A földrengések tudományos kutatásának története - más természettudományokkal összevetve - nem nyúlik vissza távoli történelmi időkre. Kezdete egy konkrét eseményhez köthető. 1889-ben egy német csillagász, Ernst Rebeur-Paschwitz (1861-1895) Potsdamban és Wilhelmshavenben műszeres mérésekbe kezdett azzal a céllal, hogy kimutassa a Föld felszínének deformálódását a Hold gravitációs hatásának következtében. 1889. április 17-én mindkét műszerén szokatlan jeleket vett észre. Nem sokkal később a Nature című angol tudományos folyóiratból értesült arról, hogy ugyanazon a napon Tokió térségét egy erős földrengés rázta meg. Rebeur-Paschwitz felismerte: az általa megfigyelt szokatlan jelek kiváltó oka ez az esemény volt. Korábban a tudósok azt hitték, hogy a földrengések keltette hullámok csak a kipattanás szűkebb-tágabb térségében figyelhetők meg. Most nyilvánvalóvá vált: a földrengések hatása globális, a földrengés fészkéből kiinduló hullámok bolygónk legtávolabbi részeibe is eljutnak és segítségükkel a Föld belsejének tulajdonságai minden korábbi próbálkozásnál hatékonyabban vizsgálhatóak.

Rebeur-Paschwitz felfedezésének hatása alatt javaslatot dolgozott ki a VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszus részére (London, 1895), melyben felvetette egy, a Föld egészére kiterjedő, nemzetközi földrengés-megfigyelő hálózat létesítésének és egy központi adatfeldolgozó iroda felállításának gondolatát. Kezdeményezésére a kongresszus munkacsoportot hozott létre, mely a következő VII. Nemzetközi Földrajzi Kongresszus részére (Berlin, 1899) határozati javaslatot készített egy Nemzetközi Földrengés Kutató Állandó Bizottság létesítésére. A bizottság munkájának eredményeként Strasbourgban két szeizmológiai kongresszusra került sor 1901-ben és 1903-ban, ahol kidolgozták a Nemzetközi Földrengési Szervezet (International Seismological Association - ISA) alapszabályát és tudományos programját. A szervezet megalakulására 1905-ben került sor Berlinben, központja Strasbourgba került, első elnöke Luigi Palazzo, a római Meteorológiai és Geodinamikai Intézet igazgatója, főtitkára pedig a magyar tudomány büszkesége, Kövesligethy Radó (1862-1934), a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem professzora lett. Ő már világszerte ismert csillagász volt, mikor az 1890-es évek elején érdeklődése - Eötvös Loránd és Lóczy Lajos hatására - egyre inkább a földtudományok felé fordult. Csillagászként elsősorban az égitestek által kisugárzott fény spektrumát kutatta. Megoldást talált a spektrum teljes képének megfigyelésére, ennek segítségével meghatározta a csillagok felszíni hőmérsékletét és ki tudta mutatni a Nap mozgását a galaktikához viszonyítva. Első jelentős, földrengésekkel foglalkozó dolgozata, mellyel az akkor születőben lévő modern szeizmológia művelői között neve egy csapásra ismertté vált, 1895-ben jelent meg a Mathematikai és Természettudományi Értesítőben "A seismikus tünemények új geometriai elmélete" címmel. Ebben matematikai eszközök segítségével hívta fel a figyelmet arra, hogy a földrengéshullámok nemcsak a földfelszín mentén terjednek, hanem átjárják bolygónk egész testét. Úttörő munkát végzett azzal is, hogy pontos eljárást készített a földrengésfészkek mélységének meghatározására. Az általa levezetett egyenletet még ma is használják a szeizmológiában. Módszert dolgozott ki a földrengések energiájának számítására. Kutatta a földrengések előtt a Föld belsejében végbemenő feszültségváltozásokat, melyek reménye szerint módot adhatnának a szeizmikus események prognózisára. 1905-ben létrehozta a Budapesti Földrengési Obszervatóriumot, mely napjainkig a magyar földrengéskutatás központjául szolgál. Egyetemi tanárként kiváló kutatók sorát nevelte fel és állította pályára a csillagászat, a földrajztudomány és nem utolsó sorban a szeizmológia területén. 1905 és 1920 között 35 hallgató doktorált vezetésével vagy aktív részvétele mellett a csillagászat, a földrajztudomány és a szeizmológia területén. Doktoranduszai egyike volt Szirtes Zsigmond.
Szirtes Zsigmond (1901-ig Schusitzky) Balassagyarmaton született 1882. szeptember 19-én. Itt járt elemi iskolába és a gimnázium I-III. osztályát is szülővárosában végezte el, utána a budapesti V. kerületi Állami Főreál Iskolában tanult és érettségizett. 1901 és 1904 között nyolc fél éven át bölcsészhallgató a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen. Doktori dolgozatának ("Az 1893-97. évi japáni földrengések átnézete") megvédésére 1906. június 15-én került sor. Bírálói Kövesligethy Radó és Lóczy Lajos voltak.

Valószínűleg 1907-ben vagy 1908-ban az ISA Központi Irodájának munkatársa lett. Nem tudjuk, volt-e szerepe e megtisztelő munkakör elnyerésében korábbi professzorának és az ISA főtitkárának, Kövesligethynek. Ebben az időben a Zentralbureau élén az ISA egyik megalapítója, a strasbourgi egyetem professzora G. C. K. Gerland (1833-1919) állt. Nyugdíjazása után (1910) utóda O. A. E. Hecker (1864-1938) lett, aki az ugyancsak Strasbourgban működő Német Szeizmológiai "Főállomás" vezetői teendőit is ellátta. Az iroda személyzetét az igazgató mellett mindenkor egy állandó munkatárs (ezt a pozíciót töltötte be Szirtes Zsigmond 1914-ig) és egy határozott időre alkalmazott munkatárs (1912 és 1914 között a XX. század egyik legnagyobb szeizmológusa, B. Gutenberg volt ezen a poszton), valamint 2-4 adminisztratív segéderő és egy műszerész alkották.
A Központi Iroda fő feladata a világ földrengéskatalógusainak elkészítése volt. A megrázott térség környezetéből összegyűjtött és emberek által érzékelt információkat, jelenségeket az ún. makroszeizmikus katalógusokban foglalták össze. Ezek elkészítésében a Központi Iroda munkatársai mellett a Birodalmi "Főállomás" neves szeizmológusai is részt vállaltak. A világ különböző pontjain működő földrengésjelző állomások adatait az iroda mikroszeizmikus katalógusai tartalmazták. Az első mikroszeizmikus katalógust E. Rudolph (1854-1915), a strasbourgi egyetem földrajzprofesszora készítette az 1895-97. évekre. Következő katalógusát az 1903. év műszeres megfigyelési anyagából készítette el 1905-ben. Az ISA nevében az első mikroszeizmikus világkatalógus 1904. évre vonatkozott, szerzője E. Rosenthal (1873-1919) volt. Őt követte Szirtes Zsigmond, aki az 1905-1908 évekre vonatkozó mikroszeizmikus katalógusokat állította össze. Munkája során felhasználta Rudolph tapasztalatait, de az általa szerkesztett katalógusok már mesterénél részletesebbek voltak: tartalmazták az egyes állomásokra beérkező földrengéshullámok fázisait is. A Szirtes által készített katalógusok általában évente száz-kétszáz földrengést tartalmaztak, az akkori évek egész Földre kiterjedő hálózata észlelte az összes 6-nál nagyobb magnitúdójú földrengést.

E tevékenység mellett a Központi Iroda munkatársai kiterjedt tudományos kutatómunkát is végeztek. 1911 és 1914 között 20 monográfiát állítottak össze (ezekből négy szerzője volt Szirtes), 49 tudományos dolgozatot publikáltak (10 szerzője Szirtes, további négy közleményt pedig Rudolph-fal közösen írtak).

Szirtes Zsigmond tudományos közleményei között fontos helyet foglalnak el a korabeli nagy földrengésekkel foglalkozó mikroszeizmikus monográfiák, melyek egy részét E. Rudolph-fal közösen írták. Ezek úttörő voltáról tesz említést Ch. F. Richter ("Elementary Seismology", 1958). Ilyen témával foglalkozott már említett doktori értekezésében, illetve első Strasbourgban megjelent dolgozatában, 1906-ban. Japánban, Kolumbiában, Örményországban, az Indiai-óceán térségében, a Kurili-szigeteken kipattant nagy földrengések anyagait dolgozta fel.

1910 és 1914 között a szeizmológia számos módszertani és elméleti kérdéséről is írt dolgozatokat. Munkái a kor vezető nemzetközi folyóirataiban és kiadványaiban láttak napvilágot. Segédanyagokat készített a szeizmogramok feldolgozásához (különböző nomogramokat készített a földrengés-epicentrumok meghatározásához, elkészítette a földrengésjelző állomások jegyzékét).  Foglalkozott a földrengések regisztrálására szolgáló szeizmográfok nagyítási viszonyaival, elkészítette egy vízszintes földrengésjelző berendezés terveit. Dolgozatot írt a szeizmogramok típusairól, az oszcillációs mozgások természetéről. Rövid tudományos pályájának utolsó évében, 1914-ben módszert közölt a földrengésfészkek mikroszeizmikus úton történő meghatározásáról, a nagy földrengések területi eloszlásáról és a szeizmológiai kutatások alapján megszerkeszthető tömegeloszlásról a Föld belsejében. Az első világháború előtt Magyarországon jelentős kutatói kör művelte a földrengésekkel foglalkozó tudományt, vagy érdeklődött annak eredményei iránt. Számukra Szirtes rendszeresen közölt ismertetést a világ vezető szeizmológusainak (pl. Mohorovičič, Wiechert, Sieberg, Galitzin) éppen napvilágot látott dolgozatairól az Időjárásban vagy a Természettudományi Közlönyben.

Az első világháborúban végig katonai szolgálatot teljesített, 1918-tól Budapesten élt. 1918 őszén magántanári képesítést szerzett. 1918 és 1919 folyamán aláírásával találkozunk földrajzi tárgyú doktori szigorlatok vizsgaanyagaiban, ami azt sugallja, hogy valamilyen tisztséget tölthetett be a Budapesti Egyetemen, valószínűleg a Földrajzi Intézetben.

A Bölcsészet Tudományi Kar Tanácsülési jegyzőkönyve az 1919. november 28. üléséről szóló részében a következő olvasható: "Az igazoló bizottság jelentésében megemlíti…, hogy Szirtes Zsigmond magántanár többszöri idézésnek nem tett eleget, s így nem volt kihallgatható. A bizottsági jelentés felolvasása után Domanovszky ny. r. tanár szólal fel. A Kar figyelmébe ajánlja, hogy Szirtes igazgatósága alatt a gondjaira bízott gyűjteményből drága felszerelési tárgyak tűntek el, melyre vonatkozólag Szirtest vagyonjogi felelősségre kell vonni. A szolgák állítása szerint a könyvtár könyveit Szirtes igazgatósága idején szertehányták úgy, hogy itt is hiányok mutatkoznak. Miután Szirtes szereplését Czirbusz ny. r. tanárnak egy beadványa mutatja be a kellő világításban, kéri annak felolvasását. Tuzson ny. r. tanár felolvassa Czirbusz ny. r. tanárnak Szirtesre vonatkozó beadványát. A megejtett szavazás szerint a Kar 27 szavazattal 3 nem ellenében elfogadja a bizottság javaslatát Szirtes Zsigmond magántanártól a Venia legendi-t (azaz az oktatás jogát) megvonja".