A kötet szerkesztői - Gordon Győri János, Halmos Mária, Munkácsy Katalin és Pálfalvi Józsefné - így vallanak az előzményekről: "Magukat a beszélgetéseket - az előre kiosztott, de azután szabadon kezelt kérdéssor hetekkel korábban történő megküldését követően - az ELTE Természettudományi Kara Főiskolai Matematika Tanszékének egy tanárképzési szemináriuma keretében folytattuk le a 2004-2005. tanév szemeszterében Pálfalvi Józsefné tanszékvezető együttműködésével. Általában 30-40 matematikatanár-hallgató, vagyis leendő matematikatanár jelenlétében és aktív részvételével beszélgettünk… (a meghívott tanárokkal). A beszélgetéseket Gordon Győri János és Munkácsy Katalin vezették, de a diákok is szabadon feltehettek kérdéseket az interjúk közben vagy annak végén (s ezzel a lehetőséggel gyakran éltek is)."

A könyv összeállítói elmondják, hogy a tíz matematikatanárt jól átgondolt szempontrendszer alapján válogatták ki. Több évtizedes iskolai gyakorlattal rendelkező, alkotó tanárokat kerestek, szakmájuk kiemelkedő egyéniségeit, akik irányítói voltak a hazai matematika-pedagógusi munkának. Tankönyveket, példatárakat írtak, vezetőtanárként, olimpiai csapatunk felkészítőjeként, szakfelügyelőként járultak hozzá matematikai kultúránk, oktatásunk színvonalának emeléséhez. Sokat lehet tőlük tanulni, ellesni: a matematikai ismeretek és gondolkodásmód továbbadásának mesterfogásait.
A szerkesztők maguk is a matematikatanítás elkötelezettjei, a komplex matematikatanítási kísérletet vezető Varga Tamás szellemi örökösei. Érthető a szándékuk - ki is mondják -, hogy a kötetben olyan matematikatanárokat szeretnének megszólaltatni, akik Varga Tamással dolgozhattak, személyének és szakmai kisugárzásának hatásáról beszélhetnek. S bár erre törekszenek, mindezt nagyon finoman teszik, nem térítik el beszélgetőpartnereiket emlékösvényeikről, amikor ők inkább Pólya György, Hajós György, Surányi János, a Gallai Tibor-Péter Rózsa tankönyv, avagy a Pálmay Lóránt-Horvay Katalin tankönyvsorozat meghatározó hatásáról beszélnek.

A mestertanárok közül Reményi Gusztávné sajnos már nem élhette meg a kötet megjelenését. Nagybetegen még megírta válaszait a feltett kérdésekre, áttekintve gazdag életútját. Vérbeli pedagógusként konkrét példákkal mutatta meg, miként igyekezett a 10-11 éves korú gyermekekkel játékosan megismertetni a matematikai fogalmakat.

Megfigyelhető, hogy az igazi nagy tanáregyéniségek milyen őszinte szerénységgel fogalmaznak. Igaz, nekik már van mire szerénynek lenni. Néhány példa:

Reiman István, akinek sokat köszönhetnek a Nemzetközi Matematikai Diákolimpián oly sikeresen helytálló magyar fiatalok, így beszél: "Mintegy negyven éven keresztül, 1961-től kezdve foglalkoztam a nemzetközi diákolimpiára való felkészítéssel… Rengeteg nagy tehetséggel találkoztam. Abból indultam ki, hogy azok a gyerekek, akikkel itt foglalkozom, összehasonlíthatatlanul tehetségesebbek, mint én. Tudtam, hogy ők sokkal többre képesek, mint amire én bármikor az életben képes lennék. Eggyel tudok többet náluk: én tudom, hogy nekik mit kell tudniuk, mit kell még tanulniuk, és ezt akartam átadni…"

Rábai Imre, aki a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnázium első, híressé vált matematika tagozatos osztályának (Baranyai Zsolt, Berkes István, Laczkovich Miklós, Lovász László, Major Péter, Pelikán József, Pósa Lajos, Vesztergombi Katalin…) lett a matematikatanára, így azután nagy hatással volt szellemi fejlődésükre, azt fejtegette, hogy ezek a tehetségek elsősorban egymástól tanultak nagyon sokat.

Mindegyik mestertanár mondandóját át-, és átszövi a tanítványaik szeretete. "Tanácsként minden pályatársamnak figyelmébe ajánlom, hogy a gyerekek szeretete nélkül, következetes felkészülés nélkül, folyamatos önképzés nélkül siker nem érhető el" - mondja Tatár István.

"Diákjaim az órákon mertek és tudtak kérdezni, nem előadtam, hanem ha lehetett, különösen speciális matematika tagozaton, együtt dolgoztunk… Diákjaimat (elsősorban a tehetségesebbeket) partnereknek tekintettem." - vallja Thiry Gabriella.

Czapáry Endre, a nagy tudású és nagyszívű tanár és (volt) szakfelügyelő (egykoron Eötvös-kollégista), egyenesen ars poeticája első pontjai közé teszi: "szeressük a tanulókat, mert ők a munkatársaink!"

Pálmay Lóránt, aki egyetemi oktatóként, és ezzel párhuzamosan középiskolai tanárként, majd vezető szakfelügyelőként és tankönyvíróként évtizedeken át tevékenyen formálta a hazai matematikatanítást, széles horizontú látképet ad annak útjairól (és útvesztőiről). Egy gondolatát, melyen nagyon érdemes elgondolkoznunk, külön is felírtam magamnak: "A kimagaslóan tehetséges diákjaimat elküldtem Reimanhoz, az olimpiai előkészítő szakkörre. Az esélyegyenlőség ebben az esetben azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell adnunk a lehetőséget a fejlődésre. Ha viszont nivellálni akarunk, azt csak lefelé lehet."

Szinte minden mestertanár megemlíti a képzés és az önképzés fontosságát. A hallgató kérdezésre szoktatása mellett Némethy Katalin külön szól a fegyelmezésről: "Nagyon fontosnak tartottam, hogy megköveteljem a fegyelmet. A fegyelmen értve a munka feltételét… Az ilyen fegyelem megteremtésének az alapfeltétele a tanárnak, vagyis magamnak az önfegyelme, az, hogy én magam is betartsam a játékszabályokat, és bizonyos rendezettséget hozzak létre."

Nagyon tanulságos olvasmány Pogáts Ferenc visszaemlékezése életútjára, tanári pályájára. A matematikaoktatás mögé láttató erejű történelmi hátteret fest, felidézve az ELTE nagy professzoregyéniségeit, Hajós Györgyöt és Péter Rózsát. Oly kifejezőerővel teszi mindezt, hogy újra hallgatónak érezzük magunkat, vizsgára készülünk és várunk a megméretésre az egyetem Múzeum körút 6-8. számú főépületének folyosóin. (Ezeket ma már a bölcsészek népesítik be.)

Már Esterházy Péter megírta, hogy Herczeg Jánost milyen jó tanárnak tartották a Berzsenyi Gimnázium diákjai. Őt mi már kiváló ismeretterjesztőként ismertük meg, a Magyar Rádió Gordiusz Műhelyének (hol van az már?), majd az Élet és Tudomány hetilapunk főszerkesztőjeként, a Gondolkodás Iskolája rovat egyik szülőatyjaként. Nem csoda hát, hogy szépen megkomponált, leírt változatában olyan jól megszerkesztett anyag a vele készített beszélgetés. Történetei tanulságos miniesszék. Mer nagyon őszintén fogalmazni, mint a bölcs emberek: "Nincs olyan, hogy megtanítom. Tanítom, és aztán menni kell tovább, vagy belerakódik valami a gyerekek fejébe, vagy sem. Majd úgyis valahol visszatér, és akkor hirtelen világosabb lesz. Később, Surányitól hallottam, hogy ťsohasem azt tanítjuk, amit tanítunkŤ. Azonnal bevettem a jelszavaim közé, mert akkorra már megtapasztaltam a saját vérverejtékemen, illetve a szegény gyerekeken való fuserálásban. Menni kell előre. Bízni kell abban, hogy a gyerek fejé-ben azért tovább munkálkodnak a dolgok. Elsőre elég, ha a dallamát megérti - Tusnády Gábortól hallott kifejezéssel élve."

Az is igaz, hogy a könyv olvasásakor több helyen is elindult a kezem: szerkesztek, csiszolok még a szövegeken, de elismerem, ez már foglalkozási ártalom. Összességében nagy kincs ez az összeállítás. A tíz mestertanár vallomásaiból sokkal többet kaptam, mint az egyetemen hallgatott összes pedagógiai és szakmódszertani előadásból. A mi esetünkben kivétel volt a fizika módszertana, mert azt Muki bácsitól, bocsánat, Vermes Miklós tanár úrtól hallgathattuk.

A tíz kiváló ember gondolatait olvasva megerősödünk a hitben: a legnemesebb emberi hivatás a tanári pálya. Micsoda szerencsés osztályok voltak azok, melyek az ő kezük alól kerülhettek ki! Elmereng az ember, a mai fiataloknak van-e, lesz-e ilyen szerencséjük? Van-e ilyen"nagy csapat" a mai fiatal matematikatanárok között, akikkel 40-50 év múlva majd egy hasonló könyvet készíthetnek? Állítom: van! S már veszem is sorra a neveket, de hirtelen megállok, mert biztosan kihagynék valakit, valakiket, igaztalanul.

Füst Milán mondja A tanári pálya dicséreti című írásában, hogy "az országnak, a hazának egyik legfontosabb kérdése az, hogy ki neveli, és hogy neveli eljövendő generációit." Ne nyomorítsuk hát agyon többletterhekkel a tanárainkat, inkább emeljük fel őket, hiszen mindannyian tudjuk, a jövőnk függ  jól elvégzett munkájuktól.