volt ideje és energiája arra, hogy kedvenc témájában is eredményesen dolgozzon.

Fizika orvosok és biológusok számára címmel hiánypótló tankönyvet írt, amely 1964-ben a Medicina Kiadó gondozásában jelent meg. Ebbõl a három kiadást is megért mûbõl fejlõdött ki késõbb A biofizika alapjai címû, több nyelvre is lefordított híres egyetemi tankönyv, amelyen orvosok generációi nõttek fel. Rengeteg tudományos közéleti funkciója mellett a SOTE orvoskarának dékánja (1959–1963), tudományos rektorhelyettese (1970–1973), majd 1976–1990 között az MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztálya elnöke volt. Kitüntetései között szerepel a Kossuth-díj (1961), az Állami Díj (1985) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1993).

1982-ben vonult nyugállományba, de egészen haláláig naponta bejárt intézetébe, és tevékeny részese maradt a tudományos közéletnek. Ezekben az években írta meg intézete történetét (Emlékezés, Budapest, 1994), majd a Magyar Biofizikai Társaság kiadásában élete történéseit és mások számára is tanulságos élményeit (Ifjúságom: 1912–1950, Budapest 1996, Jegyzetek, Budapest, 1996.)

E rövid összefoglalás után engedtessék meg, hogy a szokásos méltatás helyett a volt tanítvány szubjektív emlékei alapján idézzem fel több mint fél évszázados kapcsolatomat Tarján tanár úrral. A részletek iránt érdeklõdök bõven találnak anyagot lapunk korábbi számaiban (Csak egy kis emlék? Lapok Tarján Imre életébõl, Természet Világa 1996/3, 134–137 old., Valahol a tudós is ember, Természet Világa, 1996/12, 562–565 old.)

Abban a szerencsében volt részem, hogy 1946–1954 között a híres Trefort utcai Mintagimnázium tanulója lehettem, ahol 1947–1949 között két évig Tarján Imre volt az osztályfõnököm. (A nyolc év alatt az iskola neve kétszer is megváltozott, azonban szerencsére a kiváló tanári kar, és a „Minta” szellemisége végig megmaradt.) A Trefort utcában magasra állították a mércét, az iskolába mind tanulóként, mind tanárként igen nehéz volt bekerülni. Az iskola pedagógiai elveinek megfelelõen a tanárok magázták a diákokat, nekünk is megadták a kellõ tiszteletet. Ez a magázás egyúttal biztosította a megfelelõ távolságtartást és a tanári tekintélyt.

Nos, ez volt az a közeg, amelyben elõször találkoztam Tarján tanár úrral. Ma elcsépelt kifejezésnek számít, ha valaki „szigorú, de igazságos”. A tanár úr igényes volt, megkövetelte a munkát, de nem szigorúságával. Nem voltak kedvencei, nem „barátkozott” a tanulókkal, de bármikor nyugodtan fordulhattunk hozzá a legkülönfélébb problémáinkkal. Nem emlékszem arra, hogy valamikor is felemelte volna a hangját, ennek ellenére a fegyelemmel soha nem volt gond. Lehet, hogy valami olyat tudott, ami mára feledésbe merült. Ha valaki nem készült fel megfelelõen, és ez az órán kiderült – ahogy az ilyen esetekben törvényszerû –, a kárvallott átkozódás helyett elszégyellte magát. Az osztályban mindenki sajnálta, amikor a tanár úr az orvosi egyetemre távozott.

Jó néhány év múlva, fizikushallgatóként láttam viszont a Trefort kertben, akkor már egyetemi tanár volt. Ismerõs alakját meglátva elsõ gondolatom az volt, vajon emlékszik-e rám annyi diák közül, megismer-e, odamenjek-e hozzá. Némi vívódás után végül is megálltam elõtte és bemutatkoztam. Kedvesen elbeszélgetett velem – ahogy ma mondani szokás –, igazi profiként, és a mai napig sem tudom, hogy akkor megismert-e vagy sem! Ez a találkozás tisztán megmaradt emlékeimben. Talán ezért éltem újra a különös, ismerõs érzést, amikor a következõ sorokat olvastam a tanár úr visszaemlékezéseiben:
 
 
Gyulai Zoltán és Tarján Imre,
mester és tanítvány
„Úgy véltem egyetemi éveim után, hogy én egy diák voltam a sok száz közül, akire nem emlékszik, miért is emlékeznék, egy olyan sokoldalúan terhelt professzor, mint pl. Fejér Lipót vagy Rybár István. Nem köszöntem nekik, amikor egyikkel, vagy másikkal néhány év után az utcán összetalálkoztam. Nagyon meglepõdtem, amikor egy alkalommal Fejér Lipót azt mondta Gyulai Zoltánnak, hogy emlékszik rám. Rybár Istvánnal kapcsolatban pedig az történt, hogy õ köszönt nekem. Ma is rosszul érzem magam, ha eszembe jutnak ezek az udvariatlanságok. Márpedig sokszor gondolok neveletlenségeimre, hiszen én is összetalálkozom volt hallgatóimmal, és én is megismerem egyiket-másikat, de õk nyilván úgy gondolkodnak, mint én annak idején: úgysem ismer meg az öreg, minek köszönjek neki. Pedig nagyon örülök mindig, ha egy egykori hallgató rám köszön, pláne ha valaki egy fogadáson, vagy egy ünnepségen odajön hozzám és elmondja, hogy valamikor diákom volt.”

Ekkor örültem igazán, hogy a Trefort kertben megszólítottam a tanár urat! Az évek múlásával aztán fizikusként egyre többször találkoztunk, és addigra már számon tartott mint kollégát, figyelemmel kísérte pályafutásomat. Rendkívüli megtiszteltetésnek vettem, amikor felajánlotta a tegezést; az „Imre bátyám” megszólításban egyeztünk ki – a „bácsizást” ki nem állhatta. Be kell vallanom azonban, hogy nyelvem mégis sokszor rájárt a „tanár úrra”. Magamban mindvégig így szólítottam.

Az évek során alkalmam nyílt közelebbrõl is megismerni benne az embert, aki érdeklõdõ és nyitott volt minden új iránt, kísérleti fizikusként kiváló megfigyelõ, és az emberek is nagyon érdekelték. Erre persze szélesebb körben csak akkor derült fény, amikor sikerült rábeszélni, hogy visszaemlékezéseit ossza meg a Természet Világa olvasóival is.

1996-ban például így írt ErdõsPálról, a ma már a nagyközönség elõtt is jól ismert matematikusról:

„Erdõs mindmáig szorgalmasan részt vesz a fontos akadémiai megmozdulásokon, mint pl. tagválasztó osztályülés, közgyûlés, egyik-másik székfoglaló elõadás, azután mint említettem, járja a világot. Itthon volt Révész Pál akadémiai székfoglalóján is (1987). Akkor osztályelnök voltam, én elnököltem. Az elõadó írásvetítõvel dolgozott, becslésem szerint kb. félszáz fóliája volt. Aggodalommal néztem, hogy a fóliákat a masina fújó oldalára teszi, ezek elõbb-utóbb szétrepülnek. Így is történt. Erdõs Pál, lábán mezítlábas szandállal, magába roskadva ült, és szundikálni látszott. Ismerem ezt az alakzatot, ilyenkor nagyon koncentrál. Révész elõadásán is figyelt, mert amikor a fóliák szétrepültek, hirtelen felugrott, és az elõadóval együtt pillanatok alatt összenyalábolták a fóliákat. Aggodalmam ismét fellángolt: hogyan fogja megtalálni az elõadó a rendezetlen fóliák közül az éppen szükségeset. Aggodalmam feleslegesnek bizonyult, mindig kéznél volt az a fólia, ami éppen kellett. Ma is csodálkozom ezen. Erdõs továbbra is behunyt szemmel ült, magába roskadva. Feszülten gondolkodott. Nagyon szép székfoglaló volt.

Tarján tanár úr elõrehaladott kora ellenére megõrizte közéleti érdeklõdését, és azonnal kialakította a véleményét az ország életében tapasztalható anomáliákról. A hazai szkeptikusok szervezetének tagjaként jólesõen fogadtam a tanár úr szelíd, de határozott véleményét a ma sokunkat irritáló irracionalizmus terjedésérõl:

„Bizonyos korlátok között elfogadom, hogy valaki komoly tanulmányok nélkül szakembernek hirdeti magát a futball, a gyermeknevelés, a szerelem stb. területén, de nem tudom elfogadni, hogy alapos, esetleg többéves elõtanulmányok nélkül nyilatkozzék ellentmondást nem tûrve pl. az energiamegmaradás törvényével, vagy a Heisenberg-féle határozatlansági relációval kapcsolatban. Néha egyes riporterek is védelmükbe veszik a tudatlanságot, a félmûveltséget, az agresszivitást, sõt maguk is így viselkednek.”

Hogy Tarján tanár úr mennyire része volt a hazai tudományos közéletnek, jól illusztrálja, hogy halála elõtt néhány nappal a Magyar Tudományban két rövid írása is megjelent. Az egyikben a magyar pesszimizmusról folytatott vitához szólt hozzá. Életmûvét nyomatékosítva, egy bölcs pedagógus türelmével és aggodalmával intézte az olvasóhoz – akkor még nem tudta – utolsó üzenetét:

„A nevelés kulcsszereplõje a tanító. Mindig megélhetési gondokkal küzdött. De olyan idõszak is volt a közelmúlt évtizedeiben, amikor a felsõbb állami és politikai szervek részérõl a pedagógus még bizalmat sem érzett maga körül. A kollegiális környezethez és a szülõkhöz való viszonya sem volt egyértelmû, átszõtte azt is a bizalmatlanság, az óvatoskodás, a politika. Többet és észrevehetõbben kell törõdni a pedagógustársadalommal annál, ami az elmúlt idõszakban történt. Kormányzatunk mindmáig nem tanult a múlt példáiból. Pedig már Bismarck tudta, hogy a nemzet olyan lesz, amilyenné tanítói nevelik. A finn Mannerheim is vallotta ezt. A történelem igazolta õket. Újabban az ázsiai „kis tigrisek” követték lényegében ugyanezt a gondolatot. Vonzó egyéniség és példakép legyen a pedagógus, vonzóvá, megbecsültté kell tenni a pedagógiai pályát, nemcsak anyagilag, de társadalmilag is.

[…] Gazdagok nem leszünk egyik napról a másikra. Az anyagi jólét önmagában különben sem elegendõ. Életvitelünkön, káros szokásainkon, habitusunk kellemetlen vonásain sem tudunk változtatni. De elkezdhetünk valamit. A nevelést nem tartom mindenhatónak, de ostobaság nem élni lehetõségeivel. Meg kell ismertetni felnõttel és gyerekkel egyaránt a szebb, jobb, egészségesebb igazabb életmódot, és erre minden eszközt fel kell használni. Egy átgondolt programot kell kialakítani, ami felhasználja az iskola, a sport, a katonáskodás, az irodalom és a mûvészetek, a média stb. nyújtotta nevelési lehetõségeket. Mindezt okosan, mértékkel kell csinálni, jóból is megárt a sok.

Tarján Imre tanár úr élete sok nehézség és bonyodalom ellenére sikertörténet. Középiskolai tanárként, egyetemi tanárként, kutatóként és akadémikusként egyaránt maradandót alkotott. Hozzám hasonlóan sokan õrzik emlékét.

Tarján akadémikus, a tudós, Tarján tanár úr, a pedagógus és Imre bátyánk, az atyai jó barát nagyon fog hiányozni nekünk!

BENCZE GYULA

Természet Világa, 131. évf. 3. sz. 2000. március
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ 
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/ 


Vissza a tartalomjegyzékhez