Kucsman Árpád
A sárga ház a Trefort-kertben 

Folyóiratunk 142 éve Budapesten készül. Szerkesztőségünk ez idő alatt szinte mindig a főváros jól körülhatárolt kis területén, a mai VIII. kerületben működött. 

Folyóiratszámaink őrzik szerkesztőségünk címeit: Eszterházy utca 16., Gyulai Pál utca 14., Somogyi Béla utca 6., Bródy Sándor utca 16. Természettudományos múltunk számos emléke vesz itt körül minket. Közelben Társulatunk egykori székháza (a mai Bródy Sándor utcaiban dolgozunk), kőhajításnyira szerkesztőségünk tagjainak alma matere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem. A Gutenberg téren áll „közegészségügyünk első apostolának”, Fodor Józsefnek szobra (aki egy időben folyóiratunk főszerkesztője is volt), a Rókus kórház előtt az anyák megmentőjének, Semmelweis Ignácnak szobra… Közelünkben nagyjaink, egykori jeles intézményeink emléktábláinak sorát láthatjuk. Körülvesz minket a hely, a helyünk szelleme. A januárban útjára indított sorozatunk szerkesztőségünk szűkebb környezetének természettudománnyal összefonódó emlékeiről ad képet. 


Ha a Múzeum körúton sétálva betévedünk a Trefort-kertbe, az egyetemi létesítmények között ma már hiába keressük a sárga házat. Az épület ugyan megvan, viseli a régi „B” betűjelet is, de renoválása után halvány mályvaszínű lett és a színeváltozással együtt eredeti funkciója is gyökeresen megváltozott: 1989-ben, a Természettudományi Kar lágymányosi exodusa után, a Bölcsészettudományi Kar birtokába került. Pedig ez a ház a hazai kémia szimbolikus létesítménye: elsőként ez adott épület-otthont a pesti tudományegyetem kémiai tanszékének, kifejezetten erre a célra épült három éven át és avatták fel 1871-ben. A történet hosszú és már sokszor elmesélték. Az 1769-ben alapított kémiai tanszék száz éven át tengődött a Hatvani (Kossuth Lajos) utca és az Újvilág (Semmelweis) utca sarkán levő bérház első emeletén. Than Károlynak, az ifjú és ambiciózus professzornak sikerült rávennie a kultuszminisztert, Eötvös Józsefet arra, hogy létesítsenek egy önálló épületet a Vegytani Intézet számára. Than álma beteljesült: felépült egy igen szép, minden korszerű igényt kielégítő, klasszicista stílusú építmény a Trefort-kertben „az országúttól (azaz a mai Múzeum körúttól) 70 méternyi távolságban és ennélfogva még a finomabb észleleteknél is az utcai közlekedés által okozott mindennemű rázkódásoktól meg van óvva”. Az Akadémián Than a továbbiakban erről így nyilatkozott: „Oly intézetet kellett létesíteni, melyben 280–300 hallgató a kísérletekkel egybekapcsolt vegytani előadásokat látogathatja és egyidejűleg 70 gyakornok – kik közül mintegy 20 előbbre haladott, illetőleg önálló búvárlatokkal foglalkozó – vehessen részt a vegytani gyakorlatokban. Az intézetben továbbá lehetővé kellett tenni, hogy benne kényelemmel, önálló tudományos búvárlatok legyenek kivihetők, valamint, hogy a vegytani készítmények előállítása és nagyobb mérv szerinti vegyi műveletek is eszközöltethessenek benne.”

A felújított „Vegytani Intézet”

Ez az épület, amely szomszédaitól eltérően halványsárga köntöst viselt, a heidelbergi egyetem kémiai épületének mintájára készült, ahol Than korábban doktori disszertációját készítette.  Egy apró történet: az 1980-as években kémikus feleségével együtt Budapestre látogatott Günther Kresze a müncheni egyetem ősz hajú szerveskémia-professzora. Amikor meglátták a Trefort-kertben a B épületnek elnevezett Vegytani Intézetet, hirtelen megálltak és átölelték egymást. Amikor ennek okát firtattuk, azt válaszolták, hogy csoda történt. Megjelent előttük a heidelbergi egyetem, ahol sok-sok évtizeddel azelőtt fiatal hallgatóként megismerkedtek és egymásba szerettek. Talán már csak ezért a jelenetért is érdemes volt Thannak lemásolni a heidelbergi egyetemet.  

A kezdetben oly modernnek számító „sárga ház” majd 120 éven át szolgálta a hazai vegyészetet. Kezdetben itt a kémia teljességét művelték, majd a specializálódások korszakában inkább a szervetlen és a fizikai kémiát, később az analitikai kémiát és a szerves kémiát. Az idő vasfoga azonban egyre látványosabban kikezdte a régi épületet, az átszervezéseket követő belső átalakítások is megtették romboló hatásukat. A vezető professzorok hiába kérték a felső hatóságoktól a becses műemlék rekonstrukcióját, alig valami történt. Nem csoda hát, hogy a múlt század végén a kémia művelői részben bánattal, részben örömmel elhagyták a B épületet és a Lágymányosra, egy korszerű, új telephelyre költöztek.  

Úgy tízéves lehettem – ennek 75 éve –, amikor Pest környéki srác létemre először jutottam el a Múzeum körútra. Nagybátyám, rokonaim között az egyetlen tanult ember, lelkesen mutogatta és magyarázta, hogy amit látok, az az egyetem, én meg áhítattal hallgattam szavait. Ha akkor egy égi hang megsúgja, hogy az a sárga ház, ott a kert közepén alig tíz év múlva életem központi szereplője lesz és az is marad majd ötven éven át, fel se fogtam volna, hogy miről is van szó. Pedig így történt: egyetemi hallgatóként ott tanultam a szerves kémiát, oda kerültem állásba, ott jártam végig a szamárlétrát a demonstrátori státusztól kezdve a tanszékvezető professzorságig, és végül nekem kellett levezényelni az épület hozzánk tartozó déli felének, a szerves kémiai tanszéknek az evakuálását. 

Ennek a költözésnek lassan 25 éve. De még ma is úgy érzem magam, mint az idősödő férj, aki több évtizedes házasság után elhagyta öregecske feleségét egy csinos fiatal élettárs kedvéért, és önző módon nem is örül annak, hogy volt hitvese új életre lelt. Ezért nem járok szívesen manapság a Trefort-kertbe, zavar a halvány mályvaszínűvé lett háznak még a látványa is. Egyszer mégis bemerészkedtem az épületbe. Követem Than útmutatását: „a fő bejárás csinos előcsarnokba vezet, amely híres vegyészeknek March E. által készített szép érmeivel van feldíszítve”. A tucatnyi kerámiarelief most is ott van a falon, olvasom a XVIII. századi tudományos kémia néhány megalapítójának nevét: Berzelius, Dalton, Gmelin, Gay-Lussac, Lavoisier, Priestley, Scheele. Szép nemzetközi névsor, van köztük angol, francia, német, svéd. Tétován benyitok a jobb oldali ajtón, ahogy régebben számtalanszor. Visszahőkölök a lekopott régi folyosó rekonstruált eleganciájától, szóval másoknak sikerült elérni azt, ami nekünk nem ment hosszú évtizedeken át. Ránézek régi szobám ajtajára, ismeretlen név van kiírva. Hirtelen elegem lesz a vizsgálódásból, nem várom meg, míg valaki megkérdezi, hogy mit keresek itt. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy immár az Egyiptológiai Tanszék területén járok, és az emeletet a Sémi Filológiai és Arab Tanszék, az alagsort pedig a Régészeti Tanszék foglalja el, azokat a helyeket, ahol régebben a vegyészhallgatókat és a tanárjelölteket tanítottuk a szerves kémia mesterségére. 

Az ember öregkorában szívesen álmodik, akár még ébren is. Így jelenik meg nekem gyakran a Trefort-kerti B épület és benépesül a rég eltávozottak szellemével. Ismét belépek a tágas főkapun, a márványlépcsőn felsétálok a nagyterem bejáratához, útközben pillantást vetek Than emléktáblájára, pedig már nincs is ott, áthelyezték az új lágymányosi telephelyre, mégis érzem, hogy az ő szelleme hatja át az egész B épületet. Vele persze sohase találkozhattam, de nevét már gimnazista koromban megismertem. Vermes Miklós, a fasori kémiatanár a szertár könyvtárából kölcsönadta A kísérleti chemia elemei című Than-művet, és azt otthon böngésztem, jegyzeteltem. Az író által felfedezett és ott leírt karbonil-szulfid azért vált nekem érdekessé, mert évtizedekkel később ez a mérgező gáz a B épület 8-as számú laboratóriumában majdnem a vesztemet okozta. Egy addig nem vizsgált kénorganikus reakció során ugyanis váratlanul karbonil-szulfid fejlődött, miközben én munka közben vigyázatlanul nem húztam le a vegyifülke ablakát. Utólag kiderült, hogy a fülke melletti ájulásomat ennek a vegyületnek a belégzése okozta.     

Másodéves vagyok, benyitok a nagyterembe, találomra leülök a vízszintessé egyenesített amfiteátrum egyik padsorába, valamelyik számozott helyre, várom az előadó professzort. Ha a bal oldali ajtó nyílik, akkor a szangvinikus kis ember, Schulek Elemér lép be, és modern dolgokról mesél, azért majd ennek utána kell nézni a Treadwellben, közben megy a percenkénti hivatkozás – önkéntelen pici meghajlás kíséretében – a nagy analitikus elődre, Winkler Lajosra. Ha a jobb oldali ajtó tárul, akkor az ugyancsak köpcös, kefehajú professzor, Széki Tibor jelenik meg. Szép hosszú szintéziseket ír fel a táblára, és ha egy kis szerencsénk van, akkor kísérlet is jön: azoszínezés kelmevasalással vagy a fáraó kígyója. A nagy tanterem, mint mindig, most is gyönyörű. Nem véletlen, amikor szóba került a lehetőség az épület teljes rekonstrukciójára, a városvédő Ráday Mihály kivonult egész stábjával és a termet, különösen a mennyezeti stukkókat körbefényképezte. Than is szerette ezt a termet, kissé féltékenyen nem is engedte át unokaöccsének, később professzorrá lett asszisztensének, Lengyel Bélának, aki ugyan nála jobb előadónak bizonyult, mégis kénytelen volt a díszes nagyteremnél jóval puritánabb kisteremmel beérni. 

A következő emlékképen már én is a jobb oldali „színészbejárón” át jutok a terembe fehér köpenybe öltözve. Ifjú tanársegédként asszisztálok Bruckner Győző magával ragadó előadásához. Tőle tanulom, hogyan kell a szerves kémiát a hallgatósággal megszerettetni. Nem csoda, hogy a professzort mindig népes stáb kíséri a terembe. Előzőleg a terem mögötti előkészítőben gyülekezünk, Bruckner pontosan 8:10-kor érkezik, ötperces anekdotázás következik, majd a főnök válláig emeli karját, ránéz órájára és mondja: „8:15, mehetünk”. Ezt a mozdulatot utánozta egy vegyész-mikuláson hozzá hasonlóan sudár termetű hallgatója, a belisztezett hajú Hámori Jenő, a későbbi kardvívó olimpikon. Tényleg így csinálom, kérdezte a jelenetet végignéző Bruckner, majd ettől kezdve órája előtt sohase ismételte meg a jellegzetes mozdulatot. Azután egyszerre csak én lettem az előadó, Bruckner után ez nem volt könnyű feladat. 

Wilhelms Adrienn és Müller Sándor május elsejei kivonuláson

A tanteremből a tanszéki laborokhoz egy furcsa kis folyosó vezetett, melyet nadrágszárnak hívtunk, itt tároltuk a nagy üvegkádakat, tartalék vegyszereket. Itt tanultam meg, hogy a vegyészet tényleg életveszélyes mesterség. Fülembe cseng ugyanis annak az iszonyatos robbanásnak a zaja, amely akkor következett be, amikor teamünk egy veszélytelennek látszó anyag szerény mennyiségét desztillálni próbálta. Az üvegkádak a polcon megrepedtek, a vasállvány mélyen beivódott a vastag faasztalba, a készülék ízekre törve szanaszéjjel repült. A kísérleteket Wilhelms Adrienn docens asszony vezette, aki bátrabb és jellemesebb volt minden férfinál, a teremtés koronáinál. A robbanáskor mindenki pánikszerűen elrohant, egyedül ő maradt a vártán. Barátnője, Marika egyébként haláláig viselte azt az üvegszilánkot, mely akkor fúródott nyaki ütőere mellé. A robbanáson kívül volt persze oldószer-tűzvész is nálunk, szintén Adrienn volt a hősnő, hordozta is ennek nyomait összeégett jobb kezén. Az igazi vegyésztragédia azonban Kálmán bácsival esett meg, aki altisztként, a budapesti tanszékre kinevezett Brucknerrel együtt, családja nélkül jött Szegedről Pestre 1949-ben. Talán nem bírta az egyedüllétet, az egyhangú albérleti életet, és ezért vett be cianidot a tanszék vegyszerkészletéből. Hiába próbáltuk menteni rézgálic itatásával, nem sikerült, előttünk halt meg az egyik laborasztalon fekve.   

Annak idején a Trefort-kerti kémiai intézetek közül a B épületben folyt a legmagasabb színvonalon a kutatói és oktatói munka, vonatkozik ez a szerves kémiai és az analitikai részlegre egyaránt. Ami minket illett: boldog lehetett, aki a Szegedről jött Bruckner Győző, vagy az „őspesti” Müller Sándor iskolájához tartozhatott, melyek egymással kissé konkuráltak, de mégis jó viszonyban voltak. Megtanulhattuk a szakmát nemzetközi színvonalon művelni, eredményeinket írásban és szóban közölni, egyetemi előadásokat tartani, jegyzeteket, tankönyveket írni és mindezt olyan humánus és baráti légkörben, mely az egész Trefort-kertben irigység tárgya volt.      
 
Az örömteli élet kialakulása a tanszéken az ott dolgozók színes egyéniségének volt köszönhető, ami megóvott bennünket az elitista szakbarbárságtól, és bizonyította azt, hogy az emberi együttes szabja meg a hely szellemét. Ebben élen járt a két vezető professzor. A pater familias karakterű, svejki humorú Bruckner Győző a tanszéki teázásokon és a kirándulásokon gyakran idézett eredetiben Thomas Mannt, szavalt Rilkét vagy adott elő színes anekdotákat. Müller Sándor viszont Eötvös-kollégiumból hozott, tabukat nem ismerő, vásott és csípős humorával bűvölt el mindenkit. Müller elsők között vásárolt annak idején méregdrága stúdió-magnót, hogy kedvenc operáit és klasszikusait szalagra rögzítse. Imádta a mozit, nevettünk rajta, hogy még Cinkotára is képes kibumlizni, hogy egy Pesten elpasszolt filmet megnézhessen.

A különcségekben tanítványaik se nagyon maradtak le. Elsőként Kajtár Márton, az életre szóló barát lép a színre. Marci – akinek kisujjában volt az egész kémia, a kvantumkémiától a biokémiáig – gyönyörűen szavalta Cyrano monológját, nem csoda, eredetileg színész akart lenni. Azután jönnek a többiek: Kálmán kaktuszokat és bélyegeket gyűjtött, Hédi nemcsak a kvantitatív analitikának volt a mestere, de istenien főzött is, Karcsi országra szóló LP-lemezgyűjteményt mondhatott magáénak. A Rózsavölgyinél a külföldről jövő lemezritkaságokat először neki ajánlották fel, és ha neki nem kellett, csak akkor jöhetett szóba a Magyar Rádió. Talán ezzel kárpótolta magát, hogy az ostrom alatt valaki ráült drága hegedűjére és összetörte. Ezermester doyenünk, Mió, 90 éves korában még ma is olyan bútorokat farag, melyek vetélkednek az antik eredetivel. Miklós filozofált, hegedült és pipázott, az apró termetű Feri meg egy zenekarban csellózott, Tamás pesties humorával remekül adott elő kabaréjeleneteket. Én magam versenybridzsező lettem és összegyűjtöttem lemezen Vivaldi műveinek 80%-át. A fiatalabbak között István specialitása a régi könyvek gyűjtése: tulajdonában van néhány alkimista könyv, Than-dokumentum, nemrégiben vette meg az idősebb Lengyel Béla egyik kézírással írt vegytankönyvét. Laborunkba még filoszok is bejártak látogatóba. Pali, az ifjú lektorok gyöngye ablakunkból kihajolva próbált udvarolni egy Trefort-kertben talicskázó, társadalmi munkát végző vegyészlánynak. 

Színes egyéniségekben a tanszéki munkát segítők széles hada se szűkölködött. A Müller-részleg vezéralakja az altisztként induló és laboránssá avanzsált Pista bácsi volt, rákoscsabai falutársam. Müller mondta róla, hogy rendkívül ügyes, pillanatokon belül képes szerezni jancsiszöget vagy kispapot, amire éppen szükség van. Jó munkájáért egyszer a dékán hívatta, hogy valamiféle kitüntetést adjon át neki. Ezt így kommentálta: „Mit tud nekem mondani a dékán?”, de azután hozzátette: „A lónak is jólesik, ha megveregetik a nyakát.”  Pista bácsi pandanja a Bruckner-részlegben Jani bácsi, akit idős kora ellenére mindenki Janikának szólított. Gyorsvonati sebességgel törölte a táblát a Bruckner-órákon, mellékesen a tanszéki futballcsapat oszlopos tagja, míg egyszer egy meccsen szét nem rúgták a gyomrát. Meglepetést keltett, amikor a kommunista párt Sanyi bácsit, a szegedi Csillag-börtön nyugalmazott smasszerét nálunk helyezte el. Anyagkiadóként alkalmaztuk a hallgatói laborban, „szakértelmére” jellemző, amikor cinket kértek tőle, azt válaszolta, „cink az kérem nincs, csak rezorcink”. Egy fehér, kristályos vegyületet tartalmazó vegyszeres üvegre ugyanis a rezorcin név volt ráírva. A fiatalabbak közül Kornél szabad idejében taxizott, Gyuri meg csecsebecséket árult, haláláig kis ajándékboltja volt az Egyetem téren.  

Az „átkosban” menedéket találtak nálunk deklasszált elemek is: Lacus – tengeri luxushajók egykori klarinétosa –  sajátos technikájával csodálatos képleteket tudott nyomtatni a főnök tankönyvébe a Letraset-betűk korszakában. Egy másik Laci, amúgy állástalan festőművész és grafikus, laboránsként tanszéki portrékat festett és jobban tudott angolul, mint a fiatal tanársegédek nagy része. A számos szexuális kalandja után Madame Seszerinek becézett laboránsnőnk, egy kitelepítéstől félő úriasszony, sértődötten akarta cselédjét behozni a fülkék kötelező tisztításához. A pilisvörösvári illetőségű Irma néni egy akkoriban bezárt régiségboltból jött át hozzánk; ő viszont idegesítő tökéletességgel boldogan takarított, miközben jól letolta a kutatókat, ha netán foltot mertek ejteni a munkaasztalon. Egyszer rá is szóltam: „Ne jammeroljon, Irma néni!” Mire angyali mosollyal így válaszolt: „Ugye, a tanár úrnak szintén svábnak tetszik lenni?” 

Milyen csodálatos gyorsasággal és pontossággal gépelte le Edit, a Sugárnak becézett titkárnő a professzor ezerszámra írt tankönyv-kéziratát, és még arra is volt ideje, hogy másoknak segítsen! Ki más írt volna számomra olasz nyelvű reklamáló levelet a nagykövetnek, amikor 1965-ben három hónapon át hiába vártam az olasz turistavízumra? A régi időkben a tanszéki bejárat melletti könyvtárszobában a nyugdíjas Irén volt az úrnő. Előzőleg a milánói konzulátuson volt tisztviselő, és nyilván ott szokta meg, hogy nem nagyon kell dolgozni. Az ő kis birodalmában tartottuk 1953. március 6-án, pénteken azt a kötelező röpgyűlést, melyen az intézmény vezetőjének be kellett jelentenie Sztálin elvtárs előző napi halálát. Elmosolyodom, ha arra gondolok, szegény Bruckner hogyan kereste a szavakat, hogy voltaképp ne mondjon semmit, mi meg alig tudtuk elfojtani vigyorgásunkat. A mai fiatalok persze nem értik, hogy mi se álltunk túl messze attól a színlelt gyásztól, amely Észak-Koreában manapság a kedves vezető távozását övezte. 

Veszem a nagy, kemény fedelű osztályzó könyvet és felsétálok az emeleti vegyészhallgatói laborba, hogy zárórát csináljak. Sokan még ügyködnek, mert a szerves kémiai prepizés bizony igencsak időigényes és a műveletek eltarthatnak akár az este tíz órai zárásig is. A sok-sok tanítvány közül most csak két kis csoport tagjai merülnek fel emlékezetemben. Sanyi, Kropa, Miki, Iván: többek között velük vonultunk le a déli laborszünetben a C épület háta mögé röplabdázni, amivel talán Szent-Györgyit imitáltuk, aki rendszeresen hajigált karikát munkatársaival a Trefort-szobor előtt. Azután négy tündéri vegyészleány alakja tűnik elő: Marika, Icuka, Judit és Annamária. 1954 telén elpanaszolták, mennyire hiányzik életükből a bálozás. Szó szót követett, és titokban elhatároztuk, hogy estélyi ruhás, frakkos-cilinderes bált rendezünk, pártállami időkről lévén szó, persze, magánlakásban és a kellékeket majd a jelmezkölcsönzőből szerezzük be.  Az egyik kislány professzor édesapja mosolyogva engedett kívánságunknak és egy hétvégi éjszakára átengedte tágas budai lakását a rendezvénynek. A tanszemélyzet három ifjú tagja kapott a bálra meghívást, rajtam kívül Marci és a sármos Jani. A bál jól sikerült, fáradalmainkat kora reggel a régi gavallérok szokása szerint a Rudas gőzfürdőben pihentük ki, majd elmentünk a rekoneszansz-vizitre, mert valahol azt hallottuk, hogy úri körökben ez így szokás. Nem mintha visszasírtuk volna a „régi szép időket”, de fiatalok révén jólesett egy kis rendszer-fricskázás. Milyen szívderítő most minderre visszaemlékezni!        

A tanszéki zárórát jelzi, hogy Lajos bácsi, az épület alagsorában lakó altiszt-laboráns kulcsait csörgetve megjelenik a hallgatói laborban, pakolás, gyerekek és indulás. Hirtelen felrévedek, ránézek az órára, és rájövök, most bizony itt a szobámban is későre jár. Ideje bevenni az altatót, jól működik, bár ezt a fajtát az űrhajósoknak találták ki, nálam is bevált. Fél óra múlva jön az alvás, azután lehet tovább álmodni, vajon ismét felidéződik-e a múlt? Addig is jó éjszakát Trefort-kert, jó éjszakát, sárga ház.


Természet Világa, 143. évfolyam, 4. szám, 2012. április
https://www.termvil.hu/ 
https://www.chemonet.hu/TermVil/