Horváthy Péter

Szilveszteri mérleg 2002/2003

Első rész

1. Előhang

Nyolcadikos koromban, egy csikorgóan hideg szilveszteri éjjel kezdődött: magamra öltöttem „padlásjárónak” titulált prémes kabátomat, és a tévékabaré elől a fűtetlen konyhába menekültem. Az ormótlan Melodia rádiót is kicipeltem magammal; Bach h-moll miséjét hallgattam URH-n, s közben a II. gimnáziumi fizikakönyv példáit oldogattam.

Harminchét év telt el azóta; harminchét, belelendülésekkel és megtorpanásokkal, reménykedéssel és csalódással teljes év. Ma egy vidéki egyetem matematika tanszékének professzora vagyok Franciaországban. Első cikkem még végzős hallgató koromban, 1976-ban jelent meg. Azóta nyolcvannál tartok, és évi két-hárommal gyarapodva, hatvanéves koromra meglesz a száz. De igazán mély, alapvető eredményt eddig nem tudtam felmutatni, s félek, ezután se fogok.

Életutam, mint mindenkié, egyedi, de talán tartalmaz valamit az általánosból. Ha tudományos eredményeim nem is érdemesítenek különösebb figyelemre, a kezdetek elmondása mégis hozzájárulhat annak a történelmi és életkornak, a „tudóssá válás” folyamatának dokumentálásához.

2. A kezdet

Tízéves koromban Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok című könyvén úgy belelkesedtem, hogy elhatároztam: tengerész leszek. Ez más gyerekkel is megtörténik; esetemben azonban a szokottnál kicsit komolyabban ment a dolog. Külföldi barátaink segítségével beszereztem egy csomó hajózási szakkönyvet, s amit egy szótár segítségével megfejtettem belőlük, azt összeírtam egy nagy füzetbe. Dékány Andrással leveleztünk, és eldöntött dolog volt, hogy idővel tengerésziskolába megyek. Emellett úszni jártam és buzgón – eleinte sikeresen – versenyeztem.

Nyolcadikos koromra úszóversenyzői pályafutásomnak végképp bealkonyult; másutt kellett eredményt felmutatnom. Kedvenc tárgyaim eddig a földrajz, a történelem, az irodalom voltak. Szerettem a nyelveket. Apám révén elég jól beszéltem franciául és németül is tudtam valamennyit; heti két órában angolul tanultam. A városi oroszversenyre is engem küldtek az iskolából.

Egy jó tanár rengeteget jelent, különösen induláskor: legtöbbünk később, felnőttkorában is a tőle ellesett módon tanít, az ő munkáját folytatja. Engem először a kémia ragadott magával: pár hét alatt végigolvastam Straub F. Brúnó gyógyszerészhallgatók számára írt Általános és szervetlen kémiáját, amit tanárnőm, Mara néni adott a kezembe.

A matek? Harmadik általánosban jól ment a számtan, de mióta más tanító kezébe kerültem, azóta a tehetség legkisebb jelét sem adtam: hetedik végén még a jelesért is felelnem kellett. Aztán – ki tudja, miért? – érdekelni kezdett a matematika. Elkezdtem járni, eleinte heti egy, majd kettő, végül négy órában a nyolcvan körüli Ernő bácsihoz. Szerettük egymást. Ma is magam előtt látom kedves, mosolygós arcát, kifakult, kék köpenyét, svájcisapkáját, ma is érzem számban a málnaszörp ízét, mellyel mindig mosolygós felesége vendégelt meg óra után.

Nyolcadik végére befejeztük a gimnazistaanyagot, amit persze távolról sem értettem, s még kevésbé emésztettem meg. Valami azért mégis megragadhatott bennem: amikor nővérem kihozta a technikumból az érettségi példákat, pár perc alatt megoldottam őket. Nyáron már integrálszámításért nyúztam Ernő bácsit. Az első világháború után tanította utoljára! Születésnapomra a kúpszeletek polárkoordinátás alakját írta össze számomra egy kis füzetkébe. Hogy fizikát ki tanított az iskolában, arra nem emlékszem.

"Esztergomi házunk (azóta lebontották) erkélyén,
kezemben papírcsövekkel, melyekből 'távcső' épült" (1966)

 


Tavasszal kerültem a helyi csillagász szakkörbe. A kultúrház udvaráról néztük az Arcturust meg a Jupitert. S míg a vezető tanár a „libresszóban” iddogált, mi egymás szájából kapkodva meséltük a frissen olvasott csodákat. Otthon magam is megkíséreltem szemüveglencsékből távcsövet építeni, de elég gyatrán sikerült. Mikor a csillagászkör kapott pár kiselejtezett katonai távcsövet, az egyiket hosszabb időre hazavihettem. Prémes kabátomban a padlásablakból – innen a jeles ruhadarab neve – ellenőriztem a csillagképeket egy régi, fekete, napra és órára állítható csillagtérkép segítségével. Csönd volt és sötét, és én a szférák zenéjét hallgattam. Ha néha felnézek az égre, ma is az akkori konstellációkat látom, ma is eszembe jut az Alkor-Mizar, az Alpha Aurigae és a Corona Borealis!

Elolvastam az Atommag regényét. Ekkor lett aktuális a továbbtanulás, és megírtam Dékány Andrásnak: köszönöm beígért támogatását, de ezután nem tengerész, hanem „atomfizikus” akarok lenni.

3. A feladatmegoldás bűvöletében

A tévé Ki miben tudós? műsorából értesültem, hogy van Pesten egy Fazekas Gimnázium. Matematikából Laczkovich, Lovász, Pelikán, Pósa, Berkes tudása egyszerűen elkápráztatott. Hát még fizikából a fiatal Babai párharca a kiskatona Gnädiggel. Szívesen mentem volna én is oda, a matematikus csodagyerekek közé, de apám ekkor ezt még könnyen kiverte a fejemből. Esztergomban maradtam, s ősztől a helyi Dobó Gimnázium francia tagozatán folytattam.

Zsül – kivel ősidők óta ismertük egymást – negyedik gimnáziumba járt, kedvenc tárgya a kémia volt meg a latin. Osztálytársa, a nyeszlett, hosszú hajú, bőrdzsekis Tomi – aki Dorogról járt be motorral – a fizika bűvkörében élt. Hetente egyszer összegyűltek: kvantummechanikát tanultak egy jegyzetből, meg relativitáselméletet Novobátzky könyvéből. Tomi emellett különórára járt Pestre, egy nyugdíjas professzorhoz, valamint „elméletén” dolgozott.

Megpróbáltam én is velük tanulni, de persze nem ment: ők már alaposan benne jártak az egyetemi anyagban, míg én... Ősztől ezért Tomi hetente egyszer nálunk ebédelt, s utána a MatLap fizikapéldáit oldogattuk.

A MatLap fizikarovatának léte Kunfalvi Rezsőnek volt köszönhető. Rezső bácsi igazi polihisztor volt. Még serdülőkoromban találtam a padláson egy háború előtti folyóiratot, s abban egy cikket: „Síparadicsom a magyar Tátrában. Írta és fényképezte: Kunfalvi Rezső.” Pár évvel később egy nagyon élvezetes, jól megírt, mókás könyvből tanultam angolul. Írta: Kunfalvi Rezső, a budapesti angol nyelviskola tanára!

De térjünk vissza a MatLapra. A tanrendnek megfelelően, az általánosba járóknak és a fizikát még nem tanuló elsős gimnazistáknak 3 Gyakorlat, a II–III–IV. osztályosoknak 3-3 Feladat volt kitűzve minden hónapban beküldésre. A megoldásokat pontozták, és a tanév végén a beküldő életkorának megfelelő kategóriában díjazták. Az első díj talán 150-200 Ft lehetett, a második 100, s így tovább. Alig olvastuk el a példát, Tomi elmosolyodott: „A megoldás triviális!”, és már diktálta is. Mikor két-három hónappal a beküldés után a nevemet láttam kinyomtatva a megoldás alatt, olyan büszke voltam, mintha én oldottam volna meg! Micsoda izgalom volt: már napokkal a szokásos dátum előtt lestem a postást, mikor hozza végre a következő, papírral átkötött, kékesszürke füzetkét!

Így történhetett, hogy – bár a példákat csak novembertől kezdtem beküldözgetni – jól szerepeltem a pontversenyen. Saját korcsoportomban a két hónapos késés behozhatatlan volt, és csak valahol az ötödik hely körül végeztem. De a másodikos és harmadikos példáknál, melyekre kevés elsős küldött megoldást, én lettem az országban az első! Elismerem, ez csalás volt (bár gyanítom, mások se mindig egyedül oldották meg a feladatokat), de megtanultam rajta a fizikát. Azóta sem volt Tominál jobb fizikatanárom! A IV.-es példákat Tomi magának tartotta, és jövő novemberben mindkettőnk fényképe megjelent a MatLapban.

Rengeteget jelentett ez a rendszeres feladatmegoldás és -beküldés. Megtanultam logikusan gondolkozni és azt is, hogyan kell a megoldást megfogalmazni. Mostanában, egyetemi diákjaim förmedvényeit olvasgatva, naponta látom, mennyire hiányzik ez nekik! De mikor a közelmúltban a kezembe került Kármán Tódor egy 1940-es aerodinamika cikke, azonnal ráismertem: igen, ez a magyar iskola!

A Fazekas nagy évfolyama ballagási ünnepségükön, a gimnázium udvarán.
Jobbról: Laczkovich Miklós, Pósa Lajos, előtérben Lippner György

Innen-onnan – négy évvel idősebb nővéremtől, idősebb diákoktól, antikváriumból – a MatLap összes, fizikarovattal bővített számát beszereztem. Az érdekesebb feladatokat kimásoltam egy spirálfüzetbe. Ha második-harmadik megoldást, általánosítást láttam valahol, vagy megértettem, hogy egy másik példa ötlete is felhasználható, azt is hozzáírtam. Gyűjteményem terjedelmében, mélységében meghaladta Vermes Miklós Fizikai Versenyfeladatait. Mint utóbb Rezső bácsitól hallottam, másoknak (pl. Sailer Kornélnak) is volt hasonló gyűjteményük. Később nagy hasznát vettem spirálfüzeteimnek: a versenyeken minden segédeszköz használata megengedett volt. Márpedig a legtöbb példa valami előzetes kaptafára készül. A versenyen, a példát elolvasva, azonnal kapcsoltam, minek a variánsát kérik, és füzetkéimből már írtam is – mutatis mutandis – a megoldást.

Negyedikes koromban az ország (egyik) legjobbjának hírében álltam, s fogadtam kegyesen az ifjoncok hódolatát. Egy központi szakkör után, a Kálvin téri villamossínek közt botladozva, egyszer csak megveregette a vállam a másodikos Zoli: „Ne haragudj, öreg! Azt terjesztik rólad, a fizikához teljesen hülye vagy, csak ügyesen lapozgatsz a füzeteidben. Igaz ez?” A szemébe néztem: „Tökéletesen.”

A három sűrűn teleírt spirálfüzet ma is megvan. A utolsó már főként olyan feladatokat tartalmaz, melyeket én találtam ki s küldtem be kitűzésre, vagy olyan kérdéseket, melyekre ma se ismerem a választ.

4. A Dobótól a Fazekasig

De térjünk vissza az első gimnáziumhoz. Míg legtöbbünknél az általánosból gimnáziumba való váltás jelentős esést hozott, addig nekem még az eddiginél is jobban ment minden. Az első félévben minden tárgyból minden jegyem ötös volt, csak műszaki rajzból csúszott be egy hármas. Családi segítséggel ezt is javítottam, és félévkor általános dicséretet kaptam. Frissen végzett osztályfőnöknőnk igencsak kesztyűs kézzel bánt velem, és érdemtelenül jó jegyeket adott matematikából. Pedig nemcsak ő, hanem igazából én sem álltam a helyzet magaslatán! Szakkörre is jártam, de ennek kevés köze volt az igazi matematikához, inkább érettségi vagy mondjuk felvételi, nem verseny-előkészítő volt. Egy idő után nagyon unalmasnak találtam, és megjegyeztem, hogy szerintem az egész Laricsevben nincs egyetlen érdekes példa. Ez nagy felháborodást keltett, de ma is hiszem: igazam volt.

Az Arany Dániel országos matematikaversenyen – ki tudja, miért – nem saját korcsoportomban, hanem a másodikosok közt indítottak. Mint oly gyakran úszókoromban, most is elidegeskedtem és összekapkodtam a dolgokat, és végül tovább se jutottam a második fordulóba. (Félek, az elsősök között se ment volna jobban). Ugyancsak az idegességnek tulajdonítom, hogy a kémia-háziversenyen is lebőgtem, pedig... Fizikából, az újra megrendezett Ki miben tudóson életkorom miatt még nem indulhattam. A képernyő előtt izgultam végig Mihály Laci és Takács Laci heroikus küzdelmét.

Ekkoriban került a kezembe Gamow könyve, A fizika története, s arra gondoltam: majd magam is kvantummechanikával és relativitáselmélettel fogok foglalkozni. (Ma, harminc-egynéhány év után, a felénél tartok: a kvantummechanika még csak-csak, de a relativitáselméletet még bizony meg kellene tanulni...)

Versenykudarcaim tanáraim irántam való lelkesedését nem csökkentették: úgy érezték, egyszer nekik is kell egy zsenit produkálniuk. Pár évvel korábban volt Máté Attila híres esete. Másodikos korában előbb megnyerte az Arany Dánielt, majd különbözeti vizsgával negyedikes lett. Ezután az országos tanulmányi versenyt is megnyerte matematikából, leérettségizett, és 16 évesen a szegedi egyetemen folytatta. Az ő példáján felbuzdulva, egyes tanáraim arra kapacitáltak, hogy próbáljam meg én is. Hál’ istennek nem hallgattam rájuk. Ugyanakkor sok értelme nem volt a Dobóban páváskodnom. Különösen a matematika miatt nem, de a hírek szerint a fizikatanítás se volt jobb. Az is aggasztott, mi lesz, ha Zsül és Tomi egyetemre mennek, és én egyedül maradok (Büttner Gyóórival akkor még csak látásból ismertük egymást.) Összeszedtem hát minden bátorságom, és anélkül, hogy apámnak szóltam volna, írtam a Fazekasba, hogy átmennék. A botrány akkor tört ki, amikor apám, szokása szerint, felbontotta és elolvasta Genzwein igazgató válaszát: tajtékozott a dühtől! De hát nem volt mit tenni, fel kellett mennünk megbeszélni a részleteket. Apám jött velem.

Potenciális osztályfőnöknőm észrevehető ellenszenvvel fogadott. Nem vágyott rá, hogy valaki megzavarja szépen összeválogatott osztályát. Sorolta hát, mi mindent kell tudnom a különbözeti vizsgára. Én csak bólogattam. – „Maga ezt mind tudja?” – érdeklődött. – „Sose hallottam róla!” – vallottam be. – „Akkor célszerű lesz egy jó instruktort találnia!” – „Ez nehéz lesz: még bizonyítványosztás előtt Franciaországba utazunk !” Gabi néni (Thiry Imréné) csak legyintett. Ebből apám megértette, hogy a dolog reménytelen: – „Hagyjuk rá, megpróbálja, belebukik, és minden marad a régiben!”

Nagy paksaméta könyvvel érkeztem meg Franciaországba, s mivel úgyis unatkoztam, jobb híján azokat olvasgattam. Aztán, hogy a tervezettnél korábban hazajöttünk, augusztusban Tomi barátom segített. Így is elég illuzórikusnak tűnt, hogy átvegyenek. A különbözeti vizsgára apám föl se jött velem Pestre; a keserű csalódás levezénylését anyámra bízta.

A Fazekasba érkezve kiderült, hogy teljesen elfelejtkeztek a vizsgáról: nem volt benn tanár. Kínjában a legközelebb lakó Kutyuli tanár urat hívta föl a titkárnő. Négyest kaptam. (Őszintén megmondva, ma se értem, miért. Szerintem minden válaszom helyes volt.)

Becsületére legyen mondva, apám ettől a pillanattól kezdve lelkesen támogatta matematikuskodásomat, még ha lelke mélyén sajnálta is az elveszett franciát.

Zsül és Tomi sikeresen felvételiztek. Zsül vegyész lett, hozzá estin alkalmazott matematikát is végzett. Tomi kiemelkedően kezdett, de másodéves elektronikavizsgára elmenni sem volt hajlandó. Pár év „egyetemi magánhallgatóskodás” után eltűnt, elsikkadt. Nagy kár érte, az elméleti fizika csillaga lehetett volna.

Néha eltűnődöm, mi lett volna, ha nem kerülök a Fazekasba. Biztos kevesebb versenyt nyerek, de talán boldogabb, teljesebb lett volna az ifjúkorom? Tovább úszogatok, Gyóóriékkal a Dunára járunk… Egyáltalán, kitartottam volna-e a matematika–fizikánál, vagy teljesen más – mondjuk, nyelvi, történészi – pályára kerülök? Régész leszek? Esztergomban ez lett volna a természetes! Vagy elkényelmesedem, és 18-20 éves koromban veszem észre, hogy lekéstem a vonatot?

5. Ismerkedés a Fazekassal

1967 őszén kerültem a Fazekas II. C osztályába. Egy hónap bejárás után sikerült kollégiumot kapnom. A Fazekas és a Kollégium: de két különböző világ volt! Az iskola az ország legnagyobb presztízsű, felvilágosult – bár „vonalas” – elitgimnáziuma; a Kulich Gyula Szocialista Fiúkollégium téesz-ösztöndíjas szakközépiskolások, állami gondozottak, külföldön dolgozó diplomaták gyerekeinek otthona, valóságos sztálinista kövület, ahol még a koreai háború idején állt meg az idő!

Az első félév a kölcsönös ismerkedés jegyében telt. Még a tanév elején szóltak, hogy szombaton Eötvös-verseny. El is mentem; a Puskin utcai nagy terem meredek padsorai, hatalmas táblája még megőrizték valamennyire Eötvös Loránd szellemét. Feladatot talán egyet, ha meg tudtam oldani, de ekkor éreztem először a verseny hangulatát, levegőjét. A vízválasztó Károlyházy Frigyes elektromos példája volt, melyet nagyon kevesen oldottak meg. A verseny után Tomi azt állította, hogy meg tudta volna csinálni. De miért nem jött el?!

A Fazekas színvonala határozottan magasabb volt, mint a Dobóé, de ez engem inkább stimulált. Bár már nem voltam olyan nagy zseni, mint Esztergomban, azért sikerült jó jegyeket kapnom, s talán csak azért nem lettem kitűnő félévkor, mert a szupersztár András se lett az. Azért a 4,9 se volt rossz. Amikor februárban jól szerepeltem a Fazekas matek–fizika és francia háziversenyein, Gabi néni is „belém nyugodott”: – „Fontos a közösségi munka, de aki tudományos munkát végez, annak joga van arra összpontosítania!” Év végén többen – köztük mi ketten – megkaptuk a kitűnőt. A matematikai osztályok színvonala érdekes hullámzást mutatott: Lovászék nagy évfolyama már végzett; kettővel fölöttünk – Babai Laci és Marossy Feri osztálya – kiemelkedő volt. Eggyel fölöttünk – Pintz Jancsiéké – inkább átlagos. A miénk az óriás Kóczy Laci kivételével inkább gyenge. Alattunk Bajmóczy Ervin, Ruzsa Imre, Nagy András, Komjáth Péter s az akkor még rejtőzködő Polonyi Jancsi osztálya megint nagyszerű. A gimnázium egésze hasonló volt, csak a nem matematikusosztályban talán még több volt a kádergyerek. Honnan eredt a színvonal? Legelőször is, maguktól a diákoktól: ki tehetséget, ki műveltséget hozott otthonról, ki mindkettőt. Második faktorként a tanárokat említeném. Volt néhány kiváló tanár – erre számítottam –, de nem volt mind az (ami inkább meglepett). A legjobb a végtelenül egyenes, becsületes „Fazekas-szellem” volt. Nem voltunk angyalok, de például hazudni ellentétes lett volna az erkölcsi kódexszel.

Kunfalvi Rezső (balról) és Wiedemann László
a fizikatanárok ankétján (hetvenes évek eleje)

Volt tanár, aki ezzel visszaélt. Jellemző példa: mikor a közutálatnak s rettegésnek örvendő Lelkes tanár úr megkérdezte, hogy ki írta aznap ott a francialeckéjét, Bandi habozás nélkül felpattant, és ... meg is kapta az elégtelent. Mikor ez ellen felszólaltam, én is kaptam egy intőt, de hát engem egy franciatanár nem tudott megijeszteni. Később közelebb kerültünk egymáshoz, és Lelkes István elmesélte meghurcoltatását, az őt ért megaláztatásokat. A börtönt. Így talán megértettem viselkedésének hátterét – de hogy a diákokon bosszulta meg mindezt, azt sose tudtam elfogadni.

A fizikát a jóindulatú, álmatag, de teljesen inkompetens Misipista tanította. Ha – úgy tízpercenként – valami különös szamárságot mondott, nem bírtam ki, és beordítottam. Hát így nem lehetett tanítani. Megegyeztünk Misipistával, és két éven át csak a dolgozatírásra mentem be órára, különben a szertárban ügyködtem. Hogy ne unatkozzak, magammal vihettem egy-két osztálytársamat is. Méregettünk, oszcilloszkóppal játszottunk, de nem volt sok foganatja. Talán, ha valaki irányított, tanácsot adott volna... Szalay Béla, akit „Obádovics” mintájú középiskolai fizikakönyvecskéje tett ismertté az országban, szintén itt tanított – emlékezetem szerint –, igencsak átlagosan. Meglepő, de a Fazekasban nem volt kiemelkedő fizikatanár, s lényegében elmondhatom: gimnáziumban nem tanultam fizikát! Ekkortájt kezdtem közömbös lenni a kémia iránt, ami megint tanárkérdés volt. Valamennyien „hivatalból” szerettük a matematikát. Gabi néni a Műegyetemen, férje tanszékén is tanított. Az ő óráin tanultuk meg a logikus gondolkozást, a pontos tételkimondást és -bizonyítást. Az órákat vezette, de jórészt nem maga tartotta. Feltett egy kérdést, de alighogy gondolkozni kezdtünk volna, Gabi néni intett: – „András!” – és az már ment is a táblához. Kereken, szépen, világosan ismertette a tételt és bizonyítást, mondta a megoldást. Ez nagy benyomást tett rám, csak azt furcsállottam, hogy miért nem szerepelt jól a versenyeken.

Akkoriban az országban egyedül nekünk tanítottak számítástechnikát. Ada-Winter tanár úr új, szabadabb, nem akadémikus szellemet hozott az iskolába. Sokan óra után is bejártak hozzá, alagsori laboratóriumába. Egyesek – köztük kiválóak is, mint Bajmóczy Ervin, Nagy András – különösen belelkesedtek. Én már akkor irtóztam a számítástechnikától. Egyszer ellátogattunk a Közgázra: egy „lebegőpontos osztást” kellett elvégeznem gépi kódban. Ma egy zsebszámológép többet tud, mint az akkori, négy termet elfoglaló URAL II…

A főtárgy a matematika volt, de a magyart, a biológiát legalább olyan érdekesnek találtuk. Személy szerint Kovács Géza magyaróráit szerettem a legjobban: hihetetlenül felkészült, a tananyag sokszorosát hozta elénk, és nem iskolaszagú módon! Balassi? Nem a tankönyvet olvastuk – sokunknak könyvünk se volt –, inkább egy tanulmányt olvasott föl Kovács Géza egy irodalomtörténeti folyóiratból. Zengő mély hangon, gyönyörűen olvasott, élmény volt hallgatni. Ady, Tóth Árpád, József Attila? Mindenki hozott magával egy Ady- stb. összest, és minden verset szisztematikusan végigolvastunk és megbeszéltünk!

A dolgozatírás nem összecsapott kontroll volt, hanem alkalom az elmélyülésre. Több téma közül lehetett választani – sőt témát javasolni – és több óráig tartott. Megtörtént, hogy a téma előre ki volt adva: gondolkozzunk otthon, az iskolában elég lesz leírni.

Hogyan fért bele mindez a heti 3 (+1 nyelvtan-) órába? Sehogy. De Kovács Géza igazgatóhelyettes volt, és egyszerűen elkérte a többi tanártól az órát! Így átlag heti 6-8, de néha 10 „magyaróránk” lett! Filmesztétikát is tanultunk, s azóta kicsit más szemmel nézem a filmeket. Nem véletlen, hogy Kovács Géza később az Oscar-díjas Mephistóban kapott szerepet!

Érdekes megjegyezni, hogy Lovászék nagy osztályában sem a matematika-, hanem a földrajzos Bácsi volt a legnépszerűbb tanár.

Lukin László énekóráinál élvezetesebb volt órán kívüli tevékenysége: mikor h-moll misére szervezett, vagy amikor terjedelmes feleségével s egy kanadai látogatóval rögtönözve háromszólamú madrigált blattoltak. Marsovszky Endre művészettörténet-órái is szórakoztatóak voltak. – „A képzőművészet remekeinek szemlélése segíti az egyéniség kifejlődését” – magyarázta, és Vivaldi zenéjével kísért diákat vetített nyári olasz útjáról, a Vatikán és Firenze műkincseiről.

A legnagyobb élmény a monstre magyar–zene–művészettörténet „hármas óra” volt, melyet a három tanár együtt tartott, három órán át, s melyre magunk is külön felkészültünk. Egy-egy kort – romantikát, klasszicizmust stb. – ilyenkor minden oldalról, alaposan megismertünk. (Van, aki nem ilyen pozitívan emlékezik, de nekem nagy élmény volt és marad.)

Egyszer lyukasóránk volt, melyre persze Kovács Géza jött be. – „Kinél van valami olvasnivaló?” Egyikünknél volt egy Csehov-kötet, abból olvasott föl egy novellát. Húsz évvel később, ezt a novellát keresve, olvastam végig Csehov összes elbeszélését! Egy másik alkalommal Ada-Winter Péter ugrott be, és elképesztően jó irodalmi műsort rögtönzött a szerelemről, Ady erotikus verseivel, Pietro Aretinóval!

András mellett, az osztály másik domináns figurája Kálmán – András barátja, később ellenlábasa – volt. Közepes matematikus, viszont kiváló szónok volt; történelemből, irodalomból járt élen. Oroszbeszéde nyelvi, de meg inkább színészi tehetségről tanúskodott. Az osztályfőnöki órák nagyrészt kettejük antagonizmusával teltek. Bár ki tudja: állandó vitájuk inkább baráti civódásnak tűnt, mint igazi ellentétnek. Jellemző módon ő is matematika szakon végezett, és csak sok év után jutott el igazi, testreszabott szakmájához, a szociológiához.

Az osztály legfurább alakja a hatalmas orrú, görnyedt, mindig kopott ruhájú, koravén Waszlavik Laci volt, aki Pomázról járt be, és állandóan horgásztörténetekkel traktált mindenkit. Jó tanuló volt, különösen biológiából, franciából. A matematikához is kiváló érzéke volt: érettségi elnökünk, Hajós professzor külön hangsúlyozta: Waszlavik menjen matematikusnak, ne mi többiek (az osztályból kilencen jelentkeztünk matematika szakra)! Waszlavik Gazember Laci Ukrajnában, a Szovjetunióban tanult tovább mérnöki szakon; akkor fordult meg velünk a világ, mikor megtudtuk: énekes, a Punk Sámánja lett!

Folytathatnám, hisz volt még pár színes egyéniség. De mostanra ennyi talán elég.
 

A befejező részt júliusi számunkban közöljük.

Természet Világa, 134. évfolyam, 6. szám, 2003. június
http://www.chemonet.hu/TermVil/ 
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

Vissza a tartalomjegyzékhez