Csaba György
Selye János és a stresszelmélet

100 éve, 1907. január 26-án született Selye János, a huszadik század egyik legnagyobb hatású orvos-kutatója. Magyarként szülővárosa Bécs volt, elemi iskolába és gimnáziumba Komáromban járt, az orvosi egyetemet Prágában végezte el, világhírű kísérleteihez a feltételeket Kanada teremtette meg számára. Igazi világpolgár volt, aki anyanyelvi szinten írt, olvasott és beszélt négy nyelven (és további hat nyelven adott elő), de magyarságát soha nem tagadta meg. Intézete mindig tele volt magyar kutatókkal.

Apja magyar, anyja osztrák volt, ami nem csodálható, hiszen a monarchia korszakában született. Apai ági felmenői egészen ükapjáig visszamenőleg magyar orvosok voltak, ezért számunkra Selye egyértelműen magyar. Ugyanakkor magukénak vallják az osztrákok, a csehek és a szlovákok (a révkomáromi egyetem az ő nevét viseli), és természetesen - joggal - a kanadaiak is. A János keresztnév helyett a nemzetközileg ismertebb Hans-t használta, csak itthon, nekünk volt és maradt János.  Vezetéknevében más nemzetek a ly betűt li-nek ejtik, ezért hiába említjük úgy egy külföldinek nevét: Selye János, ő csak Hans Szeliet fogja ismerni.

Az elismert kutatók többségéhez hasonlóan - nyelvtehetségétől eltekintve - a középiskolában nem volt igazán jó tanuló, viszont még csak 29 éves, amikor stresszelméletével berobbant a tudományba. További munkáit mintegy 1700 tudományos közleményben és 39 (írott, illetve szerkesztett) könyvben adta közre.

A stresszelmélet és az általános adaptációs szindróma
Amikor egy élő szervezetet valamilyen speciális inger ér, arra meghatározott módon reagál. Ha például valamilyen tárgy közeledik hirtelen a szem felé, a szemhéj lecsapódik, de csak a szemhéj, más nem mozdul. Ha szálka szúródik a kezünkbe, elkapjuk, de csak azt a kezünket, amelyikbe a szálka fúródott. Ezek úgynevezett specifikus reakciók, amelyek nem érintik a szervezet egészét. Ha viszont a sínek között állunk, és megpillantjuk a felénk rohanó vonatot, akkor menekülni próbálunk, amihez az egész szervezet aktiválódására van szükség. Beindul a Cannon által leírt vészreakció, melyet a vegetatív idegrendszer szimpatikus része szervez meg. Gyorsul a szívműködés és a légzés, emelkedik a vérnyomás, élénkül az agy tevékenysége, több vérhez és több energiához jutnak az izmok (mert kitágulnak az erei és emelkedik a vércukorszint), egyes - a válaszreakcióban nem szükséges - testtájakon viszont összehúzódnak az erek, kitágul a pupilla, elernyed a húgyhólyag, esetleg a végbél záróizma is, ugyanakkor csökken a gyomor és bélműködés, gátlás alá kerül a pénisz erekciója. Ez a bonyolult és összefüggő reakció a szervezet védekezésének szolgálatában áll, és lehetőséget teremt a harcra vagy a menekülésre (fight or flight). Selye, miközben egy specifikus hormonhatást próbált analizálni, azt figyelte meg, hogy akármi is "támadja meg" a szervezetet, az általános, egységes választ vált ki, tehát a szervezet ugyanazt a mechanizmust indítja be.  Ez a reakció vagy le tudja küzdeni a veszélyeztető hatást, vagy nem, de semmiképpen sem tartható fenn sokáig. Ha az inger továbbra is fennáll, akkor egy adaptációs (rezisztencia) fázis alakul ki, vagyis a szervezet igyekszik alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha a külső hatás nagyon tartós, akkor a védekezési mechanizmus kimerül (ez a harmadik fázis) és az egyed el is pusztulhat. Selye a provokáló tényezőket stresszoroknak, az állapotot stressznek nevezte el. A háromfázisú rendszer, amely a védekezési mechanizmusban részt vesz, az úgynevezett általános adaptációs szindróma (ÁAS, angolul GAS).  A mechanizmusban alapvető szerepet játszik a mellékvese velőállományának hormonja, az adrenalin, amely elsősorban felelős az első fázisért, a vészreakcióért, míg a mellékvesekéreg hormonja, a kortizon a második és harmadik fázisért.

A stresszor jelenlétét a központi idegrendszer érzékeli és beindítja az általános adaptációs szindrómát. A stressz hatására ingerületbe kerül a hipotalamusz, amely az agyalapi mirigyet (hipofízist) aktiválja. Ennek hormonja az adrenokortikotropin (ACTH), mely a mellékvesében a kortizon elválasztását serkenti. Az általános adaptációs szindróma hatására megduzzad a mellékvese, miközben sorvad a csecsemőmirigy (thymus) és a nyirokszövet, és számos reakció zajlik le az ÁAS részjelenségeként. Az ÁAS felismerésével Selye bizonyította a központi idegrendszer és az endokrin rendszer összefüggéseit, tehát azt, hogy a szervezet integritásának (homeosztázisának) fenntartásában egységes rendszer működik, és ezzel együtt igazolta a stressz kórokozó hatását is. Annak a rendszernek, amelyet ma is hipotalamo-hipofizeo-adrenalis rendszernek nevezünk, egyértelműen Selye a felismerője. Ugyancsak ő az elindítója és serkentője azoknak a kutatásoknak, amelyek számos, az általános adaptációs szindrómával kapcsolatban álló hormon (pl. ACTH, rilizing hormonok, szomatosztatin és közvetve az endogén opioidok stb.) felismeréséhez vezettek.

Selye János montreali intézetében, kedvelt kísérleti állatával

A stressz nem csak káros lehet. Valamennyi stresszre szüksége van az élő szervezetnek ahhoz, hogy fenntartsa aktivitását. A stresszre adott válasz valószínűleg nemcsak az emlősök sajátsága, hanem a törzsfejlődés alacsony szintjein is fellelhető, és éppúgy lehet életmentő, mint pusztító. Legalábbis erre utalnak az egysejtűekkel végzett kísérleteink, melyekben éhezési stressz hatására a hormonszintek (például az ACTH-é) jelentősen emelkednek. Természetesen a stresszre adott válasz az evolúció folyamán módosul, teljesebbé válik, és végül kialakítja azt a rendszert, amelyre Selye felfigyelt. Ez azt is jelenti, hogy ÁAS-szituációkat az állatvilágban nem csak mesterségesen (kísérletileg) lehet provokálni, mert természetes formában is jelen vannak, és befolyásolják a szociális kapcsolatokat, a magatartást és a reprodukciót. Mindez azonban az embernél teljesedik ki. Az intenzív stressz oldására is vannak módszerek, az állatvilágban ilyen a kurkászás a majmoknál, de az ember is kifejlesztett alkalmas mechanizmusokat, mint amilyen a humor, a szex, vagy a gondolkodást száműző lerogyás a tévé elé.

Nyilvánvaló, hogy ugyanolyan mennyiségű és minőségű stresszort a különböző egyedek eltérően értékelnek, ha az egyedek genetikailag eltérőek. Van, aki lepergeti magáról a stresszhatásokat, míg mások azt is súlyos stresszként élik meg, amit a többség észre sem venne (és ez még a fizikai stresszre is igaz). Az állatvilágban például a hatalmas gorilla sokkal kevésbé stresszérzékeny, mint a kisegér, amely minden levélrezdülést stresszként foghat fel. Ettől függetlenül, stressz mindenkit ér, és az intenzív és tartós stressz általános adaptációs szindrómát vált ki.
Stressz nélkül tehát nincs élet, de a "túladagolt" stressz kórokozó és életveszélyes. A hasznos stresszt Selye eustressznek, a károsat distressznek nevezte el. Nagyon nehéz azonban e kettőt egymástól elválasztani, ráadásul az eustressz bármikor átcsaphat distresszbe (gondoljunk például arra, amikor a televízióban vígjátékot nézünk, majd hirtelen a híradó következik katasztrófákkal és gyilkosságokkal). Amikor stresszről beszélünk, köznapi értelemben a distresszt értjük alatta.

A stressz és a betegségek
A stresszállapot lehet múló és tartós, ezen belül folyamatos vagy szakaszos, de a különböző stresszorok hatásai össze is adódhatnak.  A stressz lehet fizikai, például fájdalom, nagy hideg, vagy meleg, táplálék- és vízmegvonás, vagy pszichés, például egzisztenciális szorongás, reális vagy irreális félelem valaminek a bekövetkeztétől (foghúzástól, vizsgától, családtag elvesztésétől stb.). A Selye-féle elképzelés értelmében bármelyik stresszor ugyanazt a hatást váltja ki a hipotalamo-hipofizeo-adrenális rendszeren keresztül.

Amennyiben az adaptációs fázis hosszú, és nincs közben elegendő pihenő (nyugalmi időszak), akkor kimerültség, koncentrációzavar léphet fel, és letargikus állapotba kerül a szervezet. Krónikus stressz hatására számos, úgynevezett pszichoszomatikus betegség is kialakulhat: gyomorfekély, asztma, hipertónia, krónikus fejfájás, pajzsmirigy-túlműködés, álmatlanság, irritábilis vastagbél szindróma, szívinfarktus, egyes bőrbetegségek, impotencia, valamint alkoholizmus, kábítószerfüggés, pszichoneurózisok, poszttraumás stresszrendellenesség, pánikbetegség és depresszió. Egyes megfigyelések szerint rosszindulatú daganatok is kifejlődhetnek súlyos és tartós pszichés stresszállapot eredményeként.  Ez nem azt jelenti, hogy ezek a betegségek kizárólag stressz hatására alakulnak ki, de a stressz önmagában is okozhatja őket, illetve más tényezők mellett hozzájárul kialakulásukhoz. Azáltal, hogy gátolja az immunrendszer működését, a krónikus stressz lehetőséget teremt a bakteriális és vírusfertőzésekre és ezek szövődményeire (ez lehet az alapja az arra hajlamos egyénekben a daganatképződésnek is). Az akut (múló) stressz is lehet azonban súlyos betegség okozója; ezt bizonyítja a második világháború alatt a német zuhanóbombázók támadásának esete, mely után tömegesen jelentkeztek a pajzsmirigybetegségek. Az egyáltalán nem teljes felsorolás világosan mutatja, hogy a stressz a kórokozó tényezők között az egyik legelőkelőbb helyen áll, tehát Selye János alapkutatási felismerése a gyakorlati orvostudomány számos területén diagnosztikai és terápiás jelentőségű.

A kutató ember
Selye Jánosnak a kutatás volt az élete. Kanadában, az intézet vezetőjeként is napi 12 órát dolgozott, és hétvégeken is sokszor bent volt intézetében. Állandóan tanítványokkal volt körülvéve, akiket bevezetett a tudományos munkába, az arra érdemeseket segítette előrejutásukban. Elfogadta és megértette mások érveit, de megvédte saját álláspontját, ha azok ellentétesek voltak vitapartneréivel. Nemcsak a beszélgetések közben tanított, hanem az "Álomtól a felfedezésig" című könyvével is, melyben leírta a kutatás csínját-bínját, módszertanát, szépségeit és buktatóit. A könyv unikum a maga nemében, talán csak a Nobel-díjas neuroanatómus, Santiago Ramon y Cajal "Tudományos kutatásra vezérlő kalauz"-a hasonlítható hozzá, bár ez az anatómus szemszögéből világít rá arra, hogyan kell a tudományt művelni, míg Selye könyve az orvos-fiziológus gondolatait és nézőpontját mutatja be, túlnyomórészt saját példáján keresztül.

Dolgozataiban pontosan leírta és elemezte azokat a jelenségeket, amelyeket kutatásai során tapasztalt, és egyeztette azokat korábbi eredményeivel. Soha nem mulasztotta el, hogy hipotéziseit közreadja, amit azok, akiknek nem volt semmilyen hipotézisük, gyakran rosszallottak. A tudományos folyamatnak azonban az a lényege, hogy a megfigyelések hipotéziseket provokáljanak, amelyek újabb megfigyelésekkel bizonyíthatók vagy cáfolhatók.
Amikor a stressz és az általános adaptációs szindróma kutatásán már a fél világ kutatói munkálkodtak, újabb vizsgálatokba kezdett, például az immunológia területén, melyekben kimutatta, hogy a szteroid hormonok (amilyen a kortizon is) összefüggésben állnak az immunszervekkel, és hogy az immunszerveket (pl. thymus) az ACTH-mellékvese-tengely szabályozza. Ezek a kísérletek vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a kortizonnak gyulladásellenes (és a dezoxi-kortikoszteronnak gyulladást támogató) hatása van, aminek fontos a gyakorlati jelentősége. Eredményei a hízósejtek szerepének tisztázása terén is kiemelkedőek. E kutatási sorozatában hatalmas mennyiségű szakirodalmat dolgozott (és dolgoztatott) fel, amit (eredményeivel együtt) könyv formájában megjelentetett. Ha az említettekhez nem is mérhető, de jelentőset alkotott a szív- és érrendszeri betegségek, az öregedés és a gyulladás kutatása területén is.

Selye igazi reneszánsz típusú tudós volt, akit minden érdekelt és mindenről megalapozott véleménye volt. Munkatársai szerint igen élvezetesek voltak az intézeti megbeszélések, ahol a közvetlen szakmán kívül a világ dolgait is megtárgyalták.

Néhányszor magam is találkoztam vele. Az egyik alkalommal fél napot együtt töltöttünk. Úgy adódott ugyanis, hogy először Budapesten, majd Debrecenben tartott előadást, ahová én kísértem el. Egyetemi autóval mentünk, amely lassú volt és a hortobágyi csárda előtt néhány kilométerrel le is állt. Egész úton közös témánkról, a hízósejtekről beszélgettünk. Selye szuggesztív volt, impresszionálóan nagy tudású, és mindenek előtt emberi, minden megnyilatkozásában. Ugyanezt hallottam mindazoktól, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek vele. Amikor a hízósejtekről szóló akadémiai doktori disszertációmat az Akadémiai Kiadó könyvként megjelentette, örömmel vállalta el az előszó megírását, amiből nem felejtette ki - ahogyan ő nevezte - gördülő szimpoziumunkat sem.

Selye János munkásságának értékelése halála után 25 évvel
Egy tudományos életmű értékeléséhez bizonyos időnek el kell telnie. Huszönöt év egy emberöltő, ami nem igazán sok, ha arra gondolunk, hogy hány emberöltő telt el például Galenos vagy Avicenna működése óta. Ugyanakkor rohanó világunkban egyre másra tűnnek fel és tűnnek el a média által felkapott nevek, így a 25 éves fennmaradás értékelhető. Úgy tűnik, hogy Selye János igazsága nemhogy tünedezne, de egyre inkább előtérbe kerül. Miközben ugyanis a fertőző betegségek oltásokkal vagy antibiotikumokkal egyre inkább leküzdhetők, a daganatok egyre sikeresebben diagnosztizálhatók és kezelhetők, addig világunk egyre stresszesebb lesz, így a stressz által kiváltott betegségek is egyre szaporodnak azokkal a tényezőkkel együtt, amelyek provokálják azokat.  Miközben a fizikai stressz mennyisége csökken, aközben a pszichés stresszé nő, és ez utóbbi a kórokozó tényezők között egyre dominánsabbá válik.

Egy kutató helyét a halhatatlanok között nem a cikkek mennyisége határozza meg. Ez legfeljebb azt demonstrálja, hogy a kutató sokat, vagy keveset dolgozott. Az viszont igen, hogy a töméntelen mennyiségű munkából, amit a cikkekben felhalmozott, milyen következtetésekre jutott, hogyan tudta szintetizálni az adatokat, és eredményei milyen hatással voltak akár más kutatók munkásságára, akár magára a társadalomra, amennyiben pedig orvostudományi kutatással foglalkozott, úgy a gyógyításra, vagy annak szemléletére.  Selye János soha nem hagyta az adatokat szintetizálatlanul, mindig beépítette a maga által felépített tudományos rendszerbe, így jutott mindig tovább következtetéseiben azon az úton, amin neki és az őt követőknek haladnia kellett. Montreali intézetének bejárata fölött kőbe vésve állt hitvallása: "Sem témád fontossága, sem műszereid teljesítménye, sem tudásod nagysága, sem terveid pontossága nem pótolhatják gondolataid eredetiségét és megfigyelésed élességét". Az utóbbi két képesség különböztette meg őt a kutatók tömegétől, amellett, hogy a többi teljesítésében is az élen járt. Már az a megfigyelés és annak értékelése is erről tanúskodik, amit az általános adaptációs szindrómáról 1936-ban megjelent cikkében írt. Nem ment el a különböző ingerekre adott válaszok egyformasága mellett, hanem általános és alapvető következtetéseket vont le belőlük, akárcsak Fleming, aki nem dobta ki a gombákkal elfertőződött baktériumtenyészeteket és így jutott el az antibiotikumok (penicillin) felismeréséig.  Még ha következtetései elvétve tévesek vagy elhamarkodottak voltak is, akkor is voltak annyira provokatívak, hogy éppúgy elősegítették követőinek, mint ellenzőinek kutatásait. A tudományos rendszer, amit felépített, 25 év után is lényegében rendületlenül áll, miközben mások tovább értelmezik és kiegészítik azt. Óriási szemléleti hatást gyakorolt az orvostudományra, melyben a neuroendokrin összefüggések, illetve a pszichoszomatikus betegségek felismerését és tanulmányozását indította el. Ennek tulajdonítható, hogy (az élettantól az immunológián és pszichológián át a szociális medicináig) szinte minden orvosi tudományág kötődik valamilyen formában Selye Jánoshoz és - legalábbis a gondolatait - magáénak vallja.

A jelentős, az orvostudomány egészét érintő felismeréseket tevő kutatók túlnyomó része, miután letette a saját garasát az orvostudomány tárházába, nem tett újabb számottevő felfedezést. Selye János élete végéig kutatott és mindig feltöretlen területeken próbált ösvényeket vágni. Ha eredményei közül kiemelnénk a stresszelméletet és csak a többit vennénk tekintetbe, akkor is a jelentős kutatók és jelentős gondolkodók között kellene számon tartanunk. Teljességében szemlélve életművét, a legnagyobbak között van a helye.

Selye nemcsak művelte a tudományt, hanem közkinccsé is tudta tenni azt. Ezt igazolja, hogy napjainkra a stressz a laikusok tömege által is használt fogalommá vált és lényegét mindenki érti anélkül, hogy tudományos részleteit ismerné. Selye János éppúgy, mint a másik világnagyság, Siegmund Freud, munkásságáért nem kapott Nobel-díjat, miközben számos orvosi Nobel-díj birtokosának nevét vagy munkásságát már most a feledés homálya fedi. Nem biztos, hogy Selye János nevét évszázadok múltán is milliók fogják ismerni, mert az emberiség hálátlan a tudomány nagyjaival szemben, de az általa alkotott fogalom, a stressz - az emberiség fejlődési tendenciáit figyelembe véve - egyre ismertebbé fog válni.

Természet Világa, 138. évfolyam, 12. szám, 2007. december
https://www.termvil.hu/archiv/ 
https://www.chemonet.hu/TermVil/ 

Vissza a tartalomjegyzékhez