Róka József
Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola, Pápa
Az elmúlt tanévben a bótakői mészkőbányáról írtam dolgozatot. Ez idő alatt fokozatosan megismertem Pápa - Tapolcafő - Döbrönte - Pápakovácsi környezetét, e térség földrajzát, geológiáját, vízrajzát, a környező települések népéletét, tájformáló tevékenységét. Annyira megszerettem ezt a térséget, hogy úgy döntöttem, a továbbiakban is e környéken kutakodom. Jelen dolgozatomban a tapolcafői forrásbarlangokkal, illetve a Tapolca patak jelenlegi állapotával kívánok foglalkozni. Igaz, egyesek szerint ez már a múlt… Én hiszek abban, hogy ez nem csupán a múlt, hanem a jelen, a jövő is. Miért? Az egykori forrás vizét ma is használjuk, élvezzük - ivóvízként. Az sem utolsó szempont, hogy a Tapolcára épült kutak vízszintje napjainkban emelkedik. Talán van még remény, hogy a következő évtizedekben újra felszínre törhet a Tapolca… A legtöbb térkép ma is létező, felszíni forrásként említi. Vágyunk azonban közös: hadd legyen térségünknek újra egy bővizű, éltet adó forrása, a régi, de mégis új Tapolca.
Tapolcafő a Bakonyalja lábánál települt, közigazgatásilag Pápához tartozik. Névképzése magyar eredetű, habár a patak neve szláv szó, jelentése: "meleg víz". Itt eredt a Pápát keletről és északról körülvevő Tapolca patak. Vizét már 1245-ben említi írásos adat. A helység első okleveles említése 1374-ből származik.
Pápa környékének domborzatilag hármas tagozódású vidékét a rajta végigfutó vízfolyások rendszere kapcsolja össze: ezek valamennyien a Marcalba, területünk vízgyűjtőjébe igyekeznek. Tájunk mai morfológiai képének kialakításában a szél letaroló munkája mellett ezeknek a mostani folyóknak és patakoknak az ősei fontos szerepet játszottak. Pápa közelebbi és távolabbi környékét agyagos pannon rétegek fedik, melyek a vizet csak nehezen, vagy egyáltalán nem eresztik át. A csapadékból tehát csak kevés juthat le talajvíz formájában az alsóbb rétegekbe. Vegyük hozzá azt is, hogy a csapadék nagy része elfolyik, tetemes hányadát pedig a növényzet szívja fel, s így a pannon táblák vidékén a talajvíznek nincs akkora feleslege, hogy tudna bővizű forrásokat táplálni, s állandó vízfolyásokat létrehozni. Ez a magyarázata annak, hogy területünk valamennyi folyója és patakja nem kinn a síkságon fakad, hanem távolabb, a Bakony lábánál.
A Bakony tömege vizet jól áteresztő mészkőből és dolomitból áll, így a csapadék legnagyobb részét elnyeli, s egészen a kréta üledékekig juttatja le, melyek 15 fokos dőléssel lejtenek a síkság felé. A vízbeszivárgás karsztszerű módon történik. Az elnyelt csapadékvíz tehát magában a Bakonyban egyszerű források alakjában nehezen törhet elő; a mészkőrögök peremén, azaz a Bakony széleit határoló törésvonalak mentén azonban számtalan bővizű karsztforrásban bukkan elő a mészbe és dolomitba jutó rengeteg vízmennyiség. A Bakony közepe tehát ezért olyan feltűnően vízszegény, s ezért aránylag kevés itt a forrásoknak - a bakonyi nép nyelvén "kutaknak" - a száma. Ezeknek a "kutak"-nak döntő szerepe volt a legtöbb bakonyi település létrejöttében, amit az is elárul, hogy nagy számban találunk itt kutakról elnevezett pusztákat és falvakat (Gyertyánkút, Iharkút, Hidegkút, Lókút, Pénzeskút stb.), Tapolcafő község pedig az itt eredő patakról kapta a nevét. Pápa közelebbi környékének vizei - itteni tájnéven sédek - a Bakony ÉNy-i peremén aránylag még elég magas szinten fakadnak, tehát mindegyik vízfolyásnak jókora esése van.
Környékünk mindenkor legjelentősebb vízfolyása a Tapolca volt. Igazi, állandó vizű mellékfolyója nincs, mert bár felveszi a Jári-patakkal bővült Bakonyért és a Darzát, de ezekben csak tavasszal van víz, így a Tapolca egyetlen forrásterületről kapta vizét, de innen aztán bőven. A város K-i és É-i határát átmetsző Darza területünk legigazibb időszakos vízfolyása. Nagytevel és Homokbödöge községek között ered, Pápa és Takácsi között halad el, de vizét a sávolyi homokpusztán elveszíti. Nem sokkal bővebb vizű a város D-i határán végigfolyó Séd patak sem, pedig ez a Tapolcáéhoz hasonló karsztforrásból, az Attyai-tó forrásmedencéjéből is kap vizet, de ennek nagy részét Kéttornyúlak, Borsosgyőr és Alsó-Görzsöny határában mocsaras ártéren teregette széjjel.
Mivel a Tapolca patak karsztforrásból fakadt, ez érdekel most bennünket leginkább. Területünk legtöbb, legnagyobb és néha csodálatosan bővizű forrásai karsztforrások voltak. Ezek a mészkőhegység É-i peremén sorakoztak, és rengeteg állandó vizű erecskét, patakot, csermelyt indítottak a Kisalföld felé. Ugod környékén sok forrás volt, azonban ezek nagy része elapadt a környékbeli vízkiemelés miatt. A forrásokat fürdésre és ivásra egyaránt használták. A terület legnagyobb látványosságai a tapolcafői és attyapusztai források voltak. Pápától DK-re, Tapolcafő község közepén 172 m tengerszint feletti magasságban, mintegy 600 m2 területen vastagon ömlött elő a karsztvíz, és három nagyobb tavat alkotott: Templom-tó, Déli-tó, Örvény-tó. Ezeknek a kristálytiszta vizén keresztül láthatók voltak a fenéken számtalan helyen előbukkanó források.
Köztudott, hogy a Bakony bauxitkészlete karsztvíztározó természetes medencékben foglalt helyet. Ezek gyakorlatilag víz alatt voltak. Kitermelhetőségük érdekében a vizet szivattyúkkal a bauxit feküjéig le kellett szívni. A hosszú éveken át tartó bányászkodás azt eredményezte, hogy a természetes víztározóban a karsztvíz szintje egyre mélyebbre süllyedt, mint ahol a peremi vetők mentén felszínen levő kicsordulási szint volt. Amikor a vízszint mélyebbre került, a karsztforrások szinte napokon belül elapadtak, ezért nem tudták táplálni a belőlük induló patakokat. Ez okozta azt a katasztrófát, hogy ma Pápán és környékén a patakok nem, vagy csak alig szállítanak vizet. A tapolcafői források újra feltörését egyelőre csak remélni lehet. Ehhez szükség van arra, hogy minden olyan bányászat megszűnjön a Bakony területén, ami a bányavágatokból vizet emel ki. Akkor is évtizedek múlhatnak el, amíg ez a hatalmas karsztvíztároló feltöltődik a lehulló csapadékból annyira, hogy a vízszint a kicsordulási szint fölé emelkedjen. Nehezíti ezt az is, hogy a Balaton környéki regionális vízművet a bauxitbányák kiemelte vízre tervezték és építették meg. Ez azt jelenti, hogy a vízmű táplálására a karsztvizet a bányák megszűnése után is igénybe veszik, így kétséges, hogy a karszvíztároló medence feltöltődik-e annyira, hogy az elapadt források újra megindulhassanak. A vízellátás miatt lehetőség van arra, hogy a karsztvíztároló mészkőterületen mélyfúrásokkal érjék el a leapadt kasztvízszintet, de ez esetben a vizet csak búvárszivattyúkkal lehet a felszínre hozni.
Forrásbarlangok Tapolcafőn
Tapolcafőnek és
környékének a régmúltból jelentős irodalma van. Ezek közül az egyik
legjelentősebb Koch Antal munkája: Földtani utazás a Bakony
Ny-i felében (Term. Tud. Közl., 1870). A szerző a következőket írja:
"…menjünk át Tapolczafőre, mely… Pápától délre csak 1 mérföldre, fekszik.
E magyar helység nevét a Tapolcza vizétől nyerte, mely templomának épen
tövében annyi és oly bő forrásokból ered, hogy közelebbi megtekintésre
valóban érdemes. A mészdús források ágyát a radiolithmészkő képezi,
melynek vastag táblás rétegei 15 foknyi szög alatt nyugatra dűlnek s
a domb szelíd lejtőit kövezet gyanánt födik. Ezen szabályos rétegek
hasadékaiból és közeiből minden második lépésnél egy-egy forrás buzog
ki és csörög le a lépcsőzetes sziklákon; ezek alján két kis átlátszó,
tiszta vizű tóba összegyűlve azonnal egy háromköves malmot hajt s mint
kis folyó Pápa felé tart…"
Ennél is többet tudhatunk meg Jaskó Sándor művéből, mely a Pápai-Bakony hidrológiája címet viseli (Hidrológiai Közlöny, 1936): "Tapolcafő ÉNy-i részén, a község házai közt számos forrás fakad, vizük három tóba ömlik, majd a Tapolca-patakot alkotja. A legdélibb egy magas kőfallal körülvett udvarban Pápa város vízművének foglalt forrása. A víz egy kertben, bokrok közt tör elő a földből. A vízvezetéki foglalt források fölös túlfolyása, valamint ez a kertbeli forrás a Déli-forrástóba öntik a vizüket, legfelső eredetét adva a Tapolcának. A Déli-forrástó középen könyökszerűen megtört hosszas alakot mutat; nyugati oldalát kőfal, illetve kerítés szegélyezi, míg fenekét és szegélyét kréta mészkősziklák alkotják. Erről az oldalról 23 forrás önti a vizét bele. A források mind a víz színe fölött, a szikla üregeiből törnek elő. Körülbelül negyven méter széles beépítetlen sziklás terület szegélyezi itt a tavat. A lejtős térszínt szálban álló sík rétegfelületek képezik; a rétegfejek szögletes letörései ellentétet mutatnak a forrásüregek legömbölyített falaival. A víz a szál sziklából tör elő. Leggyakoribb típus, hogy a kőben egy félméteres átmérőjű üstszerű mélyedés keletkezik, melyet a víz teljesen kitölt, s az üst felül szűkülő nyílásán, lekoptatott vályúban sebesen kiömlik. A magasabb térszínű források gyérebbek, némelyik csak szivárog. Itt-ott elhagyott forrásüregeket is látunk a sziklák magasabb részein. Igen érdekes a 23. forrás egyik része, ahol a víz a függőleges sziklafal kerek nyílásán, mint egy csőből, sugárban folyik ki.
Az összegyűlt víz a malom hídja alatt a templom melletti tóba folyik. A tó cement és kőfallal van körülvéve, fenekét… mészkőtörmelék képezi, mely déli oldalát kivéve, már sehol sem látható szálban a felszínen. Egy forrás a közbirtokossági kovácskertben, másik kettő mellette, közterületen tör elő foglalva. A többi forrás a tó fenekén a mészkőtörmelékből tör elő széntörmelékes homokot és gyöngyöző levegőbuborékokat hozva föl. A tónak két lefolyása van: az egyik a malom zsilipjén át a Tapolca-patakot képezi; a másik, szintén zsilippel a házak és utca szennyvizét levezető csatorna felé vezet. Ez a csatorna, hogy ne keveredjék a forrásokéval, … megkerüli a forrástavat, s párhuzamosan haladva a Tapolcával, csak a falu végén ömlik bele.
A Tapolca bal partjáról három forrás ered: egyik egy házfal tövében egy kertben, másik a meredek lejtő árokszerű bevágódásából, a harmadik egy újonnan ásott kis agyaggödörből szivárog elő. Tovább haladva a legészakibb forráscsoportot a jobb parton találjuk az Örvény-tóban feltörni. A tavat agyaggát választja el a malmok által felduzzasztott pataktól s lefolyása szabadon, zsilip nélkül a mélyebben folyó csatornába ömlik. A tó partjait alluvium, fenekét kemény pannon agyag képezi. A források előtörésének helyén sötétebb iszapos, lehullott lombbal, törmelékkel körülvett fehér 2-3 méter átmérőjű homokfoltok vannak. Mikor a feláramló víz időnként egy-egy nagy levegőbuborékot hoz fel, a homok és a víz felszíne hullámgyűrűket vet. A homok finomszemű, az emberi test súlyát nem bírja ki, innen származik az Örvény-tó név."
Kép az 1950-es évekből
Eddig az idézet Jaskó Sándortól. Aki ma elmegy Tapolcafőre és megnézi a forrásbarlangok vidékét, az csak ámul: hogyan is lehetett ilyen e táj a 30-as, 40-es években? Az ember hitetlenkedik, hová tűnt a sok forrás, s maga a Tapolca? Ugyanakkor felmerül még egy kérdés: a régi irodalmak miért nem beszélnek magukról a forrásbarlangokról?
Úgy érzem, tudom a választ. Mikor ott van előttem a forrás, akkor nem az eredetet kutatom. A forrásbarlangok kutatása akkor került előtérbe, amikor már elapadt a Tapolca. S akkor beszéljünk egy kicsit a forrás, forráscsoport eredetéről. Megint Jaskó Sándor előbb említett művét idézem: "A tapolcafői forrásokat kétféle eredetből származtathatjuk. Egyrészt… karsztvíz meglehetősen magas (170-180 m t.-sz. f.) megcsapolásával állunk szemben. A kelet felé mozgó és lejtő víztükör a pannon takaró alatt több helyen ki lett mutatva. A horizontálisan áramló víz mint legmélyebb ponton itt talál felszíni kifolyást. A források vizének más részét a Kisalföld vízzáró rétegei alól ÉNy-i irányból felszálló melegvíz-áramlat szolgáltatja. Itt találja meg ugyanis a nyílást a vastag kiterjedt pannon takarón, melyen át a felszínre törhet. A hideg és meleg áramlat, irányuknak megfelelően, keveredik egymással. A mészkőből előretörő forrásokban a karsztvíz dominál s így alacsony hőfokúak; a pannon határán hirtelen felszökik a hőmérséklet, s a legmelegebb víz a pannon agyagon szivárog át.
Természetesen az agyag meglehetősen gátolja a víz előretörését, s rendkívüli telítettségére vall, hogy már kismélységű mesterséges gödrök, árkok fenekén is felszivárog a hévvíz…".
A Tapolcafő környéki barlangkutatásokról a Bakony Barlangkutató Egyesület Kutatási évkönyvéből próbáltam tájékozódni. Segítségemre volt Gyurman Csaba barlangkutató, aki a szükséges adatokat, jegyzőkönyveket rendelkezésemre bocsátotta. Ezekből a következőket tudtam meg. Tapolcafő környékén óriási karsztrendszer húzódik. Ezen a vidéken nemcsak Tapolcafőn vannak karsztforrásokra utaló nyomok, hanem Döbröntén és Pápakovácsiban is. Az egyesület 1988 novemberében végzett először e területeken kutatómunkát, terepbejárásos megfigyeléseket. Munkájuk célja volt a barlangkataszter kiegészítése esetleg korábban nem ismert barlangokkal, valamint helyesbítése és az akkori állapot felmérése. A barlangászok által felkeresett barlangokról és karsztobjektumokról Klinger László írt az 1988-as Kutatási évkönyvbe. Idézem írását: "Tapolcafő határában K-re, a töpéri kőfejtő üregei közül csak a legnagyobb méretűt, a Töpéri-barlangot találtuk meg… Bertalan 1959-ben pontosan leírja a barlangot, említést tesz még a közelben levő két karsztos üregről, egy 8 m-es betömött aknáról és egy ún. lombik alakú üregről, amit a bányafal harántolt. Sajnos, egyiket sem találtuk meg! A megtalált barlangot feltérképeztük és fotódokumentációt készítettünk róla. Bertalan az Öregkőhányáson említ még egy kis kőfejtőt a töpéritől D-re, itt is két karsztos objektumot talált. Sajnos, mi ezt nem találtuk meg. A jövőben itt még részletesebb terepbejárásokat végzünk…"
Klinger László megállapítja, hogy a Töpéri-barlangnál jól látható, hogy az valamikor a tapolcafői forrásrendszer része lehetett. Megállapításait így összegzi: "A tapolcafői interaktív források nagyon kedvezőek barlangkutatási szempontból. A környékbeli barlangok fejlettsége, formakincse és viszonylag nagy (1-1,5 km2) területi eloszlása, a forrásrendszer óriási vízhozama (560-570 l/sec) ma mind azt a feltevésünket igazolja, hogy nagy barlangrendszernek kell húzódnia a forrásszájak mögött. A volt források közül kutatásra érdemesnek csak az 1989-ben foglalt forrásszájat ítéltük. A forrásszáj laza homokos kitöltésű, ugyanezt a homokot találtuk a Töpéri-barlangban is, és Bertalan is homok és kavicsrétegek egymásra települését írta le az általa még látott üregekben… A bezáró mészkő jó oldhatóságát bizonyítja az itt látott üreg kezdemény, mely alig 2 m-es volta ellenére változatos képet mutat. Megtalálhatók az örvény üstök, mikrokarr formák, amelyek ezt bizonyítják. Ezért továbbra is érdeklődésünk körében marad, és az engedélyek megszerzése után esetleg feltárjuk a barlangrendszert."
A Tapolcafői-forrásbarlang
kutatása
A tapolcafői barlangok felső-kréta hippuriteszes mészkőben alakultak ki. Ez az alapja a forrásbarlangoknak is. Az 1988-as térképezés során e barlang hosszát 2,5 m-nek, mélységét 2 m-esnek állapították meg. 1992-ben a bejárati aknát megbontva igen rövid idő alatt bejutottak az inaktív forrásjáratokba a kutatók. Az akna ÉNy-i oldalán megnyílt járaton keresztül egy kisebb, alacsony terembe értek, melynek Ny-i végénél egy szűkületen keresztül egy tágasabb járatba lehetett átlátni. A terem közepén kőzettörmelék volt, ezt kihordták. Ekkor egy kb. 3 m mély aknát találtak. Később a szűkületet is kibontották, ezáltal sikerült továbbjutniuk, ezúttal az előzőnél kisebb terembe, kiöblösödésbe.
A barlang kitöltésének vizsgálata nagyon fontos, mivel a több irányból érkező, a barlangban keveredő vizek különböző anyagokat szállítottak a barlangba, így jól tükrözi Tapolcafő környékének felszíni, víz által szállított kőzeteit. A barlangban 4-fajta fontosabb üledéktípust különíthetünk el. A forráskürtőben, az aknában és egyes folyószakaszokban lévő homok és apró kavics a pliocén és pleisztocén korszakból származik, a felszínen is előfordul kisebb foltokban. A homokot és kavicsot a hideg karsztvíz szállította a források vízgyűjtőjéről, egyes járatokban az agyagban kialakult csorgákat homok töltötte ki. A víz által szállított homok és kavics jelentős szerepet játszott az eróziós üregtágításban.
Mivel várható volt, hogy a források mellett az ősidőkben megtelepedtek emberek, a kutatók már a feltárás kezdetétől összegyűjtötték az erre vonatkozó esetleges bizonyítottakat. Már 1988-ban is találtak a forrásszáj kitöltésében cseréptöredékeket. Az 1992-es feltárás újabb cseréptöredékeket, illetve üvegtöredékeket hozott a felszínre. Az őskorból csak egy szórványos kovapenge került elő. Ennél jóval jelentősebb a római kori leletanyag, amely elsősorban üvegedények töredékeiből és néhány agyagedény töredékéből áll. A leletanyagban a középkori a legjelentősebb. Az Árpád-kori, késő középkori és újkori cseréptöredékek a XIII. századtól a XX. századig folyamatos lakottságról tanúskodnak.
Iharos András és Gyurman Csaba 1992-ben is tovább keresték a tapolcafői határban a karsztbarlangok létezését. Töpéri terepbejárásuk alkalmával megtalálták a Bertalan Károly által 1959-ben említett lombik formájú barlangot. Ennél lényegesebbnek tartok megemlíteni egy másik, a korábbi irodalmakban nem szereplő barlangot, a Tapolcafői-kristálybarlangot. Ide egy 6,5 m mély aknán lehet lejutni. Törésvonal mentén alakult ki, s a feltörő vizek tágították. Alakjában most is ez a meghatározó. A barlang egy robbantás során nyílt meg, mert amikor a bauxitbányászat következtében kezdett csökkenni a források vízhozama, több forráskürtőt megvéstek vagy berobbantottak. A bejárat fölötti beöblösödésben kristályokat találtak, több négyzetméter felületen. A környéken rengeteg forráskürtő, forrásbarlang lehetett egykoron. Ezek többsége eltömődött, beomlott, vagy bányászat során berobbantották, esetleg az emberek betemették.
Ennyit erről, és most összegezzük a Tapolcafő környéki barlangokat aszerint, hogy milyen új adatokat szolgáltatnak nekünk Tapolcafő karsztosodásának jobb megértéséhez! Segítségül ismét Gyurman Csabát hívom: "Tapolcafő környékén, a Kis-kőhányás, az Öreg-kőhányás és a Haraszti-kőhányás területén a kőbányászat során sok üreget találtak. Ezek túlnyomó része függőleges akna volt, de találtak vízszintes barlangot is. A fenti helyeken, valamint Tapolcafő belterületén talált barlangokat három nagy csoportra lehet felosztani a jelenlegi állapot szerint, de ez a felosztás még változhat, ha a barlangok továbbkutatása során új szempontok merülnek fel. Az első csoportba a vízszintes barlangok tartoznak (jelenleg csak egy ilyen barlang van, a Töpéri-barlang). Ez a felszín alatt mintegy 6-7 m mélyen lévő egykori patakos barlang, amely teljesen más jellegű, mint a megszokott, más területen lévő patakos barlang. Bár a barlangban meg lehet találni a hasonló barlangokban megszokott mély csorgákat, a barlang nem egy irányba lejt, hanem mélyedések és magasabb részek váltják benne egymást, a barlang hosszmetszete hullámvonal alakú. A színlők tanúsága szerint a barlangban állandóan magasan állt a víz, a szabad légtér a vízzel kitöltött résznek csak legfeljebb egyharmada-egynegyede lehetett. A barlangban szifonok sorozata volt. A másik csoportba azok a barlangok tartoznak, amelyekben a vízszintes járatok mellett függőlegesek is vannak, ezek a felszín felé vezetik ki a vizet, vagy (feltételezésünk szerint) két egymás alatti vízszintes járatot kötnek össze (Tapolcafői-forrásbarlang). A Tapolcafői-forrásbarlang további kutatása során feltételezésünk beigazolódhat. Az 1970-es évek közepén a Haraszti-kőhányás területén, a bánya alján egy felszín felé tartó kürtőt figyeltünk meg, amely lefelé egy nagyobb terembe vezetett, a teremből kb. keleti és nyugati irányba keskeny, magas járat indult. A mintegy 5 m-es mélység miatt a barlangba nem tudtunk leereszkedni, a következő látogatásunkra pedig a barlangot berobbantották. A berobbantott terem kibontása feltétlenül indokolt lenne…
A harmadik csoportba tartoznak a függőleges barlangok, aknák, ezekből a bányák területén többet is találtak, de betömték őket. Jelenleg csak egy látható még, ennek is a felszín felé vezető folytatását elbányászták (Lombik-barlang). A Haraszti-kőhányás sziklafalában látható egy felszínre vezető, egykor homokkal kitöltött akna metszete. A fenti - egykori - forráskürtők azt bizonyítják, hogy régen a tapolcafői források magasabb szinten, mintegy 215-220 m-en törtek fel (Kis-kőhányás), majd fokozatosan egyre alacsonyabban - Öreg-kőhányás 205 m, Haraszti-kőhányás 195 m, Tapolcafő-belterület 185 m - tört fel a víz."
A Tapolca patak
Volt egyszer egy Tapolca - írtam dolgozatom címében. Most itt állok, s azon töprengek, minek is hívjam környékünk legjelentősebb vízfolyását. A Tapolcát ugyanis hol forrásnak, hol pataknak, hol pedig folyónak titulálják. Megnéztem Kiss Lajos könyvében, a Földrajzi nevek etimológiai szótárában, de választ nem kaptam. Itt csak Tapolcafő község szerepel címszóként. A szócikk szerint a név arra utal, hogy a falu a Marcal egyik mellékvizének, a Tapolcának a fejénél, azaz forrásánál épült. A Tapolca szó egyébként szláv eredetű, tulajdonképpeni értelme: hévíz, meleg vizű forrás, patak. Ha így veszem, akkor nyugodtam írhatom akár forrásként, akár patakként. Legkevésbé talán a folyó elnevezés illik rá, de a környékbeliek, tapolcafőiek és pápaiak bizony gyakran így emlegetik.
Pápai vízimalmok (Heitler László rajzai)
Most azonban nézzük
a tényeket és újabb irodalmainkat a Tapolcáról! Mohácsi Pált szeretném
idézni (Pápa város vizei. Pápa város egyetemes leírása. Összeállította
dr. Kapossy Lucián. Pápa, 1905.): "A Tapolca patak Pápától DDK-nek eső
Tapolcafő helységben a … templom délnyugati oldalánál ered. Körülbelül
600 négyzetméter területen krétamészkőből felbuggyanó számos forrásból
veszi eredetét, melyek közül némelyik 10 cm vastagságú sugárban önti
a vizet. Alig 30 m-nyire a forrásterülettől már nagy malmot hajt. Ezen
forráságak a legszárazabb évben is egyenlő bőséggel szolgáltatják a
vizet. Ezen oknál fogva és hogy télen sem fagy be a patak vize, a malmok
télen-nyáron szakadatlanul működhetnek." S itt álljunk is meg! Mi az,
hogy télen sem fagy be a Tapolca vize? Említettem, hogy a Bakonyból
származó hideg karsztvíz itt keveredik a Kisalföld felé érkező melegebb
vizekkel. Jaskó Sándor leírja, hogy ő milyen vízhőmérsékleti méréseket
végzett. Ebből tudjuk, hogy az 1933-
1935 közötti időszakokban miképp alakult a tapolcafői források hőmérséklete.
A pápai vízmű rácsánál kifolyó víz 14,9 °C hőmérsékletű. A Déli-tó közepe
táján a források már 15,5 °C-osak; a templom melletti tó 16 foknál melegebb,
a bal parti források a 17 fokot is meghaladják, végül az Örvény-tóban
feltörő víz egyes helyein Jaskó 18 fokot is mért. A hőmérséklet ingadozása
egyetlen forrásnál sem haladta meg a 0,7 °C-ot, a minimum pedig nem
a téli észleléseknél volt tapasztalható. Jaskó megállapítása: "Ha tekintetbe
vesszük az esetleges zavaró körülményeket, kimondhatjuk, hogy a tapolcafői
forrásoknak rendszeres évi ingadozásuk nincsen, s ezért a heteroterm
források közé sorolhatók." S még egy tény: környékünkön ma hévíz igen
mélyen van; a pápai kastélykertben mélyült fúrások is törésvonal mentén
hirtelen feltörő meleg áramlatot tártak fel. A két fúrás triász és kréta
karbonátos üledékből pozitív vizet ad. Az egyik 825 m-ről 33 °C-os,
a másik 639 m-ről 42 °C-os, percenként 2400 és 3200 literes hozammal
termel. (Juhász Árpád: Évmilliók emlékei. Gondolat Kiadó, Budapest,
1983.) Ez azért is lényeges, mert a pápai Várkert fürdő éppen ezekre
a meleg vizes kutakra épülve nyithatta meg 2003-ban a kapuit.
Bognár Imre Ede Pápa településföldrajza c. könyvében (Pápa, 1943.) így ír: "A Bakony peremén előtörő számtalan rétegforrásai közül talán éppen a Tapolca forrásai a legszebbek. Pápától DK-re, Tapolcafő község közepén, 172 m tengerszín feletti magasságban, mintegy 600 négyzetméter területen a sziklarétegek közül vastagon ömlik elő a karsztvíz, és három nagyobb tavat alkot: Templom-tó, Déli-tó, Örvény-tó; ezeknek kristálytiszta vizén keresztül láthatók a fenéken számtalan helyen előbuggyanó források. A vízzel együtt bőségesen száll fel a beszivárgáskor elnyelt levegő is élénk forrást és bugyborékolást idézve elő a fenékiszapban. Az alig 60-100 m mélységből feltörő víz semmi különösebb vegyi tulajdonságot nem mutat. Ez a forrásmedence táplálja Pápa vízvezeték-hálózatát is, kb. napi félmillió liter kitűnő ivóvízzel. A tapolcafői mészkőrög, amelyből ezek a bő források előtörnek, a síkság felé törésvonallal végződik; ezzel nem csak a források állandó vízmennyisége magyarázható meg, hanem az is, hogy a Tapolca vize hőmérsékleti ingadozást nem mutat, egész évben egyformán 15,5 °C hőmérsékletű. A Bakony mészkőtömegén karsztszerűen keresztülszivárgó víz ugyanis a mélyben fölmelegedve a törésvonalak mentén langyos vizű források alakjában száll föl. (Ez is egy lehetséges magyarázat, elvetni ezt sem szabad!) A Tapolca tehát karsztvizű hévvíz, mert állandóan és jóval nagyobb hőmérsékletű, mint területünk évi közepes hőmérséklete."
De nézzük meg azt is, hogy a forrásoktól merre halad a Tapolca! Bognár Imre Ede leírását idézem: "A forrástól Hódoskáig középszakasz jellegű a folyó; szabályos medre meglehetősen széles és mély mindenütt, s kanyargó folyással - ezért és a sok malom miatt - lassan megy az Öreghegy Ny-i oldalát mosva a csatorna felé, amit Hódoskánál ér el. Innen Ny-ra fordulva a város DNy-i végén - a nemrég feltöltött Szélesvíznél - a város hossztengelyének irányába fordul, s aztán megkerülve a vár emelkedését, DNy-i folyással a Jégverem-hídnál elhagyja a csatornát. Ettől kezdve újra természetes mederben megy tovább tipikusan alsószakasz jelleggel. A kanyargások gyakoribbak, az esése kicsi, s a városban megnövekedett hordalékmennyiség miatt a folyó szállító ereje annyira megcsökken, hogy az eddig hozott anyagokat lerakja. A hordalék nem csak a mederben halmozódik fel, hanem áradásokkor a partjait hosszan elkísérő réteket is ellepi. Acsád körül - a Bakonyér felvétele után - ÉNy-ra fordulva beér a már előzőleg említett pleisztocénkori kavicstakarók közé, majd Felső-Görzsönynél eléri a Marcal völgyét, s miután a Darzát és Veszprém megye határán a Gerencét is felvette, alig 1 km-es győr-megyei folyás után Ó- és Újmalomsok között a csatornázott Marcalba ömlik 120 m szinten. A kavicstakarók között a partot erősen lekopott teraszok kísérik, a Marcal völgyében pedig ezek is elmaradnak, s a Tapolca ártere egybeolvad csatornázott vízgyűjtőjének néha még ma is veszedelmes árterével."
Korábban szó esett a mai Tókert területén fekvő tóról, melybe a Tapolca és a Bakonyér egyaránt beleömlött. Ennek már nem sok nyoma van. Felmerül viszont a kérdés, korábban is tó volt-e ezen a területen, vagy csak a török időkben, a pápai vár megerősítésére duzzasztották fel a két patak vizét. Erre megint csak Bognár Imre Edétől kaptam választ. Szerinte a mai Tókertváros és a Várkert D-i részének területén az őstájban sással-náddal benőtt mocsaras tó terült el, amelyben közös pihenőre kényszerült a Tapolcának és a Bakonyérnek hirtelen lefolyni nem tudó vízfeleslege. A két tápláló patak a mai Hódoska körül ömlött a tóba torkolatuk előtt szigetet alkotva egymással; ezt a szigetet még a XVIII. sz. közepén is említik. A pápai vár egykori képeinek tanúsága szerint a tóból csak a Tapolca folyt ki ÉNy felé, s az is hamarosan elveszett a Marcal mocsárvilágában. Ezt a lefolyásos tavat a török korban várvédésre és halastónak használták. Azután azonban egyrészt szerepét vesztve fölöslegessé vált, másrészt meg a fejlődő városnak több termőföldre volt szüksége, s ezért Pápa akkori földesura, Esterházy Károly egri püspök, lecsapoltatta és parcellákra osztva a pápaiaknak bérbe adta.
A Tapolca-Bakonyér alkotta mocsaras tó eredetéről eddig többen azt tartották, hogy a török korban mesterségesen készült a két folyó felduzzasztása által. Ennek a hagyománynak lehet is valami alapja, de kissé módosítanunk kell rajta. Egyrészt a régi tófenék elég mély fekvésű ahhoz, hogy itt természetes tó keletkezhessék, másrészt a mai felszíni réteg alatt homokos kavicsréteg fekszik, ami a pannon táblák vidékén csak folyó hozta törmelék lehet. Tehát már a török korban kellett itt tónak lennie, mely a beléje jutó sok hordaléktól idővel meglehetősen feltöltődött. A már csak tengődő őstavat aztán a vár építése idején duzzasztógátakkal újra megnagyobbíthatták.
A Tapolca vizét ősidőktől fogva használták. A emberek szívesen telepedtek le a forrás környékére, így jöhetett létre maga Tapolcafő, de Pápa városa is. Az emberek a Tapolca vizét itták, abban fürödtek, abban mostak, energiáját malmok hajtására használták. Volt időszak, amikor vagy 30 malom működött a Tapolca partján.
Zárjuk le ezzel a múltat és beszéljünk a közelmúltról, a tapolcafői források megszűnéséről! A források kiapadását általában a környéken folyó bányászati tevékenységgel hozzák összefüggésbe. A Bakonyban ásványi nyersanyagok halmozódtak fel, pl. mangán, szén, bauxit. A karsztvíz ezek felett helyezkedik el, ezért bányászatuk alkalmával rendszerint több vagy kevesebb karsztvizet is kénytelenek voltak kiemelni. A területtől az ajkai szénbánya 26 km-re, az úrkúti bauxitbánya 24 km-re, az eplényi 30 km-re, a halimbai 27 km-re, a kislődi 17 km-re, a nyirádi bánya 31 km-re, az iharkúti 10 km-re fekszik. Ezek nagy része ma már nem üzemel, de az 1960-as években még nagy teljesítménnyel működtek. Úgy tartják, hogy a környékbeli források kiapadásának két oka volt. Az egyik a csapadékhiány, a másik a közelben lévő bányák vízkiemelése. A bauxitbányászat első lépcsőben a források vízmennyiségének csökkenését eredményezte. Ezért 1960-ban rendszerbe helyezték az első víztovábbító szivattyút. A források hozama azonban tovább csökkent, ezért 1964-ben újabb 4 kutat fúrtak, de ezek is csak rövid ideig tudtak megfelelő mennyiségű vizet adni. 1966-ban ismét 4 kutat fúrtak, de 1975-re már ezek sem tudták biztosítani a vízellátást. A karsztvíz csökkenése nemcsak Tapolcafőn volt látható és érezhető, hanem a közeli attyamajori forrásoknál is. 1967 márciusában kezdtek apadni a magasabban lévő források, majd ugyanezen év szeptembere körül kiapadt a Nagy-Tó-forrás.
A környék bauxitbányáit már bezárták. Ez meg is mutatkozik a pápai vízmű tapolcafői kútjainak vízszintemelkedésén. Manapság a vízszint 14-15 m-rel van a felszín alatt. A kutak vízszintje folyamatos emelkedést mutat, így van remény, hogy az elkövetkezendő 10-20 évben ismét felszínre tör a víz. Viszont az sem elhanyagolható, hogy a térség ivóvíztermelése is készletfogyasztó! S a megnövekedett igényű és lakosságú Pápa városa és környéke egyre több vizet használ fel e készletekből… Igaz, ilyen téren is vannak kételyeim. Ha - tegyük fel - újra felszínre tör a Tapolca, akkor új meder is kell neki. Sok a beépített hely, betemették, befedték a korábban kiépített csatornákat. S a forráskürtők is milyen állapotban vannak manapság! No, de legyünk bizakodóak, s próbáljuk elhinni, hogy nemcsak volt egyszer egy Tapolcánk, hanem azt is, hogy lesz egyszer egy Tapolcánk, egy régi, de mégis új.
| Természet Világa, | 136. évfolyam,
3. szám, 2005. március http://www.termeszetvilaga.hu/ http://www.chemonet.hu/TermVil/ |