E nyolc család többségének fajgazdagsága a zoológiával kapcsolatba kerülő természettudósok körében általában közismert, sőt a levélbogarak, cincérek, ormányosbogarak neve még a laikus érdeklődők számára is ismerősen cseng (az ormányosbogarakról májusi számunkban olvashattak). Ám az a tény, hogy gyászbogár is ilyen sok van, meglepően hangozhat. Ennek oka az, hogy a gyászbogarak nálunk elég ritkán kerülnek szem elé, ráadásul a hazai fajok száma viszonylag kevés. A Föld bizonyos területein azonban egész más a helyzet.

A gyászbogarak onnan kapták magyar nevüket, hogy jobbára (vagy legalábbis a nagyobb termetű és leginkább szembetűnő fajaik) egyszínű feketék, kemény kültakaróval borítottak, aránylag lassú mozgású, „gyászos külsejű” állatok, amelyek éjjel mászkálnak a földön vagy a fatörzseken. Valójában azonban annyira változatos megjelenésűek, hogy képtelenség őket általánosan jellemezni. A szakemberek is csupán több bélyeg kombinációja alapján sorolják őket egy családba. Ezek közül a leginkább szembetűnő a homlok kiszélesedő pereme, amely felülről eltakarja a csáp tövét, illetve az 5-5-4-es lábfejképlet (vagyis az elülső és középső lábfej 5, a hátulsó 4 ízből áll). Ám még e tulajdonságok alól is akad nem kevés kivétel. Ez az oka annak, hogy a gyászbogarakon belüli csoportok osztályozása korántsem jutott nyugvópontra. A szisztematika fejlődésével – és a különböző kutatók eltérő véleménye nyomán – időről időre kisebb csoportokat önálló családként különítenek el, más családokat viszont beolvasztanak a gyászbogarak közé. Egyes genuszok pedig mintha sohasem találnák a helyüket: bolygó hollandiként kerülnek egyik alcsaládból a másikba a különböző irodalmi forrásokban.

Testalkatukat illetően tekintsük kiindulási alapnak a legismertebb gyászbogarat, a közönséges lisztbogarat (Tenebrio molitor), amely nem mutat szélsőséges módosulásokat. Ettől a prototípusnak nevezhető formától minden elképzelhető irányban akadnak eltérések. A külső szemlélőnek néha az az érzése, hogy a gyászbogarakon belül számos más bogárcsalád megjelenési formája ismét megjelenik. Vannak szinte kétdimenziósan lapos állatok, amelyek a kéreg alatt élő lapbogarakra hasonlítanak. Mások hosszú lábaikkal, csápjaikkal, tarka színeikkel és elvékonyodott kültakarójukkal cincérekre vagy lágybogarakra emlékeztetnek, ráadásul azokhoz hasonlóan virágokon vagy a lombozaton élnek. Egyes színpompás zöld, kék vagy aranyvörös trópusi fajok a levélbogarakat juttatják eszünkbe. Délkelet-Ázsiában katicabogárszerű, tehát félgömb alakú, és világos alapon fekete pettyeket viselő gyászbogarak is akadnak, de találhatunk ormányosbogarakra, cserebogarakra, sőt még szarvasbogarakra emlékeztető fajokat is. A legkisebb gyászbogarak a Délkelet-Ázsiában élő Menimus-fajok és rokonaik között vannak: testhosszuk az 1 millimétert alig haladja meg. Legnagyobb fajuk a 65 milliméteres Psammodes sulcicollis a Kalaháriból.

A legtöbb gyászbogárfaj zavarás esetén kellemetlen vegyszerszagot áraszt. Váladékukat a 7. és 8. vagy a 8. és 9. potrohszelvényük haslemeze közötti hártyához kapcsolódó mirigyek termelik. E mirigyek lehetnek egyszerű szerkezetű, némelykor kiölthető zsebek (mint a lisztbogár esetében), amelyek viszonylag kevés folyadékot juttatnak ki. Máskor azonban tartályokkal, gyűrűkkel, vezetékekkel tagolt, a potroh jelentős részét kitöltő üregekről van szó, amelynek váladékát a megfogott állat bőségesen csorgatja ki. Egyes fajok – a folyadék párolgását elősegítendő – ilyenkor magasba emelik a potrohuk végét, sőt némelyek arra is képesek, hogy a nyálkahártyákat ingerlő váladékot egyenesen a támadójuk szemébe fecskendezzék. A nagyszámú gyászbogárfaj vizsgálata nyomán kiderült, hogy a védekezést szolgáló váladék nagy részét kinonok adják, melyek közül a 2-metil-kinon és 2-metil-hidrokinon minden vizsgált fajnál előfordult. Sokkal kisebb mennyiségben azonban egyszeresen és kétszeresen telítetlen szénhidrogének, ketonok, monoterpének, fenolok és más vegyületek is jelen lehetnek. Mivel a védekezést célzó váladék kijuttatása vízveszteséget okoz, a sivatagos helyeken élő fajok csak végszükség esetén ürítik ki mirigyeiket. A Pimeliinae alcsaládban, amely az arid körülményekhez szélsőségesen alkalmazkodott fajokat is magába foglal, ezek a mirigyek hiányoznak.

A gyászbogarak az evolúciós szisztematikai, az állatföldrajzi és az ökológiai kutatások ideális alanyainak bizonyulhatnak. Ennek – a szakemberek szerint – hat fő oka van:

1. magas fajszámú és változatos külsejű csoportot alkotnak;
2. földrajzi és ökológiai szempontból egyaránt széles spektrumot fognak át: élnek a trópusi esőerdők koronájától a barlangokig és a sivatagi homokbuckákig, illetve a tengerszinttől a 4000 m feletti magasságokig;
3. földtörténeti szempontból idős csoportnak számítanak: első maradványaikat a jurából ismerjük, de eocénborostyánkőben talált fajaik már a ma is élő genuszokba sorolhatók;
4. gazdasági szempontból jelentős (káros vagy hasznos) fajaik is vannak;
5. könnyű őket gyűjteni, tartani és tenyészteni különböző vizsgálatok céljára;
6. morfológiai tulajdonságokban gazdagok, nem csupán az imágók külső váza, hanem az evolúciós szempontból konzervatívabb lárvák, valamint a belső szervek (mindenekelőtt a védekezési mirigyek és a nőstények ivarkészüléke) esetében is. Ennek elsősorban a kladisztikai elemzésekben van nagy szerepe.

Gyászbogarak valamennyi kontinensen élnek. Minden földrésznek megvannak a maga különlegességei, Ausztráliát azonban érdemes külön megemlíteni. Az ott honos gyászbogarak ugyanis nagyjából úgy viszonyulnak a másutt élő gyászbogarakhoz, ahogyan az erszényes emlősök a méhlepényesekhez. Ausztráliában az ősibbnek tekintett Tenebrioninae alcsalád és az Adeliini nemzetség töltik be azt a szerepet, amelyet másutt a sokkal fejlettebb Coelometopinae és Pimeliinae alcsaládok. Ezek az ősibb csoportok a Föld más részein jóval kevésbé változatosak, és fajszámuk is kisebb, mint Ausztráliában. Ott viszont a konvergencia révén ugyanúgy megismétlik a másutt meglévő megnyilvánulási formákat (pl. fekete éjszakai és színpompás nappali fajok, hosszú lábú futkározók és lapított talajlakók), ahogyan ismerünk erszényes vakondot, egeret, nyestet, farkast stb. is. Ausztrália sivatagjaiban viszont más földrészekhez képest sokkal kevesebb és kevésbé módosult faj él.

A fás területek lakói

Életmódjukat tekintve a gyászbogarak meglehetősen sokfélék, ennek alapján azonban mégis két fő csoportot lehet megkülönböztetni. Az egyik tagjai fákhoz kötődnek, így főleg erdőkben élnek. A másik csoportot a talajlakó fajok alkotják, amelyek elsősorban az arid és a szemiarid (tehát a száraz és meleg éghajlatú) területeket népesítik be.

A fákhoz kötődő gyászbogarak lárvái különféle táplálékforrásokat hasznosítanak. Jó részük magában a faanyagban él, amelyet a korhadás során a gombák felpuhítottak, és kémiailag némileg át is alakítottak. E gyászbogarak többségének imágói nappal mélyen elrejtőznek a korhadt fák belsejében, éjszaka viszont a fák külső felületén sétálva keresnek párt maguknak. Trópusi területeken könnyen rájuk bukkanhatunk, ha az éjszakai erdőt járva lámpával megvilágítjuk az álló vagy kidőlt fák törzsét. (Az éjszakai gyűjtéshez gyakran használt fénycsapdák, amelyek mesterséges fényforrással csalogatják a rovarokat, esetükben alig hatékonyak, már csak azért is, mert az ilyen fajok nagy része röpképtelen.)

Más erdőlakó fajok az elhalt fák kérge alatt élnek, ahol a kambiumréteget fogyasztják. Egyes fajaik karcsú testükkel az élőhelyüket velük megosztó szúbogarak járataiba is behatolnak, de a korábbi vélekedésekkel ellentétben nem ragadozói a szúlárváknak, hanem a szúvak rágcsálékával, ürülékével, esetleg levedlett lárvabőrével táplálkoznak. Nem kevés a bazídiumos gombák (leginkább taplók) termőtestjeit fogyasztó fajok száma sem. Ezek egy része – legalábbis lárvaállapotban – berágja magát a termőtestbe, mások imágói azonban szájszerveikkel a spórákat sepregetik össze.

A fákhoz kötődő csoport életmódjából vezethetők le azok a fajok is, amelyek készletkártevőkké váltak. A különféle lisztbogarak (tehát a Tenebrio és Tribolium genuszok tagjai) eredetileg fák korhadékában, illetve olyan rágcsálók fészkében éltek, amelyek keményítőtartalmú magvakat halmoztak fel. Innen egyenes út vezetett annak a gazdag táplálékforrásnak a kiaknázásáig, amelyet a tárolt gabonaneműek és a belőlük készített élelmiszerek biztosítanak.

Igen sok gyászbogár mind lárvaként, mind imágóként a talajban vagy a talajon él. Ilyen fajok az erdős területeken is akadnak (pl. a Himalájában rendkívül fajgazdag, ám egészen Magyarországig előforduló Laena genusz), de igazi hazájukat a szárazabb, fátlan vidékek alkotják. Ausztráliát kivéve a Föld valamennyi sivatagi-félsivatagi zónájának gazdag és változatos gyászbogárfaunája alakult ki. E fajok túlnyomó többsége a Pimeliinae alcsaládba tartozik. Általánosan jellemző rájuk, hogy hártyás szárnyuk visszafejlődött, szárnyfedőik pedig a varratuk mentén összenőtt. Az így kialakult párás üregbe nyílnak a légzőnyílásaik, ennek révén csökkentik a vízveszteséget. Ráadásul kültakarójuk igen vastag, és gyakran viaszos réteg is borítja, amely szintén a kiszáradás ellen hat. Folyadékkészletük kímélése érdekében a Pimeliinae alcsalád tagjai lemondtak a riasztó szagú váladékkal való védekezésről, a kevésbé alkalmazkodott Opatrinae alcsalád fajai viszont nem.

Az említett alkalmazkodási jelenségeken kívül még különlegesebb módosulások figyelhetők meg a Namib-sivatag gyászbogarain. A Namib többek között arról is nevezetes, hogy az összes sivatag közül itt található a legsokszínűbb gyászbogárfauna, ráadásul a Namib állatvilágának túlnyomó részét (fajszámban és biomasszában egyaránt) a gyászbogarak teszik ki. A Lepidochora-fajok teste lapos, korong alakú, a széle késpengeszerű; az állat éjszaka mozog a laza homokfelszínen, nappalra azonban éles szélével ferdén behatolva beássa magát a homokba. A Pachynotelus-fajok lábfejeit egészen hosszú szőrök szegélyezik, segítségükkel a bogár nem süllyed bele a homokba. Számos fajnál a lábszár vége, a lábszár végtüskéi vagy karmok lapátszerűen kiszélesedtek, amelyekkel a bogár könnyen és igen gyorsan ás a homokban. Szintén Afrika déli részén, de a Kalaháriban élnek az angolul „toktokkie” néven ismert kopogó gyászbogarak (például a Dichtha cubica), amelyeket számos ismeretterjesztő filmben a magyar nézők is láthattak. A bogarak potrohuk végét igen gyors ütemben a kemény talajfelszínhez ütögetik. Az így kiadott hang a nemek egymásra találásában játszik szerepet.

A talajlakó gyászbogarak lárvái és imágói élő vagy elhalt növényi anyagokkal táplálkoznak. Egyes fajaik – például a nálunk is gyakori sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum) – a haszonnövények gyökerének rágásával kárt is okozhatnak (már ahol a száraz éghajlat lehetővé teszi a mezőgazdasági művelést). A sivatagi fajok azonban egyáltalán nem válogatósak. A Prionotheca coronata nevű hatalmas, tüskés szegélyű gyászbogár Egyiptomból származó példányát fogságban tartottuk a Magyar Természettudományi Múzeumban. A bogár késő tavasszal került Budapestre, tehát már hónapokat élt az eredeti élőhelyén. A sivatagi gyilkos hőségben nyárra elpusztult volna, itthon azonban még teljes 12 hónapig sikerült életben tartani, ami bogarak esetében rendkívül hosszú időnek számít. Az idő alatt a bogár gyakorlatilag bármit megevett, ami számára ehető volt, így mohát, gyümölcsöt, kenyeret, sőt felvágottat is. Ez végül is érthető, hiszen egy táplálékban szegény, szélsőséges helyen élő bogár aligha engedheti meg magának, hogy válogasson.

Gyászbogarak Magyarországon

Magyarország területéről nagyjából 100 gyászbogárfajt ismerünk. Ez valamivel több, mint a tőlünk nyugatra és északra eső európai országokban élő fajok száma. Tőlünk keletre és délre azonban rohamosan nő a fajgazdagság, és már a Balkán-félszigeten is szinte áttekinthetetlenül sok a gyászbogár. Saját faunánkat elég jól ismerjük, hiszen a 100 fajjal ez a család közepes méretű csoportnak számít. Egyes ritka fajok hazai elterjedésén azonban még van mit pontosítani.

A védett állatfajok listájában öt gyászbogárfajt találunk. A ráncos gyászbogár (Probaticus subrugosus) az aránylag zavartalan löszgyepek lakója; mivel az ilyen növénytársulások nagyon visszaszorultak, a bogárnak ma már csak néhány biztos lelőhelye ismert. Legutóbb a Hernád völgyében, a Szentistvánbaksa melletti földvár oldalában fedezte fel HegyessyGábor, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum szakembere. A gyászos árnyékbogár (Hymenalia morio) eddig csak Magyarországról és Szlovákiából ismert ritkaság. A magyar gyászbogár (Pedinus hungaricus) a Balkán-félszigeten, illetve a Dunántúl déli felén honos (északra egészen Tihanyig, ahonnan Szél Győző, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa mutatta ki). Száraz, köves lejtőkön él, ám csak gyakorlott szakember tudja megkülönböztetni a hozzá nagyon hasonló, és sokkal gyakoribb rokonaitól. A pusztai gyászbogár (Platyscelis spinolae) a löszös talajú kelet-európai sztyepvidékek állata, amelynek elterjedési területe Békés megyében hazánkba is átnyúlik. Előfordulása azonban ma már kétséges, mert legtöbb élőhelyét mezőgazdasági művelés alá vonták, és évtizedek óta nem került elő. A szarvas gyászbogár (Cryphaeus cornutus) korhadó fatörzsekben fejlődik. Hímjét könnyű felismerni, mivel a fején két kis felálló szarvacskát visel. Hazánkban meglehetősen ritka, legutóbb a Szarvasi Arborétumban és a Gyula melletti Mályvádi-erdőben bukkant rá az írás szerzője, illetve SzalókiDezső budapesti középiskolai fizika- és matematikatanár.

A világ gyászbogarainak van még egy hazai vonatkozása, hiszen a magyar Természettudományi Múzeum a világ egyik legjelentősebb gyászbogárgyűjteményét őrzi. Ennek létrehozása főleg Kaszab Zoltán (1915–1986) érdeme, a maga idejében ő ismerte legjobban e bogárcsaládot. Az általa örökül hagyott gyűjtemény elsősorban azért értékes, mert nagyon sok fajból tartalmaz pontosan meghatározott egyedeket, illetve magas a típuspéldányok száma is. (A típuspéldányok az adott faj „etalonjai”: az új fajok tudományos közzététele során a leírás ezeken a példányokon alapul, egy ismeretlen példányt tehát akkor lehet a legbiztosabban meghatározni, ha a típuspéldányokkal hasonlítjuk össze). Mindez a Kaszab Zoltán által összegyűjtött szakirodalmi forrásokkal együtt olyan nemzeti kincs, amelyet évente számos kutató keres fel a legkülönbözőbb országokból.