Természet Világa

SZEPESVÁRY PÁL

Raoul Francé - a művész tudós

Élt a XIX. század végén és a XX. első felében egy biológus, akire ma már csak kevesen emlékeznek. Ez - mármint, hogy elfelejtik - mással is megesik. A különös ebben az, hogy ez a biológus nem egy volt a többi között, hanem olyan, aki módfelett hatott korára. Tudományára is, de elsősorban korára. Filozófusok, politikusok, művészek figyeltek rá, és ami talán legfeltűnőbb, fiatal emberek raja választotta a biológusi hivatást azért, mert az elbűvölő élő természetet ez a művész-író-gondolkodó biológus, Raoul Francé mutatta meg nekik.

A magyar évek
Buda, Pest és Óbuda egyesítése után 10 évvel az Osztrák-Magyar Bank Bécsből Budapestre helyezte azt a Franz Adolf Franzé banktisztviselőt, aki fiatal kora óta megbízhatóan teljesített minden feladatot, aminek köze volt a pénzhez. Néhány évig például a Glognitz melletti Schlögmühlben a bankjegypapír gyártására ügyelt. A magas állásba kerülő, művelt, művészetkedvelő, festegető úr családjával - feleséggel, két fiúval - az előkelő Tüköry-házba, az Akadémia utcába költözött, kilátással a Dunára, Budára, a Gellért-hegyre.
A kisebbik, 10 éves fiú volt Rudolf, morva édesanyjának, Spisar Teréznek Rudinkója. A német mellett a cseh volt Rudolf második nyelve, már amiatt is, mert a háztartásban cseh leányok cselédkedtek. Az apa azonban erőltette a franciát is, ő szólította Rudolfot időnkint Raoulnak, és emlékeztette a család francia származására. Hitte-e komolyan az ezekről szóló mendemondákat, vagy nem, nem tudni, de úgy mesélték, hogy 1813. augusztus 30-án, amikor Napóleon a Visztula menti Kulm mellett vereséget szenvedett az orosz-porosz-osztrák szövetségesektől, a csatatéren maradt egy sebesült francia, akit egy szász tanító leánya hozott vissza az életbe. A "Français"-nek emlegetett ember azután sorsát gondviselőjéhez kötötte, és a gyerekek ezzel a névvel nőttek fel, tisztes körülmények között. Az ő unokája volt az 1839-ben, Csehországban, közvetlenül a szász határ mentén született Franz Adolph Franzé. (Mondják még azt is, hogy az a bizonyos sebesült francia a La Rochefoucauld család tagja volt.)
Az ifjú Franzé magyar iskolába járt. Gyorsan megtanult magyarul, nem is akárhogy, mint hamar kitűnt, irodalmi szinten. Otthon érezte magát magyar környezetben. Könnyen tanult, de nem lelkesen. A természetrajzot az iskolában nem kisebb tanár tanította, mint Borbás Vince! És amit tanított, azt Raoul Francé, a későbbi tekintélyes botanikus, szívből utálta. Nem préselve szerette a természetet. Az ő világa a Sas-hegy, a Kamaraerdő, az óbudai Malom-tó volt, ahol nap mint nap új állatokkal, növényekkel ismerkedett, szabad szemmel, nagyítóval, maga barkácsolta mikroszkóppal. A megismeréshez persze könyvtár is kell. Franzé az Akadémia Könyvtárában felfedezte Swammerdamot, Malpighit, Leeuwenhoekot, de leginkább két könyv bilincselte le: Roesel von Rosenhof 1756-os "Ízeltlábú kedvtelések" (Insekten Belustigungen) és Christian Georg Ehrenberg 1838-as "Az ázalékállatkák mint tökéletes szervezetek" (Infusorien Tierchen, als volkommene Organismen) műve. A kézzel festett rézmetszetek lenyűgözték, másolta a könyveket, rajzolta a képeket. Rátalált a kamaraerdei állataira, és örömét lelte a művészi alkotásban. Azokban a könyveiben, amelyekben fiatalságára emlékezik, mindig visszatérnek a könyvtári órák.

Fiatalkori kép

Apja - látva fia tevékenységét - úgy vélte, okosabb, ha nem a hagyományos iskolát erőlteti, így fia a Budapesti Kereskedelmi Akadémia - a mai Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola - diákja lett. Francénak szerencséje volt. A kémiát és technológiát Koós Gábor tanár úr, a zömök, szürke fürtű "égőszívű, szenvedő, hamvadó lelkű, kinevetett" költő - emellett a koffeinmentes oldható kávé és egy mellékhatások nélküli szalicilszármazék el nem ismert feltalálója - tanította, jó körülmények mellett, egy előadóban, egy diák- és egy kutatólaboratóriumban, mikroszkópszobában, gazdag szertárban és könyvtárban. Francé órák után itt tanyázott, és Koós kedvvel tanítgatta analitikai kémiára és mikroszkopizálásra, így 17 éves korában már gyakorlatot tarthatott társainak.
"Itt van egy ifjú úr, aki ugyan még csak 16 éves, de tudományunk csillaga akar lenni. Felvennétek-e őt fiatal kora ellenére a Természettudományi Társulatba? Szavatolok érte" - mondta Koós Paszlavszky tanár úrnak, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat elnökének. Felvették. A társulat legfiatalabb tagja lett, megnyílt előtte a könyvtár, számos folyóiratával és modern könyvével, amellett megismerkedhetett egy sereg emberrel. A társulatban a Magyar Nemzeti Múzeum tudósai is forgolódtak. Francé hamarosan a múzeumban találta magát. Daday, Abafi-Aigner, Szépligethy, Frivaldszky, Horváth Géza, Mocsáry, Kertész Kálmán - ők azok, akikre életrajzában Francé szívesen emlékezik [1, 3]. A múzeum folyóiratában, a Természetrajzi Füzetekben jelent meg 1892-ben első tudományos dolgozata: "Beiträge zur Morphologie des Scenedesmus" (Adalékok a Scenedesmus [zöldalga] morfológiájához). Nehéz megmondani, mi szebb? A közlemény mondanivalója, vagy a színes és mégis pontos képek?

A Természetrajzi Füzetek egyik táblája

Francé most már önálló akart lenni. 17 évesen, 4 forinttal a zsebében elköltözött hazulról, a menzát, a fűtetlen albérletet választotta. Házitanítója lett fiatalabb diáktársainak, keresve ezzel havi 24 forintot. Atyai barátai, Paszlavszky, a Műegyetemen tanító Entz Géza és a botanikus Klein Gyula sem tévesztették szem elől. Entztől életre szólóan tanult, Klein segített neki, tanársegéde is lett, így fűtött laboratóriumi irodákban élhetett, alhatott. Részben őszinte érdeklődésből, részben pénzkeresés miatt grafikusi, nyomdatechnikusi ismereteket is tanult. Rendszeresen bejárt a Borsszem Jankó szerkesztőségébe. Önálló rajzairól nincs hír. "Ruhák ráncait, személyek környezetét, fákat, hátteret kellett rajzolnom." Kapott ezért Jankó Jánostól kezdetben havi 12, utóbb 30 forintnyi bért. "Egyfajta Krőzus voltam a szegény diákok körében."
Paszlavszky - a madárhangok nagy rendszerezője - a Természettudományi Közlöny szerkesztője is volt. Egy napon - így meséli Francé - benyitott a társulat könyvtárába. "Kellene egy jó kép az ausztráliai Xanthorrhoeáról. Olyan szorgalmasan olvasgat itt: Nem tudja, hol szerezhetnénk egyet?" Francé keresett, de másolhatót erről a fatermetű, méteres fűszálakkal övezett egyszikűről nem talált. Elővette a tollat és a tust, rajzolt. Paszlavszky fürkészve nézte az eredményt. "Ez nem nyomat! Ez eredeti. Honnan szedte?" "Rajzoltam." "Így tud rajzolni? Erre szükség is lesz." Attól kezdve a közlöny szerkesztőségi munkatársa lett.
Kortársai közül igaz barátságot Biró Lajossal kötött, egy ideig egy szobában is laktak. Szemmel láthatóan hatott rá ez a kérlelhetetlen világnézetű, eredeti ember. Amikor Biró összecsomagolt többéves új-guineai útjára, Francé megindult cikkben búcsúzott tőle a Pester Lloydban. Entz elolvasta az írást. "Legyen író! Több embert tanít majd, mint egy iskolai osztályt."
1892-ben Francé csatlakozhatott ahhoz a nagy tudományos vállalkozáshoz, amit Lóczy Lajos kezdeményezett, szervezett és vezetett: a Balaton tudományos tanulmányozásához. Ez a munka részint múlhatatlan geológiai, fizikai, biológiai tudományos értékeket teremtett, részben felejthetetlen élmény volt a benne részt vevőknek, különösen a fiataloknak. A városi úrfiak Balaton menti ezermesterekkel, halászokkal, kocsmárosokkal ismerkedhettek meg, és megtapasztalhatták, milyen a tikkasztó nap a sziklák felett, a viharos Balaton, a szúnyogfelhő, a jeges víz, a dühöngő szél. Francénak a Balaton planktonja jutott. Eredményeit 1897-ben összegezte [2]. A munka két évig tartott, és életre szóló maláriafertőzéssel járt.
Múzeum, egyetem, szerkesztőség egyik tudományos közleménye jelent meg a másik után a Természetrajzi Füzetekben, a Botanisches Zentralblattban, a Zeitschrift für wissenschaftliche Zoologie-ban, az Österreichische Botanische Zeitschriftben, a Földtani Közlönyben, a Zoologischer Anzeigerben, a népszerű újságokat nem is említve. Írt a Chlamydomonasok rendszertanáról, az édesvízi tavak planktonjáról, mésztufában talált Confervitesekről, Budapest Rotatoria-faunájáról, Bihar megye flórájáról, egy sereg alga szervezetéről [1, 4]. Volt, amit viszont nem teljesített. Felajánlották a múzeumban, rendezze a Haynald-herbáriumot. Túl sok gyönyörű könyv volt azonban a Haynald-hagyatékban ahhoz, hogy ne a feladattal foglalkozzék. (Mentségére szóljon, hogy a herbárium 120 000 lapot tartalmaz [5]).
Bár a tudomány területén szemmel láthatóan egyenesbe került, élete korántsem zavartalan. A Kereskedelmi Akadémiát 1893-ban befejezte, de ez nem jogosította fel egyetemi tanulmányokra. 1894-ben temérdek különbözeti vizsga után érettségizik, 65, nehezen keresett pénzbe kerülő vizsga után. Évek óta dolgozott a Műegyetemen, most végre beiratkozott hallgatója lett. 1898-ban már doktorálhatna. A disszertáció kész: "A Craspedononasok szervezete". A vizsgadíj 600 forint. Megvolt a pénze, de az utolsó évben felélte. Nem lett doktor, nem lehet egyetemi tanár. Ezenközben meghal a napajedli nagymama, apja meghal tuberkulózisban, anyja, bátyja visszaköltözik Morvaországba, szerelmének szülei keveslik a leendő vőt, magára marad. Az a társadalmi helyzet, amit elért, nem tekinthető véglegesnek. Fölvetődik benne: a tudomány, amiben elérte szép eredményeit, az a tudomány-e, amit művelni érdemes? Entz Géza, atyai támasza megérti és segít is. "Fiatal barátom, a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia most alapít új növényélettani kísérleti állomást. Jó hely lenne az magának. Meglehet, még igazgató is lesz, amellett taníthat az akadémián. Biztosan jól érzi majd magát." 1898 májusában Francé és könyvesládái megérkeztek új állomáshelyükre.
Ezekben az óvári években a hétköznap a munka, az este a tanulás, az elmélkedés, az ünnep a művészet ideje volt. Linhardttal és Hegyivel közösen megszületett "A répamag betegségei és a répabetegségek" című mű, cikkek jelentek meg többek között a répasérülések kórtani jelentőségéről, az árpa foltos betegségéről, a gyümölcsfák monília betegségéről. A növénybetegségek atlaszához készült 26 tábla, ha igaz, ma is látható a Mezőgazdasági Múzeumban. Más, különös atlasz festésére is készült. Volt Magyaróvár rendőrorvosának, Francé barátjának egy sajátos visszatérő feladata. A szigetközi Duna-ágakban fel-felbukkantak feljebb, Bécsben, Pozsonyban vízbefúltak. Ilyenkor jegyzőkönyvnek kellett születnie a tetem állapotáról, a halál vélhető idejéről, a holtnál talált levélről, okmányról, ruhacímkékről stb. Milyen segítség lenne a rendőrorvosoknak egy atlasz két, három, négy hétig ázott hullákról, szép, színes vízfestményekkel! Hozzá is láttak, készültek táblák, de a munka aztán, más okokból, abbamaradt [6].
Ami az estéket illeti, Francé nekifogott a filozófiának. Időrendben, csak forrásokra támaszkodva, kerülve a kommentárokat. Csalódott is, nem is. Egy filozófussal sem értett egyet fenntartás nélkül, de bizakodott. "Itt az idő, hogy alkalmazzam mindazt, ami tanulmányaim során agyamban kikristályosodott."
Megírta "A tudomány értéke. Egy természetkutató szabad gondolatai" című könyvét. Ez a könyv egy új Francé-korszak kezdete. Nem szakcikk, nem tankönyv, hanem elmélkedés, amit kerek harminc év után is Francé az "életről szóló egész elméletem alapkövé"-nek tart. A mai szemmel korát megelőző, "államra, egyházra, iskolára, társadalomra fittyet hányó..." könyvet hamar kiadták, de fogadtatása szinte ellenséges volt. Külön tüske volt szerzőjének, hogy nevét írói álnévnek tartották. Kerek hatvan cikk és tudományos közlemény után! Két jeles szakember viszont kezét nyújtotta. Jöjjön Münchenbe, ott a helye.
Magyaróvárról a vonat hamarabb ért Bécsbe, mint Budapestre. A hétvége a zenéé, a színházé, a kiállításoké volt. Bécs hozta meg a házasságot is. 1901 februárjában feleséggel, Caroline Moserrel tért haza Magyaróvárra. Decemberben megszületett Walter fiuk, de ekkor már Németországban éltek. Ahogy Paszlavszky professzor úr sejtette Magyaróvárra indulásakor: "Kedves barátom, igaza van, hogy elmegy, meg nincs is... nem lehet visszatartani, de nem is szabad."

A sikeres évek
A XIX. század vége, az előző századi felvilágosodás "fellazítása" nyomán, új nézetek sorát érlelte meg. Materializmus, szocializmus, származástan, új zene, új festészet toborozta híveit és vívta ki a régi rend haragos ellenhatását. Németország sem volt kivétel. A természettudományok tekintetében Ernst Haeckel és Wilhelm Ostwald szenvedélyesen toborozták híveiket a monizmus zászlaja alá (a "Monista vasárnapi prédikációk" legalább három kötetben jelentek meg), Darwin tanait indulatosan védték, a biológiában az "életerőt" szinte kiátkozták, és nem értették, mi baj lenne a materialista magyarázatokkal.
Ezt a légkört érzékelte a Münchenbe települt Francé. Ide költözött, mivel próbálkozásai a Viewig kiadóval Brunswickban, majd munkája az adersstedti cukorrépa-termesztő intézetben nem sikerült. Itt azonban magára talált. Cikkeket, tanulmányokat írt, legalább tizenötöt magyarul, a Természettudományi Közlönybe. Befogadta őt a zenészek, költők, írók, filozófusok, okkultisták, spiritualisták schwabingi társasága, ahol megismerte a század számos jelentős alkotóját. (Ez volt annak a Racowitza grófnőnek köre, aki miatt annak idején, a férjével vívott tragikus párbajban az ismert szocialista Ferdinand Lassalle életét vesztette.) Az egyetemen teológiát, kultúratörténetet hallgat, a képzőművészeti főiskolán festeni tanul. Mondják, tagja lett a monista szövetségnek. Ha ez igaz, a döntés tévedésnek bizonyult. Váratlan szenvedéllyel nekitámadt az egyháznak. A Szabadgondolkodók Társasága tagjaként - talán Nietzsche-követőként - kereszténységellenes cikkeket publikál.
Egy, az Umschauban megjelent cikkében máig fájdalmas jelenséghez nyúl: a siralmas iskolai természettudományi képzéshez. Felfigyel rá és megkeresi őt a Francksche kiadó két tulajdonosa: meg kellene alapítani a Természetbarátok Társaságát és ki kellene adni a tagok számára egy folyóiratot, lehetőleg illetménykötetekkel. Francé egyetért. Megszületett a havi Kosmos, a természetbarátok kalauza, négy, jó tollú kutató könyvecskéjével. Ezek között jelent meg a 90 oldalas "Növények érzéki élete", összesen 30 kiadásban, a "Cserkészés egy csepp vízben", 21 kiadásban, a 84 oldalas "Növények szerelmi élete", 30 kiadásban. Az utóbbi címe nyilván szándékoltan kihívó. Volt iskola, ahol el is kobozták. Cikk cikket követett a Kosmosban, az Aufbau der Entwicklunglehre folyóiratban, az okság elvéről a biológiában, a mutációkról, a sejtélettanról, a fejlődéstanról, az emberi természet állati vonásairól, az algák fényérzékeléséről, a lamarckizmusról, majd könyv a darwinizmus fejlődéséről.
Fölvetődik azután a nagy terv: meg kellene írni a növényi Brehmet! Írjon meg Francé mindent, amit a növényekről tudni érdemes. Nagy feladat, nagy teljesítmény, még munkatársakkal is! 1907-ben kész a "Das Leben der Pflanze" (A növények élete) első kötete, 564 oldalon, ugyanabban az évben az 594 oldalas második kötet, 1908-ban a "Floristische Lebensbilder" (Florisztikai képek) első kötete, 1912-ben a második a "Das Leben der Pflanze" 526, illetve 544 oldalas kiadásaiban.
A "Cserkészés egy csepp vízben" nagy sikere egy társaság alapításának ötletét vetette fel. Érdeklődő mikroszkopizálóknak szánva megszületett a Német Mikrológiai Társaság, kiadták folyóiratát, a Mikrokosmost, megalakult a társaság könyvtára, amit Francé a müncheni Biológiai Intézetté fejlesztett. Az intézetben meghívott előadók továbbképző tanfolyamokat szerveztek, de ami igazán fontos, az a főállású munkatársakkal meginduló biológiai kutatómunka.
A megfigyelések és a maradandóan jelentős felfedezések alapján a Biológiai Intézetben négy terület bizonyult érdekesnek: a talajbiológia, a növény-"pszichológia", az ökológia és a biotechnika. Az elért eredményekről könyvek szólnak [7, 8, 9, 10]. Ismert, hogy a gondolkozásra való restség miatt az ember ritkán méri elődei tevékenységét értékén. Az a kép azonban, amelyet Francé felvázolt a talaj élővilágáról; azután annak tudatosítása, hogy a környezet érzékelése és az erre válaszoló mozgás, viselkedés nem csak az állatok jellemzője; annak a szemléletnek bevezetése, amely szerint az élők közössége olyan épület, amelyből csak óvatosan szedhető ki akárcsak egyetlen tégla; nem utolsósorban pedig annak bemutatása, hogy mennyire ihletőek a természetesen kialakult, célszerű növényi és állati struktúrák a technikusoknak, evidensen utalnak Francé érdemeire.
A talaj életközösségének, az edafonnak gondolata, mint meséli, hatéves Walter fiához fűződik, akinek egy erdei sétán elmagyarázta, hogy a pocsolyában, a lábuk előtt temérdek olyan élőlény él, amelyet szabad szemmel nem látni. "És a talajban, alattunk? Ott nem?" Ma a plankton mintájára edafonnak nevezett, a talajban élő lények egymásra utalt közössége iskolai tananyag. Bár olyan művészi élményt jelentene tanulása, mint Francé írásainak olvasása!
A növények érzékelő, reagáló, agyafúrtan okos viselkedésének kutatása az anatómiával kezdődik, és számos jelenség leírásán át, nyugtalanító kérdéseknél végződik. Az adott korban még a filozófiához csatolt "lélektan" sem találta meg a helyét a természettudományok körében, hát még az állat-, illetve növényviselkedés elemzése, amelyre máig keresik a kellően óvatos definíciót. Francét ezzel a területtel kapcsolatban valójában igazán a háttér érdekelte: a közös jelleg keresése növény, állat és ember között, a növények "rehabilitálása", az élő anyag, a protoplazma - mint a "lélek" hordozójának - természete.
Életközösségekkel Francénak planktonkutató kora óta találkoznia kellett. Az edafon esetén még nyilvánvalóbb lett az élő rendszer elemeinek egymásra utaltsága. Leginkább azonban az erdő nyűgözte le. Hat könyvben vallott szerelmet az erdőnek, még akkor is, ha tudván tudta, hogy Európában eredeti állapotban szinte nem talál ilyet. Számára az erdő az egyensúly, az örökkévalóság színpada. Nem egy könyve a "német erdőről" szól. Miért német? Olvasói kedvében akar járni? Talán nem. Talán ezzel fejezte ki, hogy most nem mediterrán cserjésekről és nem trópusi őserdőről akar szólni.
Nincs természetjáró, aki ne venné észre, mennyi ravaszsággal terjeszti magjait fű és fa, milyen bölcs statikával védi magát a széltől a gabona szára és a sziklai törpefenyő, és nincs városlakó, aki ne mondaná az emeletmagas repülőgépre, hogy olyan, mint egy bálna, vagy a helikopterre: szitakötő. Azt hinnők ezek után, hogy Francé száz és száz, gondosan összegyűjtött biotechnikai példája nem okoz meglepetést. Nem így volt. Az érdeklődő olvasókra a leginkább tevékenységének ez a területe hatott. Meg volt győződve arról, nagy szolgálatot tesz, ha rávezeti a technikusokat arra, keressenek megoldási ötleteket a természetben. Maga is így tett. Szabadalmaztatta azt a sószórót, ami a mák fedeles termésének hű mása, és amivel végre egyenletesen tudta a sót teríteni. Példáit néha fejcsóválva kell szemlélnünk. Egy sugárállatka és egy golyóscsapágy bizony nem hasonló funkcionálisan. A végső kérdés azonban ismét az ok: milyen elvnek engedelmeskedik az élő szervezet, amikor feltalálja az optimális megoldást?
Tudott, hogy az élet nem olyan egyoldalúan derűs, mint látszik. A munka elkerülhetetlenül kicsinyes gondokkal jár. Francé is hol összekapott, hol kibékült szerkesztőtársaival, kiadóival. Fájdalmára meghalt édesanyja is, 30 éves, tehetséges művész bátyja is. A harmadik tuberkulózishalál a családban. Felesége nem tudott, nem akart lépést tartani lázas életmódú férjével, házasságuk megromlott. A férj különköltözött, fia édesanyja oldalára állt. A látszatot fenntartották, társadalmi helyzetük maradt, amilyen volt.
Kedve ellenére 1916-ban bemutatták egy írónőnek, egy Friedrich nevű ügyvéd feleségének, Annie-nak, aki a Harrar művésznevet viselte. Másnap Frau dr. Friedrich már a Biológiai Intézetben dolgozott. Munkatársa lett a "növényi Brehm" szerkesztőinek, és örök társa Raoul Francének. Nem mozdultak egymás mellől. Hagyatékukban nem találtak levelet, amit egymásnak írtak volna. Válni egyikük házastársa sem akart. Hét év múlva köthettek házasságot.
A világháború évei alatt Francé idegenrendészeti jelentkezésre kötelezett magyar állampolgár - keveset publikált, főleg a talaj életéről és a biotechnikáról szóló könyvein dolgozott.

A filozófusévek
1914-ben a Németországban élő Francé mögött már 15 évnyi sikeres biológiai kutatás, növény-ingerélettani felfedezések, a talaj élővilágának úttörő tanulmányozása, biotechnikai felismerések állnak, ezek mellett intézetlétesítés, folyóirat-kiadás, egyesületalapítás, szellemi közéleti tevékenység és sok jelentős könyv megalkotása. A háború alatt alig jelenik meg írása, utána, úgy tűnik, nem tudja és nem akarja ott folytatni, ahol előtte abbahagyta.
Békére vágyva Francéék a húszas évek elején a frankföldi Dinkelsbühlben telepedtek le. Francé már 15 évvel ezelőtt felfedezte magának ezt a középkort idéző kisvárost. Lakást béreltek, elhelyezték az íróasztalokat, és írni kezdtek. Kerek három év alatt Annie Harrar 7 könyvet írt, köztük a legemlékezetesebbet Paracelsusról [11].
Francé úgy érzi, ideje tapasztalatait összegezni, mégpedig sokkal szélesebb érvénnyel, mint ami egy szaktudóstól elvárható. Ideje, hogy mérlegre tegye a darwinisták, monisták, materialisták, vitalisták, teológusok, pszichológusok, társadalomtudósok, természetkutatók nézeteit és összemérje azokat a magáéival. Filozofálni kezd.
A siker nem egyértelmű. Híveket és ellenfeleket teremt, szenvedélyeseket. Minden filozófiai mű meggyőzni kíván, Francéé különösen. Az olyan könyvcímek, mint "A helyes élet" vagy "Így kell élned" magabiztos térítő szándékról vallanak, de elvont filozófiai műveinek fejezetei is tanácsokkal zárulnak. Ez ellenszenvet kelthet.
A szóban forgó filozófiai művek Francé elképesztő olvasottságát mutatják meg, mind természettudományi, mind filozófiatörténeti területen. Egyik főművében, a Biosban [12] dAlembert-től Malthuson át Zermelóig kereken 150 tudós és művész szerepel, leggyakrabban Haeckel, Spencer, Kant, Goethe, Gauss, Mach, Newton, Schopenhauer. Francé nem felelőtlen. Ismeri kora tudományát, így a kvantumelméletet és a relativitáselméletet is.
A filozofálás eredménye szintézis. Új rendszer születik, amelynek az "objektív filozófia" nevet adja. Összefoglalása az 1921-ben kiadott kétkötetes Bios. Nem könnyű olvasmány. Feltételezi, hogy az olvasónak nem idegen a filozófia szóhasználata, hogy az olvasó asszociációi egyirányúak a szerző asszociációival. Hosszú mondataiban torlódnak a vonatkozó névmások, ami még akkor is nagy figyelmet követel, ha azok neme, hála a német nyelv szerkezetének, segíti az eligazodást. A filozófiai könyvek ellenkezésre szokták olvasóikat ingerelni. Ez a Bios esetében sincs másképpen, annál is inkább, mert a tételek itt valóban univerzális érvényűeknek mondatnak ki.
Ugyanakkor az objektív filozófia nagyon sok vitathatatlanul értékes gondolatot fejt ki, amelyek új köntösben, például rendszerelméletben, környezetvédelemben máig hatnak, anélkül hogy Francé neve közismert lenne.
Az objektív filozófia alaptétele - végletesen leegyszerűsítve - az az állítás, hogy a materialista monizmus nem magyarázza kielégítően a világot, de a világ anyagi és szellemi részekre bontása sem fogadható el. A világ hierarchikusan épül fel, kvantumtól és elektrontól, élettelen és élő anyagon át a naprendszerekig, de ebbe a világba beletartozik a szellemi világ is, az eszmék, a művek. Ez az egy világ létezik, a Bios, amelynek minden szintre terjedően egyformán érvényes törvényei, "világtörvényei" vannak. A világtörvények nyugalomra, békére, harmóniára, örökkévalóságra vezetnek, a világtörvények ellen vétő lépések nyugtalanságot, bizonytalanságot, békétlenséget idéznek elő. Lévén az ember és társadalma is a Bios eleme, jó, ha ismeri a világtörvényeket és azok szerint él.
Francé hét világtörvényt fogalmaz meg ("eine heilige Siebenzahl"): (1) a lét, (2) az integráció, (3) a működés, (4) a legkisebb erőfeszítés, (5) a szelekció, (6) az optimum és (7) a harmónia törvényét. Hiábavaló és vétkes szándék lenne a hét törvény lényegét 10-20 sorba tömöríteni. Érdemes azokat tanulmányozni, de a forrásnál [12]. Ami megtehető, az az olyan állítások és érvelések kiemelése, amelyekre a ma embere is akaratlanul rezonál.
A legfontosabb törvény a harmónia törvénye. Minden létező harmóniára törekszik, ami Francé definíciója szerint az állandósággal, a változatlansággal, a múlhatatlansággal egyenértékű. A diszharmónia elmúlás, pusztulás. A harmónia megtestesítője a - Francé szemében - véges kozmosz, amelynek megmaradó anyagból álló elemei körfolyamatokban minduntalan visszatérnek kezdeti állapotukhoz. A maga szintjén harmonikus rendszer a természetes erdő, sőt minden olyan lény, amely környezetével egyensúlyba került.
A harmónia törvényével Francé tagadja a darwini, haeckeli, spenceri fejlődést. Nem lehet a világ alapjellegzetessége az, hogy "a világ fejlődni akar". A világ harmóniára, állandóságra törekszik. A fejlődés nem lehet világtörvény, mondja Francé, mert az állandóság és a változás közül az állandóság a magasabb rendű. Jobb is lenne "fejlődés" helyett "kialakulás"-ról beszélni. Változás van, olykor kényszerű, olykor véletlenszerű, de a cél az egyensúly, a harmónia helyreállítása. Gondolni lehet például az olyan, regenerációnál megfigyelhető folyamatokra, amelyekben a fejlődés megfordul: a szervezet visszatér olyan állapotba, amelyben előzőleg már volt, vagy az ismert paleontológiai tényre, hogy bizonyos ősalakok tovább fennmaradnak, mint a tőlük származottak.
A "létezők rendezett, metafizikát kizáró Biosának" egységét a lét törvénye ismeretelméleti megfontolások ("biocentrikus megismerés") talaján definiálja. A rendezettségről az integráció törvénye szól, mely szerint a szintek integrálják az alárendelt szintek jellegzetességeit, de sajátos tulajdonságaik is vannak.
Az egyes szinteken létező egyéneket működésük jellemzi. A működés alakítja formájukat, szabja meg viselkedésüket. Mind a forma, mind a viselkedés a maga szintjén optimális, a harmóniát leginkább megközelítő, "optimoklin" módon "harmonoklin" akar lenni. Ebben a létezőket a legkisebb erőfeszítés és a szelekció segíti-korlátozza.
A funkció - mechanikai okokból - "parsimoklin", a tökéletes alakot a lehető legkisebb minőségi és mennyiségi ráfordítással kell elérnie, és úgy kell működnie, hogy az állandóságot a legrövidebb úton érje el. Példa erre a biotechnika ezernyi megoldása, mondjuk a legkevesebb anyagból legszilárdabb héjat építő kovamoszat, vagy a nehéz testet gazdaságosan hordozó csontváz. A szellemi szintre nézve érdekes Avenarius Biosban idézett gondolata: "Appercepcióhoz a lélek nem használ fel több erőt, mint amennyi kell, s ha több appercepció létezik, azt választja, amelyik ugyanazt a teljesítményt kisebb erőfeszítés árán nyújtja, vagy ugyanolyan erőfeszítésnél legjobban teljesít." Francé ehhez hozzáteszi: "Igazat mondani, helyesen cselekedni, logikusnak lenni, ehhez kell a mindennapi életben a legkisebb erőfeszítés."
A szelekció törvénye elismeri, hogy a létezők számos módon kísérleteznek a környezet hatására vagy spontán módon bekövetkező állapotváltozásokkal, és ezeket az optimum irányába a szelekció tereli. A szelekciót Francé számos példával szemlélteti: kvantált mennyiségekkel, diszkrét spektrumvonalakkal, szemipermeábilis hártyákkal, katalizátorokkal, sőt még - tekintsük tréfának? - infinitezimális mennyiségekkel is, amelyek végtelen kicsinnyé válnak, de nem tudnak azok lenni. Az élővilágban a szelekció selejtezi ki például a túl nagy tömegű vagy túl kicsiny termékenységű élőlényeket, de nem a darwini, egymással folytatott harc útján. A törvény méltatásánál Francé sok példát mutat az élővilágban és a társadalomban megfigyelhető segítségnyújtásra, együttélésre, tartós biocönózisokra, életközösségekre.
A szelekció célja azoknak a részeknek a kiválasztása, amelyek az egész optimumához, harmóniájához állnak közelebb. Minden szintnek megvan a maga optimuma, ami csak akkor mozdul el, ha a körülmények megváltoznak. Ugyanakkor a rendszernek is optimuma van, és egy rész csak akkor lehet optimális, ha a rendszer is az.
A Bios megjelenése után Francé minden eddiginél tevékenyebb. 10 év alatt legalább 15 könyvet, az 1924-ben meginduló Telos folyóiratba három év alatt 57 cikket ír, műveinek száma 110 körül van. A téma többnyire az objektív filozófia, de a könyvek között most már önéletrajzi jellegű [3], utópisztikus [13] és szépirodalmi [14] is van. Ez az az időszak, amikor az Athenaeum és a Dante kezdi kiadni Francé könyveit magyarul, olyanok fordításában, mint Herényi Gothard Sándor, Lambrecht Kálmán, Vadász Elemér, sőt Benedek Marcell.
Francé jó néhány könyvét elkapkodták, népszerű lett. Rengeteg ember talált magának szóló üzeneteket a művekben, annál is inkább, mert azokban nemcsak a természetről, hanem technikáról, kultúráról, művészetről, még politikáról is esett szó. Francéra a Bauhaus építésze és a nemzetiszocializmus (az "ökofasizmus") kritikusa egyaránt hivatkozik.

A "béke" évei
Raoul és Annie Francé 1931-ben úgy gondolták, a harmónia törvénye most már azt sugallja, pihenjenek. Francé ekkor 57 éves, 38 éve alkot. Úgy vélték, hogy ismertek, könyveik keresettek, azoknak és fordításaiknak jogdíjából megélhetnek, választhatják már a nyugalmasabban berendezett életet. Francé első szerelme, bátyja, apja tuberkulózisban halt meg, félt ettől a betegségtől, félt a nedves, hideg telektől. Ausztriából - 1923 óta ott laktak - az Adria mellé telepedtek, Dalmáciába, Dubrovnikba, amit akkoriban mi csak Raguzának hívtunk. Házukban, kertjükben, dolgozószobáikban békében éltek, délelőttönként írtak, délután pihentek, elsétáltak a városi kávéházba, találkoztak barátaikkal, este zenéltek. Annie énekelt, Raoul zongorázott.
Pedig ezek az évek, különösen a 30-as évek vége a dalmát tengerparton is megkeserítette az életet. Hitler pártjának, az NSDAP-nek az irattára a második világháború után hozzáférhető lett. Roth, Francé életének krónikása innen összegyűjtött sok, Francéékra vonatkozó dokumentumot [1]. Ezek közül csak kettőt említünk:
1936. december 23. A Nemzeti Irodalmi Kamara elnökétől. "Mint tartósan külföldön élő írótól megvonom nemzeti kultúrkamarai és nemzeti irodalmi kamarai tagságát."
1937. június 16. A Nemzeti Irodalmi Kamara a Francksche kiadónak: "A Francé-könyvek fordítási joga eladásának megtagadása egy francia társaságtól nem a kiadó, hanem a szerző, Raoul H. Francé ellen irányul. Francé és felesége műveinek terjesztése a Német Birodalom területén nem kívánatos. Ezért munkáik alkalmatlanok arra, hogy külföldön német szellemi tulajdonként jelenjenek meg."
Tegyük ehhez hozzá, hogy amikor 1943-ban az olasz csapatok feladták Raguzát, a győztesek Francéékat "náci kollaboránsoknak" nyilvánították.
Francéék a hadszíntérré vált Raguzát 1943 áprilisában, mindent hátrahagyva, az utolsó pillanatban hagyták el. Időlegesen a budapesti Török Panzióba költöztek, más menekültek közé. Jobb lakást kerestek, annál is inkább, mert Francé betegnek és egyre gyengébbnek érezte magát. Régi maláriájára gyanakodott, de a baj leukémia volt. Október harmadikán elhunyt.
A Farkasréti temetőben évekig látogathattuk Francé sírját. Sziklára emlékeztető sírköve a szabad természetet idézte. Egy idő után hiába kerestük. A temetőirodában lapozgattuk az anyakönyveket: "a sírhely megszűnt". Keserűségünk akkor oldódott fel, amikor évek múltán olvashattuk: a 80 éves testvér, Alexander Harrar gondolta úgy, hogy az 1971-ben elhunyt Annie és Raoul egymás mellett nyugodjanak a Hallein melletti Oberalm virágos temetőjében.

IRODALOM
[1] Roth, R. R.: Raoul H. Francé and the Doctrine of Life. 1st Book Library https://1stbooks.com. 2000
[2] Franzé, R.: Die Protozoen des Balatonsees. - Resultate wiss. Erforsch. Balatonsees 2/1, 1-64.
[3] Francé, R. H.: Der Weg zu mir. Der Lebenserinnerungen erster Teil. Kröner Verlag Leipzig, 1927
[4] BTQ - Gesellschaft für Boden, Technik und Qualität. https://soel.de/btq/BTQFranc.htm.
[5] Bakos T.: Haynald Lajos élete és munkássága. Természet Világa 136, 8. sz., 2005
[6] Francé R.: Az állatok csodálatos világa. Franklin Társulat, Budapest, 1940
[7] Francé, R. H.: Das Edaphon. Untersuchungen zur Oekologie der bodenbewohnenden Mikroorganismen. - Arb. Biol. Inst. München 2, 1-99. 1913
[8] Francé, R. H.: Pflanzenpsychologie als Arbeitshypothese der Pflanzenphysiologie. - Franckhsche Verlagshandl., Stuttgart, 1-108. 1909
[9] Francé, R. H.: Bilder aus dem Leben des Waldes. - Franckhsche Verlagshandl., Stuttgart, 1-93., 1909
[10] Francé, R. H.: Die technischen Leistungen der Pflanze (Grundl. einer obj. Philosophie II) - Veit & Comp. Verl., Leipzig, 1-296., 1909
[11] Francé-Harrar, Annie: Die Tragödie des Paracelsus. W. Seifert, Stuttgart-Heilbronn, 1924
[12] Francé, R. H.: Bios. Die Gesetze der Welt. Band I-II. W. Seifert, Heilbronn, 1921
[13] Francé, R. H.: Phoebus. Ein Rückblick auf das glückliche Deutschland im Jahre 1980. Drei Masken Verlag, München, 1927
[14] Francé, R. H.: Die Waage des Lebens. Niels Kampmann, Heidelberg, 1920
[15] Botanikai Közlemények. XL. kötet, 1943, 413. o.

Természet Világa,

137. évfolyam, 7. szám, 2007. július
https://termvil.hu/archiv/
https://chemonet.hu/TermVil/