A BRS-egyenletek Béje

Beszélgetés Bencze Gyula magfizikussal


 

– Hogyan lettél fizikus az ötvenes években? Miért éppen ezt a szakmát választottad, honnan a hivatástudat?

– Szakma, hivatástudat!? Nagy szavak, nem szeretem az ilyen látványos megfogalmazásokat. Mindig idegenkedtem a messianisztikus komplexusokkal megáldott emberektől, akik fennen hangoztatják, ők a népükért dolgoznak. Én azért teljesítem a feladatomat, mert érdekel, és szívesen végzem a munkámat. Középiskolásként például nyelvész szerettem volna lenni. Gyermekkoromban német óvodába jártam, állítólag akkor még elég jól beszéltem németül. A Trefort utcai Mintagimnáziumban elsőként latinul tanultunk, majd a görög következett volna, de jött az orosz, és vége lett a klasszikus nyelvek oktatásának. Második idegen nyelvként az olaszt tanultam. Elég jól ment, tetszett nekem, rendszeresen jártam a közelben levő Budapesti Olasz Kultúrintézet nyelvtanfolyamaira is.

– Milyen tanuló voltál?

– Általában az ötösöket gyűjtögettem, kitűnően érettségiztem. Annak idején Rákosi Mátyásról nevezték el a tanulmányi versenyeket. Elindultam a matematikai versenyen, de nem jutottam tovább. Oroszból nem jelentkezett senki, s mivel ötösöm volt, azt mondták, nekem jutott a megtiszteltetés, én indulhatok. Bejutottam az országos döntőbe. Ennek köszönhetően egyik nap behívattak az igazgatóságra és közölték velem az örömhírt: alkalmasnak találtak arra, hogy átmehessek az Oleg Kosevoj Szovjet Ösztöndíjas Iskolába, ahol az órák egy részében orosz nyelven folyt az oktatás. Valahogy sikerült kivédenünk ezt az ajándékot, maradtam a Trefort utcában. 1954-ben érettségiztem, felvételire jelentkezéskor első helyre beírtam az olasz-spanyol-portugál nyelvészetet, utána a fizikát és a kémiát. Abban az évben azonban nyelvész szakon nem indult ilyen képzés, így felvettek fizikusnak az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. 

Tarján Imre és osztálya. Mintagimnázium, 1947
(Bencze Gyula a hátsó sorban jobbról a negyedik)

Az orosz nyelv terén elért sikereim azonban tovább kísértettek: az első év után szovjet ösztöndíjat ajánlottak fel, kiküldtek volna Moszkvába, a Lomonoszov Egyetemre, fizikus szakra. Ebből a fogásból is sikerült kisiklani, maradtam egyszerű magyar ember.

Milyen volt az ötvenes évek Eötvös Loránd Tudományegyeteme? Kik tanítottak ott?

– Az első fizikus évfolyamok egyikére tizenketten nyertünk felvételt. Kiváló tanári kar oktatott bennünket. Novobátzky Károly professzor a klasszikus fizika fejezeteit, a mechanikát, a termodinamikát, az elektromágnességet, ezen kívül a kvantumelméletet adta elő. A kísérleti fizikát Pócza Jenőtől hallgattuk, a hidrodinamikát és a statisztikus fizikát Szabó Jánostól. Felsőbb évfolyamon a modern fizikát, az elemi részek elméletét Marx György ismertette meg velünk, magfizikát Nagy Károlytól tanultunk. A matematikát is jeles professzorok adták elő. Életem első kollokviumát analízisből, 1955 januárjában Császár Ákos professzornál tettem le. Ma is büszke vagyok a tőle kapott jelesre. Ültem vele szemben az íróasztalánál, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a neki megfordítva látszó levezetéseimet tökéletesen olvassa a túloldalról. Nagyszerű tanárunk volt: előadásai tökéletesek, nála minden pontosan a helyére került, olvashatóan, gyönyörűen írt a táblára. Óramű pontossággal folytak az előadásai. Csak szép emlékeim vannak az egyetemről.

Azért voltak kalandjaid is az ELTE-n. Elmondanád az egyik emlékezetes labormérésedet?

– Mérőpárommal, Bíró Tamással közösen azt a feladatot kaptuk, hogy anódpótlót, vagyis egyenáramú feszültségforrást építsünk. Kiszámoltuk a paramétereket, összeforrasztgattuk az ellenállásokat, az alkatrészeket. Amikor elkészültünk, jelentettük a laborvezetőnknek, aki Keszthelyi Lajos felesége, Sára asszony volt. Odajött, bekapcsoltuk neki az alkotásunkat. Nem működött, pedig korábban teljesen jó volt. Ő próbálta csipeszével tépkedni a forrasztásokat, közben kérdéseket tett fel, igyekezett kideríteni, miért nem működik az anódpótlónk. Miközben folyt a vallatás, mérőpárom észrevette, hogy elfelejtettük bedugni a csatlakozót a konnektorba. – Óh, pardon! – mondta, bedugta, s abban a pillanatban tökéletesen működött. Sajnos, ez úgy nézett ki, mintha szándékosan szemtelenkedni akartunk volna a tanárnővel. Nagyon megharagudott, bevágott nekem egy elégséges laborjegyet. Egész pályafutásom alatt ez volt az egyedüli kettesem…, vagyis még egy lett, honvédelemből.

Hogyan eshetett meg ilyen egy sportemberrel, aki ifjúsági válogatott kerettag kosárlabdázó volt, később pedig a súlyemelésbe is belekóstolt?

– Az egyetemen az ötvenes években honvédelmi ismereteket is oktattak. Tamás főhadnagy volt a pásztorunk. A vizsgán konfliktusba keveredtem vele, mert nem voltam képes fekete táblán fekete vonalat húzni. A katonai térképen ugyanis az autóutat vastag piros vonal jelöli, vékony fekete szegéllyel, amit nem rajzoltam oda. Azt mondta, soha nem lesz belőlem jó katona. Ebben egyébként igaza lett. Az indexemet, amibe belevéste az elégségest, odavágtam a padlóhoz. Évfolyamtársam, Zawadowski Frédi (ma jeles akadémikusunk) hozta ki utánam a folyosóra: – Ne hülyéskedj, ebből baj is lehet! – hadarta idegesen.

Az 1956-os forradalom egyetemi tanulmányaid idejére esett.

– Emlékszem az eseményekre, de nem vettem részt bennük. Akkoriban elmerültem a tanulásban. Az egyetemen néhány hónapig szünetelt az oktatás. Utána annyit vettünk észre, hogy megszűnt a marxizmus-leninizmus tárgyunk. A negyedik évben azután visszajött, filozófia néven. Na, ebben sem brillíroztam. A többi jegyem azért többnyire jeles volt. Rengeteget olvastam, sokat tanultam, érdekelni kezdett a fizika. Akkoriban egy kis zenekarban is játszottam.

Milyen hangszeren?

– Zongoráztam. Hét évig tanultam klasszikus zongorát, de nekem jobban tetszett a dzsessz. Abban képezgettem magam. Az egyik iskolai bulin éppen nem volt ott a zongorista. Beszálltam, ezek után bevettek a zenekarba, velük jártam iskolai rendezvényekre. Több helyen is játszogattunk, ami jól jött nekem, mert egy-két estén többet kerestem, mint a havi ösztöndíjam. Gyakran 150-200 forintot is megkerestünk, fél éjszakai zenéléssel. Akkoriban havi ösztöndíjként 260 Ft-ot kaptam. Azután szóló zongorista is voltam egy vállalati rendezvényen, ahol egy sötét „piano bárban” kellett egész este játszanom.  Ott kerestem a legjobban. A zongora tetejére kiraktak egy befőttesüveget, a hálás emberek abba dobálták obulusaikat.

Súlyemelők között (hátsó sorban jobbról a második)

A fiatalságom többnyire így telt: amíg mások táncoltak, addig én zenéltem. Az efféle ugrándozás kimaradt az életemből. Igaz, nem is nagyon hiányzott.

Az egyetemet 1959-ben végezted el. Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy pályakezdő fizikusnak?

– Diplomamunkámat a Központi Fizikai Kutatóintézet spektroszkópiai osztályán végeztem, témavezetőm Mátrai Tibor professzor volt, és Marx György felesége, Koczkás Edit. A Műegyetemen működött egy nagy rácsos spektrográf, azon végeztük a méréseket. Az alumínium-hidrid molekula  színképének millió vonalából, a „kék sávrendszerből”  igyekeztem kihámozni három sáv rotációs szerkezetét. Ezt a forgó molekulák kvantumelmélete alapján próbáltam értelmezni, méricskéltem és számolgattam, hosszasan. Diplomám megszerzése után Tibor bácsi segédmunkatársi állást ajánlott fel az osztályon. A KFKI személyzeti osztálya azonban megvétózta a felvételemet. Ott maradtam állás nélkül. A végzősöknek egy összejövetelt szerveztek, ahová eljöttek a különböző vállalatok személyzetisei, akik embereket kerestek. Megjelent Bernolák Kálmán tanár úr is, az Optikai és Finommechanikai Kutatólaboratórium osztályvezetője, korábban a Trefort utcai Mintagimnáziumban volt fizikatanár, onnan ismert. – Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Állásra várok. – Nem akarsz hozzánk jönni? Így kerültem az Optikai Kutató Laboratóriumba, amit egy év múlva átszerveztek nukleáris műszerfejlesztő laboratóriummá. Néhányunkat pedig, akik optikával foglalkoztunk, népgazdasági érdekből száműztek a Magyar Optikai Művekbe, ahol nem nagy örömmel fogadtak. Ott üldögéltünk az ún. „kollimátor házban”, nemigen adtak munkát. Végül három elvesztegetett év után, 1962-ben, sikerült felvételt nyernem a KFKI újonnan induló elméleti fizikai laboratóriumába, melynek Siklós Tivadar elméleti szilárdtestfizikus lett a vezetője. Nemsokára, még az év végén, áthelyeztek, kicseréltek a magfizikai laboratórium egyik munkatársával, aki szilárdtestfizikával szeretett volna foglalkozni. Kikötöttem a magfizikánál, helyemre kerültem.

Pályakezdésedkor a KFKI-ban kik voltak azok, akikre fel lehetett nézni, akiktől tanulhattál?

– A KFKI-ban kiváló társaság volt, nagy részben Simonyi Károly professzor korábbi munkatársai, tanítványai. A Magfizika I. laboratóriumban, melynek vezetője Erő János volt, töltött részecske magreakciókat vizsgáltak. Erő Jánost később Keszthelyi Lajos váltotta, mindketten Simonyi professzor munkatársai voltak. Simonyi Károly 56 után távozásra kényszerült a KFKI-ból. Ott dolgozott akkor Lovas István, Pócs Lajos, Szentpétery Imre, Zámori Zoltán… Zöldfülű elméletiként Zimányi József  csoportjába kerültem.  Kutatócsoportunk az ún. deuteron stripping reakciókat vizsgálta, melyek a deuteronok és az atommagok ütközésekor jönnek létre, a mi Van de Graaff generátorunknak megfelelő alacsony energián.

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, kérlek, röviden adj kis hátteret a történésekhez.

– A második világháború és az atomfegyver kifejlesztése után a fizika békés felhasználására, az alapkutatásra összpontosultak az erőfeszítések. Az ötvenes évektől az érdeklődés középpontjába a szóráskísérletek kerültek, melyek hatékony eszközei lettek a kvantumrendszerek, a mikrovilág kutatásának. Ki kellett dolgozni a kvantum szóráselméletet, ezen belül olyan közelítő módszereket, melyekkel a kísérleti eredményeket értelmezni lehetett. Létrejött az ún. „formális szóráselmélet”, ami megalapozta a közelítő módszerek numerikus alkalmazását. A fejlődést segítették az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek. A közelítő módszerek azonban a kéttest szemléletmódon alapultak, mivel az általános vélekedés szerint „a háromtest probléma  megoldása igen bonyolult.”

Ezt a képet változtatta meg gyökeresen 1959-ben egy 25 éves orosz matematikus, L. D. Fagyejev. Kandidátusi disszertációjában kidolgozta a kvantum háromtest probléma szigorú matematikai elméletét. Formalizmusa csatolt integrálegyenleteken alapult, a Fagyejev-egyenletekről szerzőjük bebizonyította, hogy egyértelmű megoldásuk van, és ekvivalensek a Schrödinger-egyenletekkel. Új út nyílt a szóráselmélet kutatása előtt. Fagyejev disszertációját kiadták orosz nyelven, erre a Horizont könyvesboltban bukkantam rá. Izgatottan olvastam, láttam, ez óriási előrelépést jelent. A deuteron stripping reakciót kezdtem tanulmányozni alacsony energiákon, amikor a dinamikában a taszító Coulomb-kölcsönhatás játssza a főszerepet. Így jutottam el a deuteron optikai potenciál háromtest modelljéhez. Innen egyenes út vezetett tovább: mi van akkor, ha háromnál több részecske vesz részt a reakcióban?  Így kezdődött el a pályafutásom az N-test probléma vizsgálatában. Nagy szerencsém volt, hogy 1968-ban Birminghamban, az első háromtest problémával foglalkozó konferencián, személyesen is találkozhattam Fagyejev professzorral. Neki köszönhetem, hogy megismerhettem a témakör kiemelkedő kutatóit, A. O. Jakubovszkijt, Sz. P. Merkurievet és A. Kvicinszkijt, akik, szinte valamennyien, tanítványai vagy munkatársai voltak Fagyajevnek. Felesége, Maria Veszelova szintén a Coulomb-háromtest problémával foglalkozott. 1985-ben, Tbilisziben került megrendezésre a soros néhánytest probléma konferencia, ahol az egyik szekció elnöke lehettem. Ebben a minőségemben kiélhettem nyelvész hajlamaimat, mivel esetenként nekem kellett tolmácsolnom az angolul és oroszul hevesen vitatkozó, de egymás nyelvét nem értő tudósok között.

Idehaza rajtad kívül kik dolgoztak ezen a problémán?

– A háromtest problémával a KFKI-ban egy kis csoport foglalkozott: Lovas István, Beregi Péter, Révai János, Doleschall Pál és jómagam. Lovas István a rezonancia reakciók egy modelljére használta a formalizmust. Doleschall Pál a három nukleon probléma numerikus tárgyalására írt egy óriási számítógépes programot, ami akkor egyedülálló volt a világon. Én elméleti oldalról közelítettem, például azt vizsgáltam, hogy komplex potenciálokkal miként viselkedik a háromtest probléma. Ez vezetett a soktest szórásfolyamatok lehetséges háromtest modelljeinek vizsgálatához. Eredményeinkre felfigyelt a szakma, s a hatvanas évek végétől „Budapest groupként” kezdték emlegetni csoportunkat. A csoport tagjai aztán sorra kapták a meghívásokat neves külföldi kutatóhelyekre, így például a francia Magkutató Központba, a jülichi Magkutató Intézetbe, a Helsinki Egyetem Elméleti Fizikai Kutatóintézetébe, a dubnai Atommagkutató Intézetbe, Los Alamosba, valamint számos amerikai és kanadai egyetemre.

A rólad elnevezett egyenletekhez mikor jutottál el?

– Vendégprofesszorként 1973-ban a Helsinki Egyetem Elméleti Fizikai Kutatóintézetében dolgoztam. Ekkor sikerült levezetnem azokat az egzakt integrálegyenleteket, melyek a Fagyejev-formalizmustól eltérő módon, közvetlenül szolgáltatják az N-test probléma fizikai leírásához szükséges, ún. tranzit operátorokat, illetve azok mátrixelemeit. Az is világos lett, hogy egyenleteim minimális csatolásúak, vagyis a lehető legkevesebb számú csatolt egyenletet tartalmazzák, amelyek megoldása a Schrödinger-egyenlettel ekvivalens. 

Egy évvel később, más módszerekkel ugyanezekhez az egyenletekhez jutott Edward  F. Redish amerikai professzor. Meglátogatott Budapesten, s akkor már közösen dolgoztuk ki az N-test probléma precíz matematikai tárgyalását azonos részecskék esetére. Így kezdődött a több évig tartó együttműködésem vele és a Maryland Egyetem kutatócsoportjával. Eljutottam Amerikába, megnyílt előttem az ottani fizikus közösség. 1981–82-ben az Új-Mexikó Egyetemre hívtak vendégprofesszornak, attól kezdve az MTA és az amerikai National Science  Foundation közösen finanszírozta kutatásaimat. 1995-ig minden évben több hónapot töltöttem Albuquerque városában, közel Los Alamoshoz.

Gondolom, itthon is felfigyeltek az eredményeidre.

– Amikor Redish 1974-ben Budapestre jött, előadást tartott a Központi Fizikai Kutatóintézetben „Mit lehet kezdeni a Bencze-egyenletekkel?” címmel. Na, erre mindenki felfigyelt. „Miről van szó? Ki az a Bencze?” Nagy izgalmat okozott, amikor megtudták, hogy a magfizikusokhoz tartozom, és „saját” egyenleteim vannak. Az egyik nőnapi ünnepélyen ez eszébe juthatott Pál Lénárd főigazgatónknak, aki humoros beszédében megemlítette, már olyan színvonalon állunk, hogy mi vezetünk le egyenleteket a fejlett nyugat számára.

Egy nevezetes, Bencze-egyenletes pólóról is tudok.

– Amikor először kijutottam a Maryland Egyetemre, észrevettem, hogy a diákok között nagy divat pólójukra matematikai formulákat felíratni.  Elkapott a hév,  készíttettem magamnak egy feliratos pólóinget, amire az új csatolt integrálegyenleteim formuláját másoltattam rá.  Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat 1975-ben, Debrecenben tartotta vándorgyűlését, ahol előadást tartottam az N-test problémáról. Nem tudtam ellenállni egy színpadias fordulatnak. Előadásom végén, amikor befejeztem a levezetéseket, a hallgatóság felé fordulva, „Most pedig lássuk az egyenletet!” felkiáltással széthúztam az ingem, a pólómon, a hasamon meg ott feszült a Bencze-egyenlet. Szalay professzor rettentően elcsodálkozott ezen. A műsornak különben nagy sikere volt.

Ezeket az egyenleteket később Redish, és a négytest probléma speciális esetét tárgyaló ausztrál  Ian H. Sloan munkásságát is elismerve, BRS-egyenletként kezdték emlegetni, ma így tartja számon a szakma.

BRS-fiúk Dobogókőn (1978). Balról jobbra: Ian H. Sloan,
Edward F. Redish, Bencze Gyula


Kutatásaid „melléktermékeként” egy  főnixmadárként újraéledő elméletet is sikerült végleg sírba tenni.

– Igen, ha az Oppenheimer–Phillips-folyamatra gondolsz. Robert Oppenheimer, akit később a Manhattan-terv tudományos vezetőjeként ismert meg a világ, doktorandusz hallgatójával, Melba Phillips kisasszonnyal 1935-ben szemléletes modellt dolgozott ki arra a folyamatra, amelynél a deuteron elektromos térbeli dipól polarizációja befolyásolhatja a kiváltott magfizikai folyamatok hatáskeresztmetszetét.  

A deuteronok nehéz magokon való rugalmas szórásának kísérleti vizsgálata az 50-es évek végén arra engedett következtetni, hogy nagy távolságokon a Coulomb-kölcsönhatás módosul a deuteron polarizálhatósága miatt. Magyarázatként azonnal felvetődött az Oppenheimer–Phillips-folyamat. A deuteron polarizálhatóságát figyelembe vevő közelítő számítások (második Born-közelítés) szerint a dipól polarizálhatóság hatása olyan nagy, hogy a rugalmas szórás hagyományos, rövid hatótávolságú kölcsönhatásokat feltételező optikai modelljének alkalmazása kétségessé válhat.

Esko Pietarinennel, közösen írt cikkemben, amely a Physics Lettersben jelent meg 1965-ben, azonban megmutattuk, hogy az Oppenheimer–Phillips-folyamatnak elhanyagolható a hatása az alacsony energiájú deuteronok rugalmas szórására. Szentpétery Imrével pedig 1969-ben kidolgoztuk a deuteron optikai potenciál egy háromtest modelljét. Később kiderült, hogy a korábbi, félrevezető elméleti interpretáció egy brit kutató numerikus számításaiba becsúszott hiba következménye volt.  Ekkor  közel negyedszázadig az OP-folyamat lekerült a napirendről.

A nyolcvanas évek közepétől a proton-deuteron szórásproblémára alkalmazták a háromtest Coulomb-szórásprobléma elméletét, és jelentős eltéréseket találtak a szórási hossz kísérleti és számított értéke között. A kutatócsoportok között ez nagy vitát váltott ki. A lényeges különbség magyarázatakor arra gondoltak, ennek oka az lehet, hogy a számításoknál nem vették figyelembe a deuteronok polarizálhatóságának hatását. A vitával egyidőben felvetődött: az alacsony energiájú ún. deuteron-fúziós reakciókban a deuteron polarizálhatósága jelentősen növelheti a reakció hatáskeresztmetszetét. Tehát ismét előtérbe került az Oppenheimer–Phillips-folyamat. Különösen fontos kérdés volt ez az asztrofizika szempontjából, mivel a megnövekedett hatáskeresztmetszetek módosították volna az elemek keletkezésére vonatkozó elméletek adatait. A Physics Lettersben és a Nuclear Physicsben megjelent cikkekben Los Alamos-i kutatókkal együttműködve kimutattuk, a diszkrepancia oka az, hogy hosszú hatótávolságú erők jelenléte esetén a szórási hossz hagyományos definíciója divergál. Precíz matematikai tárgyalás alkalmazásával a diszkrepancia megszűnik, továbbá a deuteron polarizálhatóságának hatása elhanyagolható, a feltételezett effektusnál lényegesen nagyobb az atomi, illetve a molekuláris elektronfelhők árnyékoló hatása.

Tehát az Oppenheimer–Phillips-folyamat második visszatérése is sikertelen lett.

– De jött harmadszor is! 1989 márciusában két elektrokémikus, Martin Fleischmann és Stanley Pons szenzációs bejelentést kürtöltek világgá. Azt állították, hogy speciális körülmények között szobahőmérsékleten is végbemehetnek a nagy energia-felszabadítással járó fúziós reakciók. „Felfedezésüket” a lítium-hidroxid elektrolízise közben tették, amikor a palládium elektródába behatolt nehéz hidrogénatomok ütköztek. A magfizikusnak azonnal kételyei támadhattak, hiszen itt többféle fúziós reakció is végbemehet, és az ún. hidegfúziónál gyanakvásra adott okot a neutronok szinte teljes hiánya. A hidegfúzió magyarázataként ismét az Oppenheimer–Phillips-folyamatot hívták segítségül.

Bencze Gyula idehaza elsők között írt az azóta sem reprodukált hidegfúzió lehetetlenségéről.

– Sajnos, és ez a sors fintora, néhány magyar fizikusnak is dicstelen szerep jutott a hidegfúziós „tudományos bohózatban”. A felfedezők, Pons és Fleischmann azóta eltűntek a tudomány színpadáról.

Hat évtizeddel az Oppenheimer–Phillips-folyamat publikálása után C. Chandler amerikai professzorral a Physical Review-ban megjelent cikkünkben szigorú bizonyítását adtuk annak, hogy a deuteron polarizálhatóságából adódó effektusok elhanyagolhatóak, továbbá a deuteron szerkezetéből adódó hatások specifikusak a bemenő csatornára, ezért hatásuk a relatív hatáskeresztmetszetnél nem jelentkezik.

Vagyis az Oppenheimer–Phillips-folyamat valójában nem is létezik?

– Igen, pontosan ezt bizonyítottuk.

A kvantum szóráselmélet, az N-test probléma kutatásához milyen matematikai apparátus szükségeltetett? Milyen könyvekből tanultátok hozzá a matematikát?

– Ezen a területen magyar matematikus, Neumann János fektette le az alapokat. A csaknem 80 éve megjelent Matematische Grundlagen der Quantenmechanik című monográfiája ma is alapmű. A szóráselmélet művelőinek nélkülözhetetlen kézikönyve Riesz Frigyes és Szőkefalvi-Nagy Béla Funkcionálanalízis könyve. Esetünkben alapvető ismeret a Hilbert-tér, a normált terek elmélete, illetve az ezekben felírható integrálegyenletek elmélete. Munkánkhoz persze csoportelméletet, s némi absztrakt algebrát is használunk.

A KFKI vezetése felfigyelt a sikereidre?

– Az egyenletem megszületése után a hetvenes és a nyolcvanas években szinte minden nemzetközi konferencián meghívott előadó voltam. Erre fölfigyeltek. 1980-ban a Részecske és Magfizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettesi állása megüresedett, s mivel Pál Lénárd humoros „beszólásával” az említett nőnapon megalapozta a hírnevemet, Szabó Ferenc, az akkori főigazgató magához hivatott, és közölte, engem akar oda kinevezni. Bevallom, kicsit megtántorodtam, és elvállaltam ezt a munkát.

Párttag voltál?

– Semmilyen tag nem voltam, KISZ-tag sem voltam. Az igazgató személye jelentette a garanciát, ő ideológiailag képzett ember volt. Engem kizárólag szakmai eredményeim miatt tettek meg tudományos igazgatóhelyettesnek. Nagy lelkesedéssel kezdtem a munkának, de fokozatosan elment tőle a kedvem.

Miért?

– Mert vezetőségem jórészt abból állt, hogy szocialista munkaversenyt értékeltem, tűzvédelmi, balesetvédelmi bejárásokat végeztem. Azután főleg „irodalmi munkásságomra” volt szükség, 8 éves jelentést írtam, 7 éveset, 6 évest, három és fél hónapost… Különféle terveket és beszédeket is írtam: 20 perces beszédet, 10 perceset…, aztán filmforgatókönyvet is a KFKI-ról. Ez igazán nem volt élvezetes feladat.

Akkoriban, mivel „a tudomány termelőerővé vált”, állandóan azt boncolgatták,  hogyan lehet közvetlen gazdasági hasznot húzni a kutatásokból. Láthatták rajtam, ez nekem nagyon nem tetszik. Beírták a minősítésembe, hogy idegen tőlem a gazdasági szemléletmód. Rendkívüli jóindulattal megjegyezték, semmi másra nem vagyok alkalmas, csak az alapkutatásra. Nos, ezt a papírt ma is büszkén őrzöm.

Igazgatóhelyettes a két magyar űrhajóssal,
Magyari Bélával és Farkas Bertalannal (1984)

Szerettem viccelődni, ezt igazgatóhelyettesként felrótták nekem. Fölhívták a figyelmemet, hogy vezetőként ezt többé már nem engedhetem meg magamnak. – Már miért ne tehetném? – csodálkoztam. Attól, hogy kineveztetek igazgatóhelyettesnek, se jobb, se rosszabb ember nem lettem.  Kiragasztottam ajtómra az Amerikából hozott kis plakátot, mely egy népszerű amerikai reklámszöveget átfogalmazva hirdette: „Soha ne menj el otthonról humorérzék nélkül!” Ezt olyan alapigazságnak tartottam, amelynek az életünket kormányoznia kellene.

Mentségemül szolgáljon, megpróbáltam intelmeik szerint visszafogni magam. Ettől azonban teljesen béna lettem, ezzel a viselkedni akarással nagy belső nyomásnak tettem ki magam. Hét évig bírtam, utána lemondtam az igazgatóhelyettességemről. Lemondásom nagy izgalmat keltett, ehhez nem voltak hozzászokva. A vezető beosztásúak közül többen kérdezték tőlem aggódva: akkor most mi lesz veled? – Mi lenne, van foglalkozásom, fizikus vagyok! – válaszoltam. Megdöbbentek, mert ez eszükbe se jutott.

Kutatási területed, ahol sikereid voltak, ma milyen stádiumban van?

– Az N-test probléma kutatása, amikor a különböző egzakt egyenleteit levezettük, azok megoldásait vizsgáltuk, s ezekből az általános következtetéseket levontuk, a nyolcvanas, kilencvenes években volt a csúcson. A kutatókat ma már a nagyon nagy energiákon végbemenő részecskekeltés folyamata érdekli, ahol relativisztikus effektusokkal is számolni kell. A klasszikus vagy kvantumos N-test problémát ma már csak a különleges, egzotikus rendszerek tulajdonságainak vizsgálatára használják. Olyan kisebb rendszerek tanulmányozására, amelyek elektronok helyett nehezebb egzotikus töltött részecskéket tartalmaznak.

Nagy energiákon a szóráselméletet relativisztikus effektusokkal kiterjesztve a térelmélet felé kell továbblépni, olyan elméletet kidolgozva, amely az erőterek kölcsönhatásait is figyelembe veszi. Ahogyan mondani szokták, ez már egy másik történet.

Jól érezted magad fizikusként?

– Igen, szerettem, a munkámat. Megvoltak benne a magam apróbb sikerélményei. Nem vagyok nagyra törő. Soha nem hittem, hogy kiválasztottként nekem kell megtalálnom a bölcsek kövét. A boldog élet titka, hogy olyan méretű problémát keress magadnak, amivel még éppen elboldogulsz. A túl kicsire választott súllyal eltörpülsz. Ha túl nagyot szeretnél emelni, abba belerokkanhatsz. Az embernek tudnia kell, milyen kondícióban van, ez a szakmai profizmus.

Szerencse is kell ahhoz, hogy szakmánkban elfogjunk egy felszálló áramlatot. Ilyen volt a hatvanas évek elején az ún. direkt magreakciók elmélete, amibe belevetettem magam. Kezdetben csak követtem a szakirodalmat. Tanultam, tanultam, rengeteget tanultam.  Az első sikerélmény 64-ben jött, amikor Zimányi Józseffel közösen a deuteron stripping reakciókban a „finite range effektust” sikerült tárgyalni, az ezzel foglalkozó cikk azóta is a legidézettebb publikációk között van.

Az örömérzés, a sikerélmény továbbhajtja az embert.

– Ez így van, de rövidek az öröm pillanatai. Ilyen, amikor az ember ráérez a probléma megoldásának útjára. Megvan a megoldás, csettinthetünk egyet! Az öröm három percig tart, gyorsan tovaszáll. Újabb munka következik: szépen le kell írni, cikket formálni belőle. Ez már nem nagy vigalom. Na, jóleső érzés még, amikor megjelenik a cikked, és fölfigyel rád a szakma. A magamfajta 2–3 évente éli meg ezt az érzést. Az ember beosztja a kisebb-nagyobb sikerélményeket, így lehet létezni.

Manapság a fizikában divat lett nagy csoportokban dolgozni…

– Ezt a divatot soha nem követtem. Mindig magányosan dolgoztam. Kinéztem magamnak egy problémát, a csonttal elvonultam és szépen rágcsálni kezdtem. Aztán vagy lett belőle valami, vagy nem. Van másfajta típus, akit iskolateremtő tudósnak neveznek, aki szereti, ha sokan vannak körülötte, akiket irányítani lehet. Körülöttem soha nem volt ilyen csapat. 

Megfigyeltem, gyakran bosszankodsz. Ez nem tesz jót az egészségnek.

– Alapvetően barátságos ember vagyok, nem szeretek másokat megbántani. Ugyanakkor gyakran feldühítenek a hülyeségek, a tudományos közéleti visszásságok. Ilyenkor nem tudom tartani a számat, jól megmondom a magamét, vagy megírom, tükröt tartva mások elé. Mondjuk, ha Akadémiánk legkülsőbb tagjává választanak valakit, aki leír olyan mondatokat, amiért az érettségin simán megbuktatnák, emellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Számos kellemetlenséged adódhatott szókimondásod miatt.

– Való igaz, megnyilvánulásaim többször okoztak nekem gondot. Kétszer is szerettek volna kirúgatni a KFKI-ból magas tisztséget viselő szellemi elvtársak, de a főigazgatóm mindkét esetben megvédett.

Nagyon a tyúkszemükre léphettél. Netán az oktatási reformelképzeléseiket pellengérezted ki?

– Diplomáciai érzékem hiányát mutatja, föl sem vetődött bennem, hogy a viccesnek induló kritikám milyen sértő lehet egy különösen érzékeny embernek. Utólag elcsodálkoztam ezen, de akkor már, persze, késő volt.

Öreg fejjel ma már óvatosabb az ember. Feleségem mondta is, hogy sokkal bölcsebb lettem. Bölcsebb! Ez nagy szó! Én inkább úgy fogalmaznék, egy fokkal rosszabb fizikai állapotban vagyok, amikor az ember már kétszer is meggondolja, hogy a maradék energiáját milyen ugrálásra használja. Látod, ezt nevezik bölcsességnek! Azért ne hidd, hogy elveszítettem érdeklődésemet az ostobaságok iránt. Barátaim mondják, nagy dolog, megengedhetem magamnak, hogy az áltudomány dühítsen.

A kilencvenes évek elején kezdeményezője voltál annak, hogy hazánkban is elinduljon egy új típusú szkeptikus mozgalom. Milyen hatásokra tetted ezt?

– A rendszerváltozással az áltudományok is feléledtek hazánkban. Ez időben rendszeresen jártam Amerikába, az Új-Mexikó Egyetemre. Megismertem, hogy az amerikai szkeptikusok milyen módszerekkel küzdenek a sarlatánok ellen. Élő tévéműsorban láttam, amint James Randi, a világhírű bűvész leleplezi a kanálhajlító Uri Geller trükkjeit. Idehaza a Természet Világa folyóirattal és szellemi körével, valamint a Tudományos Újságírók Klubjával együttműködve sikerült felvennünk a kapcsolatot az amerikai székhelyű nemzetközi szkeptikus szervezettel, a CSICOP-pal. Ügyvezető igazgatójukat, Barry Karrt 1991 októberében Budapestre hívtuk, az áltudomány elleni hatékonyabb fellépés útjairól beszélgettünk. Ő segített abban, hogy 1992 januárjában vendégül láthassuk James Randit, akinek itt tartózkodásáról, és a Planetáriumban való fellépéséről film készült. Rövidesen, 1992. március 19-én a Kossuth Klubban megalakult Közép-Európa első szkeptikus szervezete, a Tényeket Tisztelők Társasága. Elnökünknek Szentágothai János akadémikust választottuk. A Természet Világa „Szkeptikus sarok” címmel rovatot indított, időszakonként Szkeptikus Lapokat adott ki. James Randi és barátja, a nemrég elhunyt neves tudománynépszerűsítő Martin Gardner, a Természet Világa folyóirat diákpályázatán különdíjat alapított. Előadásokat tartottunk országszerte, s a határainkon túl is.

– Idővel azután a Tényeket Tisztelők Társasága lassan Csipkerózsika-álomba szenderedett.

– Elnökünk, Szentágothai János professzor, sajnos, rövidesen elhunyt, s a helyére lépők már nem tudták úgy összetartani a Társaságot.

Időközben a tudományos újságírás is „felfedezett”, egy ideig elnöke is voltál a Tudományos Újságírók Kamarájának, ma is szerkesztőbizottsági tagja vagy a Természet Világának, a Magyar Tudománynak és a Fizikai Szemlének.

– Valóban így van, de tudományos újságíróként amatőr voltam, és az is maradtam. Csak akkor írtam, ha volt mondanivalóm, és érdekelt a téma. Megrendelésre nemigen tudok írni.

Visszatérve a szakmádhoz, a KFKI-val ma milyen a kapcsolatod?

– Csökkentett munkaidőben dolgozom, hetente kétszer följárok, emeritus professzor vagyok. Teszek-veszek, próbálom hasznossá tenni magam. Különböző bizottságokban veszek részt, értékelek, opponálok… Ahogy mondják, tudományos közéleti tevékenységet folytatok, ami már az öreg gárdistákra tartozik. Ilyesmire a fiatalok nem érnek rá, meg kell alapozniuk karrierjüket.

Fizikusként eredményes életutat jártál be, az elismerések sem kerültek el: Selényi Pál-díj, Jánossy Lajos-díj, MTA Fizikai Fődíj, Akadémiai-díj, Simonyi Károly-díj, Eötvös-koszorú… Ugyanakkor akadémikus nem lettél. Nincs benned hiányérzet, hiszen voltak, akik a tiednél soványabb eredményekkel is akadémikussá váltak?

– Nincs hiányérzetem. Szerencsésnek tartom magam, hiszen egész életemben olyan közösségek tagja lehettem, ahol mindig megtaláltam azokat a kiválóságokat, akiktől tanulhattam. Közben megvoltak a magam sikerélményei. Így, kis örömökkel, szépen eltelt az életem. Persze, zárójelben azért érdekes felvetni a kérdést, hogy vajon nyelvészként, esetleg zenészként „többre vittem volna?”, de ez már csupán az absztrakt elmélet birodalmába tartozik.

Családodról még nem is kérdeztelek.

– A közvetlen családunk két országban, fizikai zsargont használva, két „partícióban” él. Feleségemmel idehaza Budapesten, fiunk, felesége és három unokánk jelenleg sok ezer kilométerre tőlünk, Amerikában. Fiam Amerikában szerzett PhD-t szerves kémiából, a felesége is vegyész, családcentrikus emberek. Unokáink most voltak itthon, nálunk laktak majd két hónapig. 
Értelmes gyerekek, két eleven fiú és a kislányhúguk. Feleségemmel nagyon örültünk nekik, de rendesen el is fáradtunk az intenzív unokázástól. Igaz, már azt várjuk, mikor jönnek újra. 

Az interjút készítette: STAAR GYULA


Természet Világa, 141. évfolyam, 11. szám, 2010. november
https://www.termvil.hu/ 
https://www.chemonet.hu/TermVil/