Kittenberger Kálmán
Kubassek János Az
apa pénzéből nem telt a tehetséges fiú taníttatására. Kittenberger Kálmán
ifjúkorában rengeteget nélkülözött, s a reménytelenség és koplalás többször
kis híján az öngyilkosságba kergette. Csupán a tanítóképző elvégzésére
nyílt lehetősége. Egyéni úton szerzett ismereteket a trópusi élővilágról.
Álmai földje, Afrika elérhetetlennek tűnt. A reményt azonban nem adta fel,
s múzeumi munkája során vasakarattal képezte magát. A múzeumban úgy tartották
számon, mint aki minden áldozatra képes azért, hogy eljusson a trópusokra.
A fizetés nélküli segédpreparátor megismerkedett kora jelentős szakembereivel,
Herman Ottóval, Bíró Lajossal, de létfenntartása szinte lehetetlennek bizonyult.
Főiskolai tanulmányait félbeszakítva tanítói állást vállalt a hétfalusi
csángók között. A brassói havasok tövében, Tatrangon telepedett meg.
Itt érte utol Bárányos József
levele, mely felcsillantotta a reménysugarat számára. Damaszkin Arzén bácskai
földbirtokos Afrikába készült vadászutazásra, s szüksége volt preparátorra,
aki trófeáit szakszerűen kikészíti. Így juthatott el Kittenberger Kálmán
Madarász Gyula ornitológus ajánlásával Damaszkinhoz, aki azonban az útiköltséget
nem tudta, vagy nem akarta előteremteni. Csupán a fekete földrészen tartózkodás
fedezetét vállalta. Ekkor derült ki, hogy a millenniumi ünnepségek bódulatán
túljutott országban a magyar tudományosságnak nincs olyan pénzalapja, amelynek
terhére egy preparátor útiköltségét el lehetnek számolni. Szalai Imre vállalta,
hogy a Nemzeti Múzeum szerződést köt Kittenbergerrel a később beküldendő
gyűjteményekre, s ellátja a szükséges gyűjtőeszközökkel. A múzeum közbenjárására
biztosították Kittenberger egy esztendei fizetését, hogy természetrajzi
gyűjtőként Afrikában dolgozhasson. Így kerülhetett Kittenberger első
ízben, 1903 januárjában Mombasa kikötőjébe, az expedíciók hagyományos kiindulópontjára.
Damaszkin Arzén Német Kelet-Afrikában
akart vadászni. A már újonnan megépült Uganda vasúton tették meg az utazás
első szakaszát, a további távolságot gyalog győzték le. Kittenberger megbetegedett,
s láztól szenvedve gyalogolt a szinte elviselhetetlen hőségben 140 kilométert.
A Moshiig tartó út mentén dögkeselyűk lakmároztak az elhullott állatokból,
majd csontvázak jelezték a halál kísértését. Kittenberger súlyos állapotban
érkezett meg Moshiba, s egy német orvos állapította meg a maláriás fertőzést.
Akaratereje azonban győzedelmeskedett a testi nyomorúságon. Gyógyulása
hetei alatt rovarok, lepkék, madarak gyűjtésével foglalkozott. A lázrohamok
szüneteiben járta a környéket és elsajátította a szuahéli nyelvet.
Damaszkin visszatért Európába,
s Kittenberger pénz nélkül maradt. Kiszolgáltatottan kellett szembesülnie
a nehézségekkel. Megélhetését gyűjtőszafarikra kellett alapoznia. Az elejtett
állatok ára, a gyűjtött rovarok, bogarak, preparált trófeák sok bizonytalanság
közepette adták a hétköznapi túlélés reményeit. Ugyanezen idő alatt a Monarchia
más kutatói temérdek támogatást kaptak hazájuk cégeitől. Kittenbergernek
még a kinintabletták beszerzése is problémákat okozott. Gyakran volt kénytelen
pocsolyavizet inni, s amikor lázrohamoktól gyötörve hevert élet és halál
mezsgyéjén, akkor sem adta fel céljait.
A helybéliek a külföldieket
ellenségnek tekintették. A gyarmatosítók és rabszolgavadászok cselekedeteit
ismerve nem lehet csodálkozni, hogy látszólag ok nélkül is megtámadták,
vagy megölték a tájékozatlan európait. Kittenberger vadászatait körültekintően,
de igen szegényes felszereléssel szervezte meg. Helybéli vezetői, a kirongózik
és teherhordóik, a pagazik kísérték a szavannák rejtekeibe és az
őserdők homályos birodalmába.
Kittenberger szenvedélyes
kíváncsisággal követte nyomon az elefántokat. Fáradságot, veszélyt vállalva
órákat, napokat töltött el a szavannákon, az állatok mozgásának a nyomon
követésével. "Az elefántcsapat megfigyelése az afrikai állatélet egyik
legvonzóbb tanulmánya. Nagyon sok időt töltöttem el azzal - gyakran múzeumi
munkám, a gyűjtés rovására -, hogy egy hegytetőről, sziklacsúcsról, vagy
faágról figyeljem messzelátómon át a távolban - gyakran közelben is - legelésző,
vagy pihenő elefántcsapat tevését-vevését, és mondhatom, ezek voltak afrikai
tartózkodásomnak talán legvonzóbb, legszebb órái… A nagy esőzések után
a sivatagszerű, szomjas pusztaságon hosszú évekig megmaradnak az elefántnyomok
és így az ember gyakran ott is talál elefántnyomot, ahol már többé nem
fog elefánt átváltani. A nagy Nátron-tó melletti szikes szteppén, 1910-ben
egy igen nagy elefántbika nyomát láttam. Ezt a nyomot egy régi ismerősöm
már 1903 óta ismerte, de már akkor is öreg nyom volt. Ez a nyom valószínűleg
túlélte magát az állatot, amely bizonyosan, mint majdnem minden elefánt,
amely arra a vidékre tévedt, a Vandorobo vadászok mérgezett nyilainak esett
áldozatul. A rendszeres elefántvonulás vidékein évtizedes elefánt utakat
találtam, amelyek néhol a sziklatalajon is fél méter mélyre voltak kitaposva.
Az őserdőkben, a kibirákban az elefánt az egyedüli útcsináló."
Az első világháborúban az
angolok Kittenbergert - mint ellenséges állam polgárát - fogságba vetették,
s a háború esztendeit Indiában, hadifogolytáborban töltötte. A szögesdrót
mögött sem tagadta meg önmagát. Madarakat, kisemlősöket preparált, s ezekkel
üzletelt, számos barátra és pártfogóra szert téve.
Budapestre hazatérve nincstelenül
tengődött, míg az Abesszíniában tragikusan elhunyt vadász- és gyűjtőtársa,
Kovács Ödön családja Nagymaroson nem nyújtott számára fedelet. Barátja
testvérhúgát, Líviát feleségül vette, s a Nimród vadászújság szerkesztőjeként
magas színvonalra emelte a magyar vadásztársadalom legfontosabb, irodalmi
értékű fórumát.
"Annak a fehér embernek Palorinában,
ki tegnap elefántot lőtt! Sok üdvözlet neked és küldöm azt a hírt, hogy
a tegnap lőtt nagy elefántnak csak egyetlen egy agyara van. Éppen azért
magam személyesen mentem el a mocsárhoz megnézni, hanem az alsó agyar teljesen
hiányzik. ….. Ha levelem elért, jó lesz, ha azonnal eljössz és magad is
meglátod, hogy csak egy agyara van. Az emberek várnak, mert húst akarnak,
de addig nem nyúlnak hozzá, míg nem jössz."
Kittenberger gyakran került
életveszélybe. Szerény felszerelése, rossz állapotú lőfegyverei kis híján
a végzetbe sodorták. 1904 júniusában egy megsebzett oroszlán támadt rá.
Nem érte váratlanul, de puskája csütörtököt mondott. S az ezt követő, szinte
hihetetlen történetet a ma Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumban látható
leamputált ujjperce hitelesíti. "Az oroszlán már mellettem termett és mancsával
combomba vágott - éppúgy, ahogy a macska szokta a hozzá kapó kutyákkal
- ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben
az oroszlán szájába szorítottam és úgy próbáltam távol tartani magamtól.
Ezekre a válságos pillanatokra későbben sem tudtam pontosan visszaemlékezni,
csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe
került. Nagyot rántottam rajta, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan
inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt, a fegyver
a jobb kezemben maradt. Ekkor hirtelen beleismételtem egy másik töltényt
és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de oly
szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be és a koponyát összezúzva
azonnali halálát okozta."
A súlyosan sérült vadászt
emberei hevenyészett hordágyra fektették, s öt napig vitték a Kilimandzsáró
lábánál található Moshiba. Több hónapos ápolást követően vált ismét munkaképessé.
Kittenberger vadászútjainak
viszonylag kevéssé ismert időszaka kötődik Etiópiához. Eljutott a Vörös-tenger
mellékére, Danakil-földre, melynek megközelítése a mai napig igen kockázatos
vállalkozás. Az afrikai tájakról és törzsekről is érzékletes leírásokban
számolt be. "Danakil-földön sem víz, sem erdő nincs. Én kb. 100 km-re mentem
be, de ha rosszat álmodom, álmomban azon a vidéken járok. Holdbéli táj.
Elrejtett vizesgödrök, kő- és homoksivatag, itt-ott csekély sivatagi növényzet.
Nappal mozogni nem lehet, 50-60 fok meleg, a töredezett sziklák, mint a
fekete üveg és teljes ismeretlenség. Amikor én ott jártam - a danakilokon
kívül - még senki nem ment keresztül ezen a vidéken”
1925-26-os expedíciója során,
a Ruwenzori környéki őserdőkben gyűjtött és vadászott, majd Ugandában és
Belga-Kongóban folytatott gyűjtő- és kutatómunkát. Több mint 60 ezer példányt
tartalmazó, fajokban rendkívül gazdag zoológiai gyűjteményt juttatott haza,
a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába. A gyűjtemény mintegy 300, a tudomány
számára új állatfajt tartalmazott.
Érdekfeszítő útirajzai nagy
népszerűséget hoztak számára. Könyvei képet adnak az afrikai törzsek életmódjáról,
szokásairól, a természeti környezetről. Barátja, Fekete István róla írt
életrajzi kötetében nagyon találóan jellemezte azt a különös életutat,
mely nagyon mélyről indulva jutott fel a sikerek csúcsaira, majd rajta
kívülálló okok miatt ismét hullámvölgybe került.
|
||||