Nagy árat fizetünk a fejlődésért
Beszélgetés Szergej Kapica professzorral
Szergej Petrovics Kapica az Orosz Tudományos Akadémia alelnöke. Kutatói státusa van a Fizikai Problémák Intézetében, ezen kívül a moszkvai Fizikai és Műszaki Főiskola tanára. Hat könyve jelent meg, tíz évig volt a Scientific American orosz kiadásának szerkesztője, és immár két és fél évtizede egy sikeres tévéprogram műsorvezetője. Tagja a CSICOP nak (Paranormális Jelenségek Tudományos Vizsgálóbizottsága).
– Professzor úr, talán nem mindenki tudja, de a neve alapján gyanítja, hogy ön a világhírű Pjotr Kapicának, az 1978. évi fizikai Nobeldíj kitüntetettjének a fia. Kénytelen vagyok föltenni az ilyenkor szokásos kérdést, jelentett-e ez előnyt vagy hátrányt az ön tudományos pályafutásában?
– Őszintén szólva ezzel sosem foglalkoz tam. Ha származott is ebből előnyöm vagy hátrányom, ezek hosszú távon kiegyenlítették egymást. A saját utamat jártam, a saját szellemiségem szerint.
– Az azért nyilván nem véletlen, hogy ön is fizikus lett.
Természetesen nem, de valójában nem annak készültem. Műszaki egyetemet végeztem Moszkvában 1943–49 között, aer nautikát tanultam. Aerodinamikával, ultranagy sebességekkel, az ezekkel kapcsolatos hőtranszport folyamatokkal kezdtem fog lalkozni, ami a nagy sebességű repülés és a rakétatechnikai kutatások része. Ebből a témából akartam megírni a doktori disszertációmat is, de különböző okok miatt végül is áttértem a geofizikára. A kőzetek mágnesességének vizsgálatával fog lalkoztam, vagy például azzal, hogyan viselkednek a különféle kőzetek nyomás hatására, hogyan változnak közben a mágneses tulajdonságaik.
Ezután rövid ideig apámmal dolgoztam, majd a gyorsítók elektrodinamikájával kapcsolatos kutatásokba kezdtem. Kifejlesztettem egy bizonyos típusú gyorsítót, a mikrotront, mely egészen 30 MeV-ig hatékony forrása az elektronoknak. Ezt a típust ma már szerte a világon széles körben használják.
Végül pedig az utóbbi kilenc évben a globális népességnövekedés problémaköre lett a kutatási területem.
– Mindenre számítottam, csak erre nem. Nagyon meredek váltásnak tűnik. Mi vitte erre a pályamódosításra?
– Egy korábbi munkám, az elektrodina mikai kutatásaim nyomán beválasztottak egy igen tekintélyes szervezetbe, a Nemzetközi Aeronautikai Akadémiába. Ottani székfoglalóm témájául globális problémák megvitatását választottam, aminek igen nagy sikere és visszhangja volt. Így aztán egyre jobban belemerültem globális kérdések kutatásába, beválasztottak a Római Klubba is. Ezen a téren egyébként kiválóan tudtam hasznosítani az elméleti fizikai és matematikai felkészültségemet. Arra a következtetésre jutottam, hogy valamennyi globális probléma ugyanarra az okra vezethető vissza, ez pedig a népességnövekedés dinamikája. Ez kihat a környezetre, az erőforráshasznosításra, végső soron az egész gazdaságra. Ez a munkám egy nemrégiben megjelent könyvemben csúcsosodott ki, melynek már készül az angol nyelvű változata is.
– Divatos manapság a fenntartható fejlődésről beszélni. Megvallom, én szkeptikus vagyok.
– A fenntartható fejlődés végül is egy szlogen. Először is meg kellene határozni, mi is ez pontosan. A fejlődés mindig is fenntartható volt, különben nem lennénk itt. Ahhoz, hogy a mai változásokat megértsük, ismernünk kell, milyenek voltak ezek a múltban. A világ még sosem fejlődött olyan ütemben, mint az elmúlt egy két évtizedben. Ilyen fejlődési tempó mellett egyszerűen nincs idő arra, hogy az emberi kultúra, az emberek társadalmi viselkedése ezzel lépést tartson. Ezt hívják jövősokknak: a társadalmak egyelőre képtelenek kezelni ezt a hihetetlen ütemű változást. Az a véleményem, hogy az emberiség elérte a maximális fejlődési sebességet.
– Igen ám, de az emberiség nem homogén. A valóban fejlődő országok gondolok például Délkelet-Ázsiára, különösen Kínára, iszonyú ütemben fejlődnek és a fogyasztásban is utol akarják érni a fejlett Nyugatot.
– Alighanem utol is fogják. Mindeközben az emberek a városokba áramlanak, növekednek a szociális feszültségek, lazulnak a családi kapcsolatok, elhalványulnak a hagyományos értékek és nem utolsó sorban erősen megsínyli a természet is. Ezt az árat kell fizetni a fejlődésért.
– Az utóbbi években elég riasztó híreket hallottunk a szovjet udódállamok így Orosz ország tudományos életéről. Ön belülről látja és éli meg ezt a súlyos válságot. Hogyan?
– A Szovjetunió felbomlása valóban sú lyosan érintette a tudományt is. A természet- és a műszaki tudományok jó része va lamilyen kapcsolatban állt a hadiiparral, a társadalomtudományok pedig az uralkodó ideológiának voltak alárendelve. Miköz ben a gazdaság súlyos válságot él át, az ipari üzemeknek legalább a fele nem termel, és alig van befektetés a gazdaságban, a tudomány szinte teljesen a padlóra került. Még talán az oktatási rendszerünk vészelte át a változásokat a legkevesebb károsodással. Most, hogy országunk nyitottá vált a világ felé, látjuk, hogy képzett szakembereink világviszonylatban is jól megállják a helyüket. Sajnos éppen ez a képzett réteg szenvedi meg a legjobban a foglalkoztatás hiányát. Sokan mentek és mennek ma is külföldre dolgozni, vagy aki otthon marad, olyan területet keres, ahol jobban megfizetik, mint a tudományban. A hagyományosan statikus társadalmi berendezkedés megváltozását a fiatalok jobban tudják követni, ám az idősebb generáció, a középkorúak a mi elveszett nemzedékünk, akik nem, vagy alig képesek alkalmazkodni az új körülményekhez. Ugyancsak törést hozott a társadalom életében a korábbi ideológia eltűnése után támadt vákuum. Ez erősen rányomja a bélyegét a társadalmi morálra.
– Hasonló jeleséget minden volt szocia lista országban tapasztalni lehet, így nálunk is. Ez pedig teret nyitott az áltudományok elburjánzásának. Nem akarom elkeseríteni, mert nekünk is megvan a magunk keresztje, de mintha a volt Szovjetunióból csak úgy özönlenének szerteszét a csodadoktorok, a parapszichológusok és egyebek Hatalmas lehet az utánpótlásuk.
– Valóban, ilyen társadalmi körülmények között kell vizsgálnunk az áltudományok terjedésének okait. Az előző rendszerben, egy erősen ellenőrzött társadalomban nem sok tere volt a paratudományoknak. Érdekes módon viszont éppen a kommunista rezsim utolsó évei ben kezdődött a térnyerésük, méghozzá nem kis részben a rendszer segítségével. Több parapszichológiai kutatást erősen támogatott például a hadsereg. Ezek már a mély válság kísérőjelenségei voltak. Ma, amikor semmiféle kontroll nem léte zik, nincs cenzúra, az áltudomány valóságos áradata öntötte el a médiát. Az áltudomány még a hivatalos, akadémiai tudomány szintjén is megfigyelhető. Hogy mást ne mondjak, egy igen jó nevű matematikus régi kéziratokra és csillagászati adatokra támaszkodva számítógéppel megalkotta a világtörténelem új kronológiáját. Az akadémia és a történészek minden ellenvetése ellenére ezt a munkáját széles körben publikálhatta és terjeszthette. Ugyanakkor az akadémiának, mely nagy hagyományú tekintélyes testület, alig van fóruma arra, hogy magát a tudományt és annak eredményeit eljuttassa a nagyközönségnek.
– Tényleg, mi lett azokkal a tudományos és ismeretterjesztő folyóiratokkal, melyeket úgy tíz éve még mi is olvashattunk, sőt gyakorta ismertettük is a cikkeiket?
– Nos, a Nauka i Zsizny, amely korábban 3 millió példányban jelent meg, ma 3040 ezres példányszámú. Az akadémia hivatalos lapját, a Prirodát, mely korábban kb. 50 ezer példányban készült, ma 23 ezer példányban nyomják. Ez szégyen.
– Kroó Norbert akadémikus egy interjúban éppen a napokban említette főszerkesztőnknek, hogy annak idején, amikor még Dubnában dolgozott, részt vett egy ön által vezetett tévéműsorban, és nagyon kellemes emlékei vannak róla, miként önről is.
– Ez nagyon kedves, én is jól emlékszem Kroó professzorra, ő most az önök Akadémiájának a főtitkára.
– Létezik még ez a műsor?
– Hogyne, már 1973 óta. Én vagyok a műsorvezető, az a címe, hogy Ocsevidno nyeverojátno, azaz nagyjából Nyilvánvaló, de hihetetlen. Az utóbbi időben sajnos átkerült az egyes programról a kevésbé nézett kulturális csatornára. Hetenként egyszer jelentkezünk, félórás programmal. Mostanában a jövő problémáit vitatjuk meg, vendégekkel, nemcsak tudományról, hanem a kultúra, a gazdaság, az élet szinte minden területéről beszélgetünk.
– Professzor úr, miben reménykedik?
– Talán leginkább a jó iskolákban. Akár milyen is volt a Szovjetunió, oktatási rend szerünk kiváló szakembereket, tudósokat nevelt ki. Önöknek is volt olyan történelmi korszakuk, amelyre nem nagyon büszkék, mégis olyan tudósokat adtak a világnak, mint Kármán, Wigner, Neumann, Szilárd.
Az interjút készítette: NÉMETH GÉZA