Egy adósság törlesztése

---

A jeles matematikatörténész, Szénássy Barna A magyarországi matematika története (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970) című könyvében, a Bolyai-kultusz kialakulásának tárgyalását, az alábbi helytálló megállapítással kezdi: "A két Bolyai matematikai tevékenysége kezdetben sem bel-, sem külföldön nem keltett számottevő visszhangot. Mindketten elismerés és siker nélkül, a meg nem értés fájó érzésével hunyták le szemüket. Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy kik és mikor kezdték felismerni alkotásaik jelentőségét, hogy két tudósunk milyen előzmények után foglalta el a matematika fejlődésének történetében méltán megillető helyét. Rögtön elöljáróban le kell szögeznünk azt a tényt, hogy a Bolyaiak "felfedezésének" pionírjai nem magyarok voltak: tudományos életünk csak külföldi kezdeményezések hatására döbben rá, hogy e téren tartozásai és teendői vannak. Ily módon a mindenekelőtt reánk tartozó munkának csupán folytatói, és nem a megindítói voltunk."

A Bolyaiakkal foglalkozó (és a szélesebb körök számára is hozzáférhető) írások kezdetei a nagy német matematikus, Carl Friedrich Gauss halálával (1855. február 23.) függnek össze. Sartorius von Waltershausen, Gauss hagyatékának rendezője – tudomást szerezve a Bolyai Farkas és Gauss közötti levelezésről – elkérte Farkastól Gauss hozzá címzett leveleit. "Gauss zum Gedächtnis" című terjedelmesebb tanulmánya már 1856-ban meg is jelent Lipcsében, melyben többször fordul elő a Bolyai név. Mivel a szerző nem volt matematikus, így Gauss matematikai munkásságáról is alig mond valamit. A két Bolyai matematikai tevékenységére Richard Baltzer (1818–1887) drezdai professzor figyelt föl elsőként az 1860-as évek elején. Ő tett erről említést Guillaume Jules Hoüel (1823–1886) francia matematikusnak, aki egyetemi tanár volt Bordeaux-ban. Tette ezt annál is inkább, mivel mindketten a geometria alapjainak a kérdéskörével is foglalkoztak. Hoüel, aki levelezési kapcsolatban volt a Temesváron élő Schmidt Ferenccel is, már a második hozzáírt levelében érdeklődik a Bolyaiakról. Megszerezve és tanulmányozva a két matematikus munkáit, Bolyai János Appendixéről elragadtatással nyilatkozik: "Cet Appendix est un travail de la plus grande valeur" (Ez az Appendix egy legnagyobb értéket érő munka). Bolyai Farkas Tentamenjéről már másképpen ír: "Kétségtelen, hogy Wolfgang Bolyai – egyéb adottságai mellett – a közérthetőség képességével nem rendelkezett. Sűrűn használ költői gondolatokat, amelyekből nem mindig könnyű világos tételeket levonni."

Guillaume Jules Hoüel (1823–1886)

Hoüel Bolyai János munkája iránti érdeklődése nagyon is érthető. Még nem szerzett tudomást Bolyai és Lobacsevszkij munkáiról (ami az információ akkori lassú terjedésének egyik bizonyítéka), amikor 1863-ban Bordeaux-ban megjelent egyik igen jelentős tanulmánya, melynek címe: Note sur l’impossibilité d’une démonstration du Postulatum d’Euclide (Eukleidész posztulátumának bizonyíthatatlanságára vonatkozó megjegyzés). Hoüel ekkor már mosolyogva figyelte azokat a vitákat, amelyek még mindig folytak a Francia Tudományos Akadémián egy-egy sikeresnek vélt bizonyítási kísérlet bemutatása alkalmával.

1865-ben a bordeaux-i egyetemen tanuló Potocki nevű orosz nemzetiségű diákja említést tesz Hoüelnek Lobacsevszkijről és annak munkáiról. Rövid időn belül sikerült ezek közül a fontosabbakat beszereznie. Szénássy Barna, aki átnézte Hoüel Schmidt Ferenchez írt leveleit, megemlíti, hogy a francia matematikus értesíti a Temesváron élő levelezőtársát, miszerint szándékában áll Lobacsevszkij A geometria alapjairól című munkáját, valamint Bolyai Appendixét franciára fordítani. Ez Hoüelnek semmiféle nehézséget nem okozott, mivel magas szaktudása mellett kitűnő nyelvismerettel rendelkezett. Saját bevallása szerint a spanyolon kívül az összes nagyobb forgalmú világnyelveket ismerte. Tervét Hoüel valóra váltja. Az addig még csak latinul olvasható Appendixet franciára fordítja, és arra kéri Schmidt Ferencet, hogy ehhez, bevezetőként, egy Bolyai Jánosról szóló életrajzot írjon. A Schmidt által németül megírt tanulmányt is lefordítja franciára, és ezeket a bordeaux-i egyetem Memoárjában 1867-ben megjelenteti. Hoüel közbenjárására Schmidt életrajzi írását, csaknem egyidejűleg, a Grünert-féle Archív is közli. Ugyanakkor a franciára fordított Appendix, Schmidt életrajzi írásával egybefűzve, a párizsi Villars cég gondozásában különlenyomatként is megjelent 300 példányban.

Hoüel, aki Schmidt értekezését nagyon jónak találta, a bordeaux-i akadémia egyik ülésén is bemutatta. Amint erről Schmidtnek írta: "a jelenlévők nagyon nagy érdeklődéssel hallgatták". Fontos tényként említsük meg ezzel kapcsolatban Szénássy Barna megállapítását: "... bizonyos, hogy ez volt a két Bolyairól szóló első előadás mind hazánkat, mind a külföldet tekintve". Hoüel ugyanakkor élénken követte az Appendix 1868-ban olasz nyelven történő megjelentetését is, melyet Giuseppe Battaglini fordított, szintén az eredeti latinból. De a nemes lelkű tudós élénk érdeklődése világhírű matematikusunk iránt ezzel nem szakadt meg. Áldásos tevékenysége még csak ezután következett. Kezdettől fogva szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy a Bolyai-kultusz ápolása elsősorban a magyarok feladata és kötelessége. "Kételkedem – írja Schmidt Ferencnek –, hogy Erdély sok olyan jelentős férfiút termett volna, mint a két Bolyai, és a tudomány szeretetének hiányában a saját nemzetük iránt érzett szeretet kellene, hogy ösztökélje a magyarokat a velük való foglalkozásra; ne engedjék, hogy az ő tájaiktól, országuktól idegen emberek törődjenek honfitársaik emlékének híressé tételével."

Mivel tudta, hogy Bolyai Marosvásárhelyen élt, valamint remekműve is e város kollégiumának nyomdájából került ki, Schmidt Ferencen kívül még Szabó Sámuel marosvásárhelyi professzort is igyekezett megnyerni a Bolyai-ügynek. Sajnos, nem sok sikerrel. Szabóban ugyan megvolt a lelkesedés de a matematikai szaktudás hiányzott. Többszöri kérése után is csak egy semmitmondó levél érkezett tőle. Elkeseredetten írta ekkor Schmidtnek: "Küldje meg nekem, kérem Önt, Bolyai jelenlegi utódjának a nevét: kolléga minőségben fogok neki írni, talán inkább hallgat majd rám, mint az irodalmár Szabó. Írni fogok – ha szükséges – a kollégium igazgatójának, a portásnak, mindenkinek." Ugyanakkor Hoüel más oldalról is vár támogatást Bolyai János kézirati hagyatékának átvizsgálásához: "Feltétlenül szükséges, hogy a pesti Akadémia segítsen nekünk, és főleg, hogy ne késsünk el, mert a tudomány e területe csakhamar olyan gyorsan fog fejlődni, hogy Bolyait megelőzik, akkor pedig műve sokat veszít abból a jelentős értékből, amelyet e pillanatban képvisel".

Mivel a marosvásárhelyi református kollégium nemcsak az ő, hanem Battaglini leveleit is válasz nélkül hagyta, további leveleiben jogos szemrehányással ír a magyarok nemtörődömségéről: "Fájdalommal látom, hogy Magyarország milyen kevésre értékeli saját tudományos érdemeit ... Megértem, hogy Marosvásárhely képviselői – mivel maguk idegenek a tudomány területén – nem sokra becsülik olyan honfitársuk emlékét, aki életét a tudománynak szentelte". Kemény és helytálló megállapítások ezek, de ugyanakkor sejtetik azt a tényt, hogy az akkori szégyenteljes mulasztásokat nemcsak a hanyagság és nemtörődömség, hanem a hozzá nem értésből fakadó képtelenség is előidézte. Itt egyet kell értenünk Szénássy Barna azon megállapításával, miszerint abban az időben Magyarországon még nem nagyon akadt olyan matematikus szakember, aki Bolyai alkotásának teljes megértéséig fel tudott emelkedni. De idézzük továbbra is Hoüelt: "Az orosz kazányi egyetem megértőbb volt, mint a marosvásárhelyi kollégium. Kérésünkre elküldte közleményeit tudományos társaságunknak, továbbá megköszönték nekem azt a fáradozást, amelyet Lobacsevszkij munkáinak terjesztése körül végeztem; kitüntettek azzal is, hogy tiszteleti taggá választottak, továbbá minden információt megígértek Lobacsevszkijről, amit csak óhajtottam".

A reményt Hoüel ezután sem adta fel. Megkéri olasz levelezőpartnerét, Boncompagni herceget, hogy a Bolyai-ügy megnyeréséhez ő írjon Magyarország kultuszminiszterének, Eötvös József bárónak, aki egyben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Boncompagnit kéri meg, mert amint Schmidtnek írja: "... egy herceg aláírása egy miniszter számára többet ér, mint egy olyan egyszerű halandóé, amilyen én vagyok". Boncompagni ezt megteszi, mely levél valóban hatással van Eötvösre. Ekkor írja fiának, Eötvös Lorándnak azt a levelet, amelyben a következő sorok is olvashatók: "A napokban levelet kaptam a Római Akadémia matematikus osztálya elnökétől, amelynek örültem és elszomorodtam egyszerre, s melynek tartalmáról most sem tudom, büszkék legyünk-e reá, vagy piruljunk". Eötvös József valóban intézkedik, és az ő közbenjárásának köszönhetően kerülnek fel 1869 decemberében a Bolyai-kéziratok a marosvásárhelyi kollégiumból a budapesti Akadémiára. Sajnos azonban 1871. február 2-án Eötvös József meghal. Hoüel ekkor megint közbelép. Újból megkéri Boncompagnit, hogy az új vallás- és közoktatásügyi minisztert, Pauler Tivadart is nyerje meg a Bolyai-ügynek. Boncompagni ezt is megteszi, és Pauler egy rövid latin nyelven írt válaszában megígéri olasz levélírójának, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elé terjeszti az ügyet. Tehát Hoüel eddig mindent elkövetett, hogy Bolyai kéziratban megmaradt munkái mielőbb feldolgozásra kerüljenek. Látva az ügy roppant lassú haladását, leveleiben szaporodnak a Bolyai-hagyaték feldolgozását sürgető sorok: "Bosszantó, hogy a Bolyai-iratok feldolgozása ilyen kellemetlenül lassan halad. Egy kicsivel több aktivitással ki lehetett volna használni azt a pillanatot, amikor a téma még új volt és a feljegyzésekben eddig még ismeretlen eredményeket lehetett volna találni. Most sokan dolgoznak ezen a témán, sokkal átfogóbb a nézőpont, így a Bolyai-iratoknak csak történeti értékük lesz; és bár az érték kétségtelenül nagy a magyar tudomány számára, de idővel csak csökkenni fog, ha olyan sokáig késlekednek. Bizonyos, hogy előnyös lenne, ha az iratok kiadásával König helyett Frischaufot bíznák meg". Hoüel még arra is gondolt, hogy esetleg ő maga nyújtson konkrét segítséget a Bolyai-kéziratok feldolgozásához és kiadásához. Ez az alábbi soraiból is kitűnik: "... vállaljam-e én magam a költségek egy részét, látván azt a nagyon ismert nehézséget, hogy a magyarokat igen bajos megnyerni tudományos érdekeik ügyének?". Ugyanakkor elismerő volt azokkal szemben, akik Magyarországon mégiscsak tettek a Bolyai-ügy érdekében. Így az 1869. július 30-án írt levelében örömmel értesíti Schmidt Ferencet, hogy az eddigi fáradozásaiért a bordeaux-i akadémia tiszteleti tagjai közé választotta. "Sajnos – írja Szénássy Barna – ilyen magas megtiszteltetés a magyar hatóságok részéről sohasem érte Schmidt Ferencet."

Nem csoda, ha ebbe a szélmalomharcba maga Hoüel is belefáradt. 1876-tól már ritkulnak a Schmidt Ferenchez címzett levelek. A franciaországi Caen melletti kis Périers helységben 1886. június 14-én meghal az az ember, aki felmérhetetlenül sokat tett a Bolyaiak nemzetközi megismertetése érdekében. Mivel nem magyar, hanem francia tudósról van szó, nemes tevékenységét hatványozottan kell értékelnünk. És mivel köszöntük meg mi magyarok annak idején Hoüelnek ezt a rendkívüli és önzetlen munkáját? Itt szintén Szénássy Barna ezzel kapcsolatos, és számunkra egyáltalán nem hízelgő megállapítását kell közölnünk: "Az illetékes magyar szervek egyetlen elismerő hivatalos irattal, vagy kitüntetéssel sem fejezték ki hálájukat".

Paul Barbarin, a párizsi Sorbonne Egyetem professzora, az Argentin Akadémia levelező tagja a nemeuklideszi geometria megalkotásának centenáriuma alkalmából, 1931-ben Buenos Airesben egy tanulmányt jelentetett meg, melynek címe: "Pour le centenaire de la Géométrie non Euclidienne". Ennek megírásakor ő is a marosvásárhelyi kollégiumhoz fordult. A kért információkat a francia nyelvet kitűnően ismerő Farczády Elek küldte el, akit az irodalomtörténet úgy tart számon, mint a hatodik magyar nyelvemléket képező "marosvásárhelyi sorok" felfedezőjét. Farczády a válaszborítékban a Bolyaiak sírja melletti ponyik almafáról származó falevelet is elküldött Barbarinnak. A francia professzor – köszönetként – a megjelent tanulmányából egy különlenyomatot küldött, mely ma a marosvásárhelyi Teleki-téka tulajdonát képezi. Ebben találtam meg Hoüel most közölt eredeti képmását, melyet eddig egyetlen magyar nyelven írt munkában sem sikerült felfedeznem. Igaz, ma már az interneten egy róla készült más felvételt bármikor megtekinthetünk, mégis úgy érzem, hogy képmásának a magyar olvasók számára történő mostani megjelentetésével, habár későn, talán ezzel is, törlesztünk valamit abból az adósságból, amivel számunkra e csodálatos ember emlékének tartozunk.
 

---