Az ELTE Eötvös József Collegium és Nemzeti Örökség Intézete szeptember 3-án Történelmi Emlékhely felavatásával egybekötött kiállítás-megnyitót (A Báró Eötvös József Collegium hivatástörténete, 1895–1950) és könyvbemutatót tartott. A bemutatón most megjelent két könyvet méltattak. Garai Imre: A tanári elitképzés műhelyei. A Báró Eötvös József Collegium története című könyvét Bertényi Iván, az EC kuratóriumának elnöke mutatta be, Radnai Gyula: Fizikusok és matematikusok az Eötvös Collegiumban (1895–1950) című könyvét pedig Keszthelyi Lajos akadémikus, egykori collegista méltatta. Az alábbiakban ez utóbbi bemutatást, emlékezést adjuk közre. (A szerk.)

Az Eötvös József Collegiumot Eötvös Loránd alapította azzal a szándékkal, hogy kiváló középiskolai tanárokat képezzen. A cél érdekében az egyetemi oktatást a Collegiumon belül további magas szintű tanítással, neveléssel egészítették ki. Az eredeti célnál sokkal több valósult meg. A nagy gondossággal kiválogatott diákok nem csekély része az ország kulturális életének vezetői közé került és tekintélyes életművet hozott létre. Érdekes megjegyezni, hogy a fizikus Eötvös Loránd a Collegiumot úgy alakította, hogy a diákok többsége, talán 75 százaléka is, a humán tudományok területén tanult és dolgozott. Így alakult az indulás, annak ellenére, hogy a Collegium első igazgatója a fizikus Bartoniek Géza (B. G. úr) volt. 

Eötvös Loránd (1848–1919)	Bartoniek Géza (1854–1930)

A Collegium működésében megkülönböztethető két periódusra emlékezhetünk: az első, „klasszikus”, és a második, „diákkollégium” periódusra. A klasszikus időszak az eredeti célként csak fiúkat nevelt, teljes bentlakással, élelmezéssel, kényelmes szobákkal, nagy könyvtárral, kiváló tanárokkal. Ezt a módszert két világháború sem tudta megrendíteni, de az ún. fordulat évében (1948) a Collegiumba beépült kommunista sejt megkezdte az erodálást. (Ebben az évben távolítottak el először diákokat politikai okokból, közöttük e sorok íróját is.)

A szakkolégiumi rendszert ezután Lutter Tibor igazgató 1949/50-ben megszüntette. A Collegium 1950 óta koedukált intézménnyé vált, eleinte csak lakást, később már belső oktatást is adott a diákjainak, de a klasszikus Collegiumot nem sikerült visszaállítani. Egyik „klasszikus” kollégista szerint nem lehet a könyvtárban elmélyülten dolgozni, ha egy szép leány néz velünk szembe. (Ez persze szelídített változata annak, ahogy ő a véleményét megfogalmazta.) Mindezt azért írom le, mert megjelent egy könyv Fizikusok és matematikusok az Eötvös Collegiumban 1895-1950 címmel. A szerző, Radnai Gyula mintegy 200 matematika-fizika szakos kollégista közül kereken 100 személy sorsát, eredményeit mutatja be rövidebb-hosszabb írásokban. Fontos megállapítása, hogy jóval több fizikus ért el kiemelkedő eredményt, mint matematikus. Talán ebben köszön vissza Eötvös Loránd szellemisége.

Első gondolatként köszönetet kell mondanunk Radnai Gyulának azért a minden valószínűség szerint fáradságos munkáért, amellyel felkutatta a régi kollégisták adatait, megkereste működésük helyszíneit, a róluk található írásokat. A következmény az, hogy a könyv nem puszta adatsor, hanem nagyon is kellemes olvasmány, elénk idézi a Collegium életét és neveltjeinek kiemelkedő teljesítményét. Aki átolvassa, áttanulmányozza, megértheti, hogy milyen sokat jelentett a Collegiumban megvalósult elitképzés. Persze, arra is rájöhet, hogy milyen kárt okozott a klasszikus Collegium felszámolása. Örülnénk, ha a könyvnek lenne olyan eredménye, hogy az illetékesek, belátva a múlt század közepén elkövetett hibákat, de inkább bűnöket, nekiállnának annak a munkának, amely a Kollégiumból ismét Collegiumot építene. Ezért ajánlom a könyvet az Eötvös Loránd Tudományegyetem vezetőinek a figyelmébe.

Radnai Gyula az 55 évet gondosan tagolja az időszak történeti eseményeinek figyelembe vételével. Az indulás még a békeidőben, Eötvös Loránd kurátorsága idején történt. Megtudjuk, hogy a diákok kiválasztásában is aktív szerepet töltött be. Az első évek matematika-fizika szakos diákjai, kevés kivétellel, inkább a tanári pályán tűntek ki. Steiner Miklós premontrei szerzetesként a fizikaoktatás alapjairól értekezett, Oberle Károly tanár úr Teller Edét és Németh Lászlót is tanította. Kivételként említhetjük Novobátzky Károlyt, aki hosszú ideig tanított középiskolában, közben tudományos dolgozatokat is publikált, majd a második világháború után egyetemi tanár lett.

Zemplén Győző (1879–1916)	Szegő Gábor (1895–1985)

Az első világháború sok nehézséget okozott a kollégistáknak. Hősi halál, amely nagyszerűen induló karriereket zárt le – ebbe a körbe tartozott a kiváló tudósnak induló Zemplén Győző. Hadifogság, mely a tanulmányokat szakította meg hos.szabb időre elnyújtva felkészülés idejét. A könyvből kiderül, hogy a Collegium igazgatója, B. G. úr szerető gondossággal foglalkozott a visszatérő diákokkal egy igazi Alma Matert teremtve.

A világháború után felvett diákok közül már sokan értek el az oktatásban és tudományos eredményekben hazai és nemzetközi hírnevet. Őket Radnai Gyula különböző írásokból vett részletekkel mutatja be. Az írások pontosan ismertetik elért eredményeiket, elhelyezik teljesítményüket a hazai és nemzetközi oktatói és tudományos világban.

Köszönöm Radnai tanár úrnak, hogy több olyan személyt is találhattam közöttük, akiről nem is sejtettem, hogy az Eötvös Collegium tagjaként végezte el az egyetemet. Ilyen Novobátzky Károly, kedves fizikaprofesszorom, Szegő Gábor, a híres Pólya–Szegő matematikai példatár egyik szerzője, Kalmár László és Sándor Endre, akivel szombatonként nagy pingpongcsatákat vívtunk a D-épület folyosóján. Koczkás Gyulát ismertem, de kapcsolatba nem kerültem vele.

A könyv olvasása közben természetesen több gondolat fogalmazódott meg bennem azokkal a kollégistákkal kapcsolatban, akiket személyesen is ismertem. Úgy gondolom, hogy ezek a néha érdekes, néha humoros ismeretek tovább árnyalhatják az Eötvös Collegium szellemiségéről a könyvben alkotott képet.  

Novobátzky Károly (1884–1967)	Bay Zoltán (1900–1992)

Novobátzky Károlyt már említettem. Nála vizsgáztam másodéves koromban. Minden diák tudta, hogy Novónak (így emlegettük) kedvenc kérdése a következő: egy szalmaszál egyik végén egy kicsi, a másik végén egy nagy szappanbuborék van. Melyik fújja fel a másikat? A beugrató kérdésre jól tudtuk a választ: a kisebb a nagyobbat. Én is ezt a kérdést kaptam, jól válaszoltam, megkaptam a jelest.

Egyetemi évfolyamunk talán 1949-ben Mikulás-estet rendezett. Arra gondoltunk, hogy kedves tanárainkat valamilyen ajándékkal lepjük meg még akkor is, ha részvételükre nem számíthattunk. Novónak, minthogy előadásaiban a Maxwell-egyenleteknek kvázi égi eredetet tulajdonított, egy angyal hozta mózesi kőtáblákba vésve az egyenleteket. Másnap átadtuk az ajándékot, melyet élete végéig szobájában tartott. Tanszéki utódja, Nagy Károly professzor a mai napig is őrzi a nevezetes ajándékot. (Az egyenleteket ő véste a gipszből készített táblákra.) 

Fizikusok az ELTE D-épületében. Balról Fényes Imre, Werner Heisenberg, Novobátzky Károly, Gombás Pál, Nagy Károly és Marx György. Háttérben a Maxwell-egyenletek Mózes-táblája

Bátran állíthatjuk, hogy a fizika-matematika szakos kollégisták közül Bay Zoltán jutott a legmagasabbra a tudományban. Róla több olyan személyes emlékem van, melyek természetesen nem kerülhettek a könyvben található írásba (ezt Marx Györgytől vette át Radnai Gyula). Először a fejkopogtatáson kerültem Bay Zoltán elé, a felvételi bizottságban még Detre László is részt vett. Úgy éreztem, hogy a vizsgám náluk rosszul sikerült. Radnai Gyula más esetekben idézett a vizsgáztatók véleményéből, úgy gondolom, hogy meg kell köszönnöm, hogy ezt esetemben nem tette. Az írás végén elmondom, minek köszönhetem, hogy mégis kollégista lehettem. Még gimnáziumba jártam 1946-ban, amikor Bay Zoltán talán legjobban ismert kísérlete, a Holdról visszavert radarjel észlelése történt. Bay Zoltán egy napon bement a kutatólaboratóriumba és elmondta azt a gondolatát, hogy valami nagyszerűt kellene véghezvinni: értesítsék a világot, hogy a gyár, a kutatólaboratórium még létezik, és komoly eredmények várhatók onnan. Olyanok, mint a korábbi kriptonlámpák, vagy oxid katódos elektroncsövek. A második világháború alatt az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában radarberendezést fejlesztettek ki, melyet Budapest védelmében is felhasználtak. Bay Zoltán megbízta a labor dolgozóit a kísérlet megtervezésével. A látszólag lehetetlen feladatot a jelösszegzés technikájának alkalmazásával sikerült megoldani. A technika lényege az, hogy egy jelösszegző memóriaként használt műszer segítségével a Holdról visszaverődő jeleket kiemelték a zavaró zajból. Ez a manapság az egész világon gyakran használt technika valószínűleg a Hold-radar kísérlet során született.

Az Egyesült Izzó Bay Zoltán javaslatára atomfizikai tanszéket létesített a Műegyetemen. Megkezdte egy részecskegyorsító berendezés, ún. kaszkád generátor építését. A háború miatt nem készült el, de fontos alkatrészei megmaradtak. Ezekből Simonyi Károly professzor vezetésével a Központi Fizikai Kutató Intézet Atomfizikai Osztályán 1954-re elkészült a K-800 nevű kaszkád generátor. Én akkor kerültem az osztályra. Erő János kollégámmal együtt elkezdhettünk a nagyszerű berendezéssel dolgozni. A 70-es években Bay Zoltán már hazalátogatott, nekem jutott az a szerencse, hogy a gyorsítót megmutassam. Láttam, nagyon örült, hogy kezdeményezése nem veszett kárba.

Az első látogatást több is követte. Gyakran találkoztunk, beszélgettünk. Egy alkalommal megkérdeztem, hogyan tud olyan gyönyörű mondatokkal, minden segédeszköz (pl. vetítés) nélkül, igazán mindent láttatva súlyos kérdésekről előadni. Válasza: tudod, édesapám református lelkészként szolgált, sokat prédikált, tőle tanultam a szép, folyamatos beszédet.

Egy kedves szegedi bőrgyógyász professzor barátom, Simon Miklós is nagyon tisztelte Bay Zoltánt. Ő javasolta, kérjük meg Gyula város vezetőségét, hogy válas.sza meg neves szülöttjét (Gyulavári község ma már Gyula város része) díszpolgárrá. Sikerrel jártunk. A díszpolgári oklevelet, a város kulcsát egyik amerikai utam alkalmából én vittem el Chevy Chase-be, lakóhelyére.

Pungor Ernő kémiaprofesszor, miniszter 1993-ban egy intézethálózatot alapított a németországi Fraunhofer Intézetek mintájára. 1993 szeptemberében avatták fel az elsőt, mint Bay Zoltán Alkalmazott Biotechnológiai Intézetet egy német miniszter jelenlétében. Meglepődve értesültem, hogy a hálózatot Bay Zoltánról nevezték el. Akkor tudtam meg, hogy 92 éves korában elhunyt. Hamvait Gyulavári temetőjében helyezték el. A temetés alkalmából megnézhettem Gyulavári református templomának tornyát, amelyről Bay Zoltán így irt: „A Holdat ott láttam elsétálni a torony mögött, s azt kérdeztem a felnőttektől: ha felmászok a toronyra, meg tudnám tapogatni a Holdat?” A kérdés 10 éves korában merült fel, a radaros tapogatásra még 36 évet kellett várnia.

Balról Keszthelyi Lajos, Bay Zoltánné és Bay Zoltán

Az új Intézet a Szegedi Biológiai Központ mellett, annak eredményeire is támaszkodva létesült. Az avatás után rendezett díszebéden részt vett Ducika, Bay Zoltán özvegye. Ott jutott eszembe, hogy jó lenne, ha Bay Zoltánnak, aki a Szegedi Egyetem professzoraként is dolgozott, lenne egy mellszobra a szegedi Dóm tér Panteonjában. Ez a vágyam teljesült, bár Ducikának nem tetszik a szobor. Persze, Ő az élő Bay Zoltánt ismerte, Őt szerette. A lényeg szerintem az, hogy ott van és minden arra járót emlékeztetheti Bay Zoltán életművére. Ráadásul a szobrász, Tóth Sándor kiváló érzékkel beépítette az alkotásba a Bay-életmű legfontosabb eredményeit. A szobor márvány hátlapja pontosan 1 méter magas, a Hold és a radar is látszik. Nekem máig jó érzés, hogy részese lehettem egy ilyen fontos emlék létrejöttének.

Bay Zoltánra mint valóban nagy eredményeket elérő fizikusra emlékezhetünk. Érdemei elismeréséül hazájában, szűkebb pátriájában és nemzetközileg is sok elismerést kapott. Most összegezve azt mondhatom, nagy kár, hogy a legnagyobb tudományos elismerést, a Nobel-díjat nem kapta meg, jóllehet több eredményéért is kiérdemelte volna.  

Kalmár László (1905–1976)	Cornides István (1920–1999)

Tarján Imre (1912–2000)	Károlyházy Frigyes (1929–2012)

Faragó Péter pályája és az én életem több szálon is összefonódott. Az Eötvös Collegiumban fizikát oktatott, mint tanárom, majd az egyetemen inkább az ő tanítványaihoz tartoztam, hiszen már ismertük egymást. Később az aspiránsa lettem, témámat, a szcintillációs számláló megépítését, tőle kaptam. Ő segített, hogy mint kandidátus ne kelljen a vegyiparban dogoznom, ahova a felsőbb hatalmak akartak kvázi száműzni mint rossz kádert. Faragó Péter elvitt az Akadémia személyzetiséhez, Patkós Lajoshoz. Ő beleegyezett, hogy a KFKI-ba kerüljek. Nagyon örültem, mert végre is teljesült a vágyam, hogy atommagfizikával foglalkozzam.

Faragó Péter 56-ban elhagyta az országot, óráit én vettem át, amíg nem távolítottak el az egyetemről. Egy könyvet is kezdett írni, Atomok és atomi részecskék címmel. A kiadó felkért, hogy én folytassam. Három fejezetet írt meg, csak ennyit tudtam részben hasznosítani. A könyv végül is két kiadást ért meg. Sokan tanultak belőle. Jó érzés számomra, amikor olyan ismeretlenekkel találkozom, akik bemutatkozás után kérdezik, hogy én vagyok-e az a Keszthelyi, akinek a könyvéből tanultak.

Faragó Edinburghba került. Ott lett megbecsült professzor és nagyhírű kutató. Vendégprofesszorként Faragó Péter Kanadában tartózkodott. Windsorban, Kanada és az USA határán levő városban, amikor én szintén Kanadában, Hamiltonban dolgoztam néhány hónapot. Telefonon megbeszéltük, hogy egy hosszabb hétvégét együtt töltünk. Elautóztunk feleségemmel Windsorba, megtaláltuk az egyetemet és benne Faragó Pétert, akit már csaknem 20 éve nem láttunk. Egy barátja kölcsönadta a házát a Huron-tó partján, ott szálltunk meg és beszélgettünk, főzőcskéztünk, fürödtünk a finom meleg tóban. A ház olyan fenyőfából épült, amelybe nem mennek be a szúk. A szép napok végén őt feltettük egy buszra, mi meg visszaautóztunk Hamiltonba.

1997-ben konferenciát szerveztek tiszteletére Edinburghban, amelyen részt vettem. Ismertem, saját kutatásaimból is, egyik munkáját, amelyben kimutatta, hogy a polarizált elektronok különbözőképpen szóródnak L vagy D kámforon. A konferencián két előadásban is cáfolták az eredményt. Kellemetlen. A záró banketten azonban a vacsora után felszólaló német professzor bemutatta, hogy Faragó igaza abban található, hogy a jelenség létezik, csak nehéz elem kell az aszimmetria centrumban, hogy mérhető legyen. Faragót azért ünnepelték, mert termékenyítő gondolatokkal segítette az atomfizika fejlődését.

1951-ben Pécsen tartották az első Fizikus Vándorgyűlést. Akkor már aspiránsként a szcintillációs számláló tervezésével foglalkoztam. Ott tudtam meg, hogy Szalay Sándor vezetésével nagyon értékes és eredményes magfizikai kutatás folyik Debrecenben. Megkértem a professzort, hogy néhány hetet eltölthessek náluk. Többször utaztam Debrecenbe, a vonat este érkezett. Általában kaptam szobát az Aranybika szállodában, de egy alkalommal nem. Becsöngettem a Református Kollégiumba, remélve, hogy egy régi Eötvös-kollégistát befogadnak. Kedvesen fogadtak, adtak helyet a lelkésznek tanuló diákok között. Elmondták, erős hívást éreztek, hogy Isten szolgái, az embereket hitükben segítő papokká váljanak. Mindezt a legkegyetlenebb Rákosi-időkben.

Szalay professzort is sokat bántották ebben az időben (erről Berényi Dénes írását idézi a könyv). Kevés szó esik azonban arról, hogy a politikai támadásokat semlegesítették a tudományos munka területén munkatársaival együtt elért világraszóló eredményei. Sok mindennel foglalkozott, ezekből kettőt emelek ki. Megbízta fiatal munkatársait, hogy egy sugárzást érzékelő műszerrel járják végig az országot, keressék, hogy előfordul-e valahol uránra utaló sugárzás. A Pécs környéki szénbányákban találtak urándúsulást. Kővágószőlősön, Pécstől nyugatra rövid időn belül megindult az uránbányászat. Természetesen a bányászat már nem egy fizikus feladata. Viszont maradt a tudományos kérdés: hogyan dúsul az urán pl. a szénben, vagy, ahogy később kimutatta, a tőzegben. Emlékeim szerint sokat dolgozott ezen a témán és végül kimutatta, hogy a humuszsavak kötik meg, mintegy kiszűrik az uránt az áramló vizekből. A kutatáshoz a fizika mellett kémiai, geológiai, áramlástani ismeretek is kellettek. Megállapíthatjuk, hogy ezek a vizsgálatok a gyakorlatban is hasznosultak, mint minden valóban értékes tudományos eredmény.

Amikor 1951-ben megérkeztem Debrecenbe, sok lelkes fiatallal találkoztam. Pezsgett az élet, igazán örültem, hogy megismerhettem az együtt dolgozó, együtt gondolkodó, egymást segítő társaságot. Kicsit irigyeltem, mert én Budapesten egyedül viaskodtam a feladatokkal egészen 1954-ig, mikor is bejutottam a Központi Fizikai Kutató Intézetbe. Debrecenben megismertem Csikai Gyulát, Berényi Dénest, Nagy Jánost és másokat. Mindegyiknek adott Szalay professzor nagyon szép, érdekes feladatot. Csikai Gyula ködkamrát épített, mellyel a kamrában mozgó részecskék nyomát a rájuk kicsapódó apró vízcseppek jelzik. Lefényképezve sok információt adnak. A ködkamrát Szalay professzor és tanítványa, Csikai a magfizika egy alapkérdésének vizsgálatára alkalmazta világraszóló sikerrel. Az következő idézet mindent megmagyaráz:

Szalay Sándor és Csikai Gyula a híres kísérletük előkészítésén dolgoznak

„Az Európai Fizikai Társulat (European Physical Society) a fizikai kutatások kiemelkedő jelentőségű tudománytörténeti színhelyévé nyilvánította az MTA Atommagkutató Intézet főépületét, ahol az intézményt megalapító Szalay Sándor és doktorandusza, Csikai Gyula 1956 őszén elvégezte azokat a magfizikai kísérleteket, amelyekkel sikerült megerősítenie a neutrínók létezését, jelentős mértékben hozzájárulva a modern fizika megalapozásához.”

Moravcsik Mihály (Mihó) kollégista társammal átjártam a Műegyetemre Bay Zoltán atomfizika előadásait hallgatni. Az óriási anyagot felölelő előadásból csak Mihó mert kollokválni, én nem; csodáltam, hogy mennyi mindent foglal magában a magfizika, mennyi mindent kellene tudni annak, aki ezzel a témakörrel kíván foglakozni. 1948 őszén már nem Bay profes.szor tartotta az előadásokat, hiszen eltávozott, hanem tanársegédei. 

Máig élő élmény ebből az időből, amikor a nanoszekundumok mérését demonstrálták. Ezen már Mihó nem vett részt, mert miután eltávolítottak bennünket a Collegiumból, ő Amerikába költözött. Ott lett elismert professzor, úgy vélem, hogy közvetlen a Nobel-díjasok alatti szintbe tartozott.

Mihóval egy hálószobában laktunk (akkoriban négy diákra jutott egy dolgozó- és egy hálószoba). Egyik nap elhatároztuk, hogy ismert magas termetéről pontos adatot szerzünk. A mérés eredménye két méter és nyolc milliméter lett. Mihó ifjúkorában is fontos tételeket igyekezett megfogalmazni. A Collegiumban, hálószobájában alkotta meg a minimál felületek tételét. A rosszul fűtött szobában reggelenként nagyon fáztunk. A tétel: úgy felöltözni a meleg takaró alatt, hogy közben testünk legkisebb része legyen fedetlen.

Tarján Imrével akkor találkoztam, amikor az orvosegyetem Biofizikai Intézetét vezette Koczkás Gyula után. Aspiránsi munkámban döntő segítséget kaptam tőle és munkatársaitól. A szcintillációs számláló fő része nyilvánvalóan a szcintilláló anyag, amely a bombázó részecskék hatására fényt bocsát ki. A Biofizikai Intézet egyik csoportja Tarján Imre érdeklődését követve ilyen anyagokkal foglalkozott. Kezdetben naftalin és antracén kristályokat kaptam. Akkor már tudtuk, hogy a legmegfelelőbb kristály a talliummal szennyezett nátrium-jodid. Kérésemre ilyeneket is növesztettek. A KFKI-ban, a kaszkád generátor mellett már használtuk Erő Jánossal közös méréseink során.

Egy érdekes beszélgetés is eszembe jut. Láttam, tapasztaltam, hogy a nagyok, a vezető fizikus professzorok nem igazán jönnek ki egymással. Viták, veszekedések gyakran előfordultak. Tarján Imrének mondtam, hogy hasonló gondok a mi generációnkban nem fordulnak majd elő. Válasza egyszerűen csak az volt: majd meglátod, ha ti is eléritek ezt a kort. Megláttam.

Vermes Miklósról, Cornides Istvánról és Károlyházy Frigyesről nagyon részletes ismertetéseket találunk a könyvben. Vermes és Cornides szeretett túrázni, természetesen nem egyedül, hanem diákokkal, munkatársakkal. Vermes Miklósról, Marx Györgyről és magamról közzéteszek egy fényképet, amely Dobogókőn, stílszerűen a Báró Eötvös Loránd turistaház melletti kilátónál készült.

Kiránduláson. Balról Vermes Miklós, Keszthelyi Lajos és Marx György

Cornidesszel egyetemi társaságban sokat jártuk a hegyeket (Pilis, Börzsöny, Mátra stb.). Feltűnt, hogy találunk olyan hegygerinceket, melyeken az erdő vonulata irtásokkal megtörik. Itt jön a képbe Károlyházy, akinek sima homloka erősen felfelé álló hajzatban végződött. Így találtunk több Károlyházy-frizurás dombot mindenfelé: örömmel kiáltottunk fel, ha ilyet láttunk.

Végül megemlékezem arról a kollégistáról, akinek köszönhetem, hogy ezeket a sorokat írhatom. Gelléri Emil matematikát tanított nekem a kaposvári gimnáziumban. Ő győzhette meg az érettségi biztosunk, Gyergyai Albert segítségével a felvételi bizottságot, hogy talán érdemes engem is felvenni a Collegiumba. Gelléri megtestesíti nekem az igazi kollégistát: a saját szakmáján kívül elvégezte még a Zeneakadémiát is. A matematika-fizika mellett éneket is tanított és kiváló érzékkel szervezte, vezette az iskolai énekkart. Emlékeim szerint legalább három operaénekest és egy sikeres zeneszerzőt nevelt. Számomra, aki az énekkarba nem került be alkalmatlanság okán, életre szóló élményt adott. Nyolcadik osztályba jártunk már, amikor behozott egy lemezjátszót és lejátszotta Liszt Les Preludes-ét. 

Elmondta, hogy a zenekarban 16-an hegedülnek, 8-an brácsáznak stb. Én ilyesmiről még addig nem is hallottam, de most már tudom, hogy ez az esemény vezetett el engem a zene szeretetéhez, élvezéséhez. Pestre kerülve már boldogan jártam hangversenyekre, operába. Gelléri Emil emléke mindig felmerül, ha a Les Preludes-öt hallom.

Radnai Gyula a bevezetésben írja, hogy jóval több fizikus ért el kiemelkedő eredményt, mint matematikus. Ő ezt azzal szemléltette, hogy több fizikusról neveztek el tanulmányi versenyt, mint matematikusról. 

Néhány számot én is említek: fizikus kollégisták közül hatan lettek a Magyar Tudományos Akadémia tagjai (Novobátzky Károly, Bay Zoltán, Detre László, Szalay Sándor, Tarján Imre és Keszthelyi Lajos). Csak két olyan kollégistáról tudok, akik matematikusként lettek akadémikusok: Kalmár László itthon, Szegő Károly Amerikában lett neves tudós. Eddig összesen tizenegy régi kollégista kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia legnagyobb kitüntetését, az aranyérmet, a fentiek közül hárman (Novobátzky Károly, Tarján Imre és Keszthelyi Lajos).

Úgy vélem, nagyon nagy köszönet illeti meg Radnai Gyulát a kötet összeállításáért és tovább gondolkodva mindazokat, akik bármilyen módon terjesztik a klasszikus Eötvös Collegium hírét, eredményeit. 

Félidős kollégistaként azt remélem, hogy a jelen Kollégium rövidesen visszaalakul Collegiummá. Az ország látná hasznát.

---

Természet Világa,

145. évfolyam, 10. szám, 2014. október http//www.termvil.hu/