A kezdet

Az ENSZ Leszerelési Bizottsága 1954-ben a nukleáris, vegyi és biológiai fegyvereket tömegpusztító fegyvernek minősítette. E fegyverek az ellenség nyílt vagy védett elhelyezésű élőerejének nagyobb csoportjaira és/vagy haditechnikai eszközeire, infrastruktúrájára képesek rövid idő alatt nagymértékű pusztítást kifejteni. A tömegpusztító fegyverek közös sajátsága, hogy nagy területen fejtik ki pusztító hatásaikat; a csapatokra és a polgári lakosságra demoralizáló hatásuk van; alkalmazásuk során gyorsan hatnak, és hatásaikat hosszabb-rövidebb ideig megőrzik.

A tömegpusztító fegyverek közé sorolt vegyi fegyverek fogalmán – definíció szerint – „mérgező vegyi harcanyagokat, valamint azok szállítására, illetve a célterületen történő egyenletes eloszlatásukra szolgáló eszközöket értjük”. Mérgező harcanyagoknak pedig azok a vegyületek számítanak, melyek az élő szervezeteket károsítják, esetleg el is pusztítják. Egyesek közülük rövid időn belül halált okoznak, mások viszont „csak” rövid távú harcképtelenséget eredményeznek. Szakszerű kezeléssel ellenanyagok használata révén ez utóbbiakkal való „találkozás” túlélhető.

A vegyi fegyverek alkalmazása azért különleges, mert a harci gázok olyan helyekre is képesek behatolni, ahová hagyományos eszközökkel nem lenne lehetséges, és az élőerőn kívül gyakorlatilag mást nem károsítanak. A tárgyak, az épületek megmaradnak, az eszközök pedig egy idő után újra használhatók. Az atomfegyverekhez képest előállításuk sokkal egyszerűbb és olcsóbb, ráadásul még el is titkolható, de mindenesetre nehezen ellenőrizhető. Mivel a katonai célú kutatásokat – és így a vegyi fegyverré fejleszthető kémiai anyagok kutatását – mindig is szigorú titok fedte, ezért az időnként felröppenő ellentmondásos katonai hírek és a napvilágra kerülő tragikus balesetek körüli médiahírverés csak tovább növelik a vegyi fegyvereket övező homályt és bizonytalanságot. A legtöbb hadsereg azonban nemcsak ismeri ezeket az anyagokat, s ha nem is használja őket, azért felkészül a velük szembeni védekezésre.

Háromrészes írásom célja az, hogy egy kissé fellebbentse a fátylat erről a kevésbé ismert fegyvertípusról és megpróbáljon – a teljesség igénye nélkül – átfogó történeti képet adni a fontosabb fajtáikról, hatásmódjukról, és az ellenük való védekezés lehetőségeiről. Az első részben a „hagyományos” vegyi fegyverek kialakulásának történetét követhetjük nyomon a második világháborúig; a másodikban az ideggázok fajtáival és biológiai hatásaival foglalkozom; végül a harmadik részben a vegyi fegyverek leszerelését és megsemmisítését megcélzó tilalmi egyezményeket és problémákat mutatom be nagy vonalakban.

Kezdeti próbálkozások

„Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” (Si vis pacem, para bellum!) – tartották az ókori római hadvezérek. S valóban, az emberiség története szorosan összeforrott a háborúk történetével. Legyen a háború védekező vagy támadó jellegű, a szemben álló felek a legkülönbözőbb eszközöket és módszereket fejlesztették ki az ellenfél elpusztítására. A fejlett katonai arzenálokba így bekerültek a mérgező, maró hatású anyagokat tartalmazó fegyverek is. Mégis, a történelem során viszonylag ritkán alkalmazták őket; részint azért, mert eleinte csak kevés ilyen anyagot ismertek, részben pedig azért, mert az ellenük való védekezés sokáig megoldatlan volt. Amennyiben nem volt teljesen biztos a győzelem, a forgandó hadi szerencse miatt a vegyi fegyvert használó fél könnyen a maga állította kelepcébe kerülhetett. Voltak, akik csak tervezték a bevetésüket, de voltak, akik ki is próbálták őket.

A harci gázok ellen gázmaszkokkal próbáltak védekezni

Igen, már az ókori görögök is … Noha az ókorból nagyon kevés híradás maradt ránk a korabeli írásokból, tudjuk, hogy a peloponnészoszi háborúban a spártaiak ként és arzént alkalmaztak Plataia és Delión ostrománál (i. e. 428–424-ben). Ezután hosszú szünet következett az alkalmazásukban és csak a napóleoni háborúk során hallunk róluk ismét.

Egy nemrég nyilvánosságra hozott brit dokumentum szerint egy skót születésű tengerész, bizonyos Sir Thomas Cochrane, titkos tervet dolgozott ki a napóleoni háborúk minél előbbi győzedelmes befejezésére. A Napóleon által egyszerűen csak a „Tengerek Farkasának” nevezett Sir Cochrane 1805-ben, néhány hónappal a trafalgari csata előtt állt elő találmányával, amelyről a kormánynak dokumentumokat is előterjesztett. Terve az volt, hogy a francia kikötőkbe súlyosan mérgező kén-dioxid-felhőket juttat, mely, a levegő víztartalmával érintkezve, kénessavvá alakul. Ha a gáz elég nagy mennyiségben található a levegőben, akkor az eső vagy a hó hatására savvá válik, mely elől sem a tengerészek sem a hajók kitérni nem tudnak. (Nem véletlenül rettegték a HMS Speedy kapitányát a franciák.) A Brit Admiralitás és a kormány elég szkeptikusan reagált az új módszerre, és eleinte nem hittek abban, hogy valaha is működni fog az elképzelés. Később meggyőzték őket, hogy a skót lord módszere kivitelezhető, ekkor azonban félve attól, hogy a franciák ugyanilyen gáztámadást fognak majd a brit katonák ellen alkalmazni, végleg visszautasították a Tengerek Farkasának ajánlatát.

Vegyi fegyverekkel legközelebb az első világháborúban találkozunk. Ekkor vetettek be először vegyi fegyvert nagy tömegben. Ennek előzményei és okai azonban messzebbre vezetnek. 1914-ben, bár sok előjele volt egy ilyen világméretű összecsapás kirobbanásának, a szemben álló felek nem készültek fel véres világégésre. Így Németország sem készült fel hosszan tartó konfliktusra, és a közhiedelemmel ellentétben nem rendelkezett korlátlan lőszerkészletekkel. A német vezérkar kereste annak lehetőségét, hogy elkerülje a szövetségesek tengeri blokádja által előidézett lőszerhiány következményeit, és mielőbb véget vessen a kialakult állóháborúnak. Ennek köszönhetően 1914 vége felé vizsgálni kezdték a hatékonyabb tüzérségi lőszerek kifejlesztésének és gyártásának lehetőségeit. A nem robbanó anyagok bevetésének lehetőségét is megvizsgálták, és ennek nyomán javaslat született mérgező hatású kémiai anyagok alkalmazására. Az első javaslat az volt, hogy a srapnel- (repesz-) lövedékekben található kaucsuk töltőanyagot, melybe az ólomgolyókat ágyazták, cseréljék ki ingerlő hatású kémiai anyaggal, pl. xilil-bromiddal, melynek könnyfakasztó hatása már akkor ismert volt. A sikeres kísérlet után, 1914. október 27-én az új lőszert a brit csapatok ellen vetették be Neuve Chapelle-nél. Az ötlet a harctéren teljes kudarcba fulladt, mivel a brit alakulatok semmilyen hatást nem észleltek. Az ötletet elvetették. Majd egy másik elgondolás nyomán az öntöttvas lövedékeket színültig töltötték az ingerlő hatású folyadékkal, és lezárás után ezt lőtték ki az ellenségre. De ez sem vált be. Később felvetődött az a gondolat, hogy ezt a gázt egyszerűen töltsék tartályokba, és szélirányban engedjék ki az ellenséges vonalak irányába. Ezt a típust először az orosz hadsereg ellen Bolimovnál vetették be 1915. január 31-én. A terv azonban nem vált be a gyakorlatban, mert aznap olyan nagy hideg volt kint a fronton, hogy a folyadék ahelyett, hogy elpárolgott volna, egyszerűen megfagyott a tartályokban. Az oroszok azonban megtaláltak néhány ilyen tartályt, és kiderítették, mit terveztek ellenük, és elkezdtek foglalkozni a könnygáz elleni védekezés kidolgozásával. A németek ugyanilyen lövedékeket használtak az angolok ellen Nieuportnál 1915 márciusában, de ezek sem bizonyultak hatásosnak. Ekkor azonban még sem az angolok, sem az oroszok nem tettek semmiféle hivatalos bejelentést az ellenük intézett gáz használatáról. Ennek eredményeképpen alakult ki az a téves nézet, hogy harci gázt először a németek a belgiumi Ypernnél alkalmazták 1915. április 22-én, holott (mint láttuk) már ezt megelőzően több próbálkozás is történt. A háború további alakulásában döntő fordulatot Fritz Haber színre lépése hozott, akinek az alkalmazott kémia területén való munkássága nagymértékben befolyásolta nemcsak a harci események további kimenetelét, hanem a háború utáni világ történelmét is.

Fritz Haber, a „vegyi fegyver atyja”

Haber 1868. december 9-én született a németországi Breslauban. Nagyon alapos, széles körű oktatásban részesült, többek között klasszikus nyelveket is tanult, majd beiratkozott a Berlini Egyetemre (1886-ban), hogy kémiát tanuljon. Szerencsés diák volt, mert olyan híres tanár is tanította, mint A. W. Hofmann, a szerves kémia professzora. Később Heidelbergben, majd Berlinben a Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait. A doktori címét Karl Liebermann irányítása alatt szerezte meg. Disszertációja megvédése után több helyen és több témában is dolgozott, így foglalkozott fizikai kémiával és elektrokémiával is.

Ami a vegyi fegyverek és így a mi történetünk szempontjából Haber életrajzában fontos dátum, az 1904 volt, amikor is figyelme a „nitrogénprobléma” felé fordult. A korszerűsödő német mezőgazdaságnak egyre több nitrátra (chilei salétromra) volt szüksége ahhoz, hogy kielégíthesse a műtrágyagyárak fokozódó igényét. Azonban a Dél-Amerikából történő nitrátimport nem volt zökkenőmentes, és gyakran adódtak szállítási problémák. A vezető gazdasági körök emiatt szorgalmazni kezdték a nitrát szintetikus úton való előállítását, és Haber is ezért kezdett foglalkozni a témával. Számos próbálkozás után sikeresen oldotta meg az ammónia szintézisét, mely megnyitotta az utat a nitrogénműtrágyák előállítása felé. Rájött ugyanis arra, hogy ha az ammónia elemeinek összetevőit (nitrogén és hidrogén) kb. 200 atmoszféra nyomáson és katalizátor jelenlétében reagáltatja egymással, akkor jó kitermeléssel szintetikus úton ammóniát állíthat elő. Haber az ammóniaszintézis-eljárását szabadalmaztatta és sikerrel mutatta be 1909 júliusában a tőkeerős „Badische Anilin & Soda Fabrik” társulásnak (BASF). Ez a társulás vállalta a szintézis bonyolult energetikai problémáinak megoldását. Az olcsó katalizátorokat és a nagy nyomást előállító reaktor problémáit Carl Bosch oldotta meg. 1914-től a BASF Ludwigshafenben már napi 20 tonna ammóniát állított elő.

Az ammóniaszintézis nemcsak a mezőgazdaság nitrogénműtrágya-ellátási problémáját oldotta meg, hanem az itt bevezetett technológiát kiterjesztették a hadiipari eljárásokra is. Az ammónia mesterséges úton való előállítása elősegítette a salétromsav gyártását, továbbá különböző robbanóanyagok (nitroglicerin, lőgyapot, nitrocellulóz) előállítását is, és így Németország folytathatta a háborút. Ez volt az első eset, hogy kémiai szintézist katonai célokra használtak fel. Ez az esemény egyben előrevetítette a tudomány és technika felhasználását és alkalmazását a modern hadászatban. Mindenesetre az ammóniaszintézis hírnevet és gazdagságot hozott Haber számára. (1919-ben kémiai Nobel-díjat kapott az ammónia szintéziséért, és az általa kifejlesztett eljárás, a Haber– Bosch-szintézis, ma is aktuális tananyag az iskolákban!)

Az első világháború kezdetével azonban új korszak köszöntött be Haber életében is. Közvetlenül és közvetetten is részt vállalt a német katonai kutatásokban. Mint jó hazafi, kötelességének érezte, hogy tudása és szervezési ismeretei legjavát adja hazája számára, és ezzel segítse Németországot az első világháborúban. A háború kitörésekor csatlakozott a „Kémiai Hadászati Szolgálat” (Strategischdienst für Chemie) nevű szervezethez, amelynek 1916-ban igazgatója lett. A szolgálat azt a feladatot kapta, hogy oldja meg az eddig kifejlesztett gázfegyverek technikai problémáit és újabb típusokat fejlesszen ki. Az eredmény nem is váratott soká magára. Időközben a katonai helyzet egyre aggasztóbbá vált. A német tüzérség ugyanis nem bírt a hármas antant (Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia) által kiépített lövészárok-hálózattal. Ezért terv született arra, hogy az ellenséges gyalogságot gáz bevetésével fogják a lövészárkok elhagyására kényszeríteni, s ezzel talán biztosítani tudják a hagyományos fegyverek hatékonyabb alkalmazhatóságát. A tervet a német katonai vezetés elfogadta, és Haberre bízta a gáz első hadászati bevetésének irányítását 1915-ben, az Ypern melletti ütközetben, mely fordulópontot jelentett a vegyi fegyverek alkalmazásának történetében. Ezúttal a könnygáz helyett már a klór volt a tesztelendő harci gáz. Érdemes felidézni a korabeli történetet.

Az yperni támadás

A korábbi kudarcokon okulva ezúttal a támadást nagyon gondosan és alaposan előkészítették. A német fronton a 4. hadsereg (Albrecht Würtenberg herceg, vezérezredes) főparancsnoksága alatt álló XV. Hadtest által elfoglalt Ypern és környéke alkalmas terepszakasznak látszott az első bevetésre. A németek ezért 170 tonna klórgázzal megtöltött, összesen 5730 tartályt telepítettek a 6,4 km hosszú front mentén. A palackokat telepítő katonákat felszerelték oxigénlégző készülékkel. Az ezen a frontszakaszon harcoló alakulatokat pedig ellátták ún. légzésvédővel, mely egy, a klórt megkötni képes vegyi anyaggal átitatott mullpólyából készült párna volt, és képes volt a gázt kisebb koncentráció esetén megkötni. Amint a szélviszonyok kedvezőnek bizonyultak, április 22-én 17 óra 30 perckor kiadták a parancsot a gáztámadásra. A kifúvatás 6-8 perc alatt megtörtént. A felszabaduló klórgáz hatalmas sárgásfehér gázfelhőként gomolygott a német állások felől az ellenségre, a megnyitott palackok süvöltő hangjától kísérve. A front túloldalán Mordacq tábornok 18 óra 20 perckor érthetetlen jelentést kapott: mely nagy erejű támadásról és sárgásfehér felhőről szólt. A parancsnok hitetlenkedve lóra ült, és a frontvonal felé vette útját, azonban a csatorna partjához érve heves ingert érzett a torkában, fülzúgás és fejfájás kíséretében. Csakhamar menekülő katonákkal találkozott, akik fegyver nélkül, tébolyodott tekintettel vízért kiabáltak, sokan közülük vért köptek, mások a földön vonaglottak, és látszott, hogy rettenetes kínokat éltek át. A front ezen szakasza felbomlott, és egyetlen katona sem akadt, aki ezen a 2 km-nyi szakaszon harcolt volna. A németek harc nélkül elfoglalták az ellenfél állásait, de nem nyomultak tovább, és nem használták ki a mélységbe történő előtörésre a kedvező alkalmat, mivel maguk is a bekövetkezett szörnyű esemény hatása alatt állottak. Az első gáztámadásnak tízezer halott és sebesült áldozata lett. A világ ekkor értesülhetett elsőként a vegyi fegyver pusztító hatásáról.

Az öntöttvas tartályokat színültig töltötték ingerlő hatású folyadékkal

Az yperni támadás mindenképpen fordulópontot jelentett a vegyi fegyverek történetében, mert kiszabadította a szellemet a palackból. A tények annyira magukért beszéltek, hogy mindkét fél a kémiai hadviselés eszközeinek gyors fejlesztésébe fogott és egyre nagyobb hatékonyságú mérgező anyagokat állítottak elő. Hamarosan a hármas antant országai is bevetettek gázt támadásaik során, ugyanakkor többféle mérges gázt is alkalmaztak. A háború végéig számtalan vegyi támadásra került sor mindkét fél részéről. Kezdetben mindkét oldalon elsősorban taktikai fegyverként kezelték a harci gázokat, csak később vált a tömeges gyilkolás eszközévé.

Haber történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy az ammóniaszintézis felfedezéséért tisztelték, amellyel segítette a háború után az emberiség táplálását, de szigorúan bírálták a gázfegyverek kifejlesztéséért, amelynek máig ható súlyos politikai, katonai és erkölcsi kihatásai lettek. Elég, ha csak a vegyi fegyverekkel való fenyegetésre gondolunk, mely ma is szerves része a napi katonapolitikának. A Haber által a „palackból kiszabadított szellem” ma is él, és sajnos a tudósok munkái nyomán a vegyi fegyverek egyre szélesebb tárháza áll a szélsőséges politikusok rendelkezésére, az emberek tömeges elpusztítására.

A harci gázok újabb nemzedékei

A harci felhasználhatóság szempontjából az első világháború alatt több mint 3000 anyagot vizsgáltak meg. Ezekből 38-at választottak ki, mint „jól használhatót”, és közülük legalább egy tucatot nagyobb mennyiségben fel is használtak fegyverek kifejlesztésére. Ezek a mérgező anyagok a vegyi fegyverek első generációi, melyek a „hagyományos” harcanyagok elnevezést kapták, szemben a később kifejlesztett hatóanyagokkal. Harcászati szempontból két nagy csoportba sorolták őket: lebomlókra, melyek rövid időn belül (10-15 perc) maguktól elbomlanak; és maradandó gázokra, melyek órákig, napokig, esetleg hónapokig is aktívak lehetnek.

A kísérletek és az éles bevetések során észlelt élettani hatások alapján pedig az alábbi csoportokat alakították ki: könnyfakasztó gázokat, mint a könnygáz (pl. bróm-benzil-cianid, xilil-bromid); fojtógázokat, melyek a tüdőt károsítják, pl. a klór; általánosan mérgező gázokat, pl. foszgén; ingerlőgázokat, melyek a légutakat irritálják, pl. lewisit, difenil-arzén-klorid; hólyaghúzó gázokat, pl. mustárgáz, diklór-etil-szulfid.

Az első harci gázok az első három osztályba tartoztak. Ezeket már ismerték, és a gyártásuk is viszonylag egyszerű volt. A klorin és a foszgén típusúakat nyomás alatt levő tartályokban, az összes többit tüzérségi és aknavető lövedékekben alkalmazták. A legnagyobb hatékonyság érdekében egy adott területet nagy koncentrációjú gázzal árasztották el, hogy az összes ellenséges katonát harcképtelenné tegyék. Ennek érdekében találták fel a britek a Livens gázgránátvetőt, mely az aknavetőhöz hasonló fegyver volt. Százával süllyesztették a földbe, és elektromosan indították őket, össztűzszerűen. Tömegesen először 1917. április 9-én, Arrasnál vetették be, ahol egy indítással 51 tonna foszgént juttattak 3827 vetőcsőből a német lövészárkokba. Több mint 100 katona azonnal meghalt, és további 500 szorult kórházi kezelésre. Hasonló berendezést fejlesztettek ki a németek is, miután a Livens gázgránátvetőből néhány darab a birtokukba került.
 
 

Néhány fontosabb "hagyományos" vegyifegyver-hatóanyag neve, szerkezete és fizikai tulajdonságai

Németország vegyipara volt a legnagyobb és legfejlettebb a hadviselő felek között, ezért az utolsó két osztályba sorolt ingerlő- és a hólyaghúzó gázok kifejlesztésében is az élen járt. Az újonnan kifejlesztett hólyaghúzó hatású gázt, a mustárgázt 1917. július 12-én vetették be először, ugyancsak a nyugati fronton, Ypern térségében. Sok áldozatot szedett, mivel az angolok számára ismeretlen anyagot eleinte a szaga és hatása alapján nem tudták kimutatni. Akik a harcanyagtól mérgezést szenvedtek, azokon csak tizenkét óra elteltével jelentkeztek a tünetek: bőrhólyagosodás, vakság és tüdőkárosodás.

Az ingerlő harcanyagok szintén ez időben jelentek meg a harcmezőkön. Ezek általában szilárd részecskéket tartalmazó égéstermékek, füstök voltak, amelyek áthatoltak az angolok gázálarcain. Mivel nem okoztak azonnali halált, általában mérges gázokkal együtt használták. Az ingerlő harcanyag tüsszentésre vagy hányásra késztette a katonát, aki ezért elmozdította a gázálarcát, s így belélegezte a mérgező gázt, és rövidesen teljesen harcképtelenné vált.

A mustárgázt előbb tüzérségi gránátokkal, majd repülőgépekről juttatták az ellenséges terület fölé. (Később több hadszíntéren is bevetették: így Oroszországban, 1919-ben; Marokkóban a franciák 1923-ban és 1926-ban; 1930-ban Líbiában az olaszok; Kínában, a Hszincsiang Ujgur autonóm területen, 1934-ben a japánok; és végül 1935 és 1940 között az olaszok Etiópiában.)

A harci gázokat 1915-től a háború végéig gyakran használták, mégis a harctéri áldozatok kevesebb mint 0,3%-a tulajdonítható csak nekik. A brit jelentések szerint a gáztámadást elszenvedett katonák 94%-a kilenc héten belül elhagyhatta a kórházat és teljesen felépült. A háború után a rokkantaknak csak 2%-a került ki a gáz áldozatai közül. Ezek – a mai szemmel nézve – kezdetleges gázfajták voltak, és főleg arra voltak jók, hogy lefoglalják az evakuációs szolgálatokat, megtöltsék a kórházakat, és leterheljék az utánpótlási rendszert. A gáz sokkal inkább a harcképtelenség okozója volt, mint gyilkos fegyver.

Élettani hatások

Mindezek után joggal vetődött fel a kérdés: valójában mire is képesek ezek az anyagok? Mekkora dózisban milyen hatást váltanak ki? Természetesen a vegyi fegyverekben alkalmazott harci gázok nem jelentenek okvetlenül halálos csapást, és nem mind okoz maradandó károsodást az emberi szervezetben. A kiváltott hatás sok tényezőtől függ.

A fojtó (pl. klór, foszgén) és hólyaghúzó (pl. kén-mustár) harcanyagok elsősorban az első világháború vegyi fegyverei voltak, jelentőségük ma már nem túl nagy. Főleg könnyű előállíthatóságuk, tárolhatóságuk és jó robbanásálló tulajdonságaik miatt terjedtek el. A fojtó harcanyagok mérgező hatása viszonylag kicsi, de könnyen felhalmozódnak a szervezetben és pontosan ezáltal válhatnak félelmetes fegyverekké a gázálarc nélküli lakosság körében.

A hólyaghúzó harcanyagok nevüket arról kapták, hogy fájdalmas, nehezen gyógyuló hólyagokat idéznek elő a bőrön. Esetleges bevetésük veszélye ma is nagy, mivel óriási készletek állnak rendelkezésre.

Az általánosan mérgező harcanyagok (pl. cián-hidrogén, klór-cián) a szervezet egészére hatnak. Ezek már valóban veszélyes mérgek. A vérbe kerülve gátolják vagy megakadályozzák a szervezet oxigénellátását. A hidrogén-cianid már 15 percen belül is halált okozhat. Egy 70 kg-os embert például már 0,3 g anyag is megölhet! A halálos mennyiség 4-5 mg/testsúly-kg. A klór-cián még ennél is veszélyesebb, mert nagyobb koncentrációban alkalmazva képes a gázálarc szűrőbetétjén is áthatolni. Sőt ma már olyan szintre fejlesztették, hogy tartósan megmarad a terepen.

Az ingerlő harcanyagok közül többet is ismertek az első és a második világháborúban, sokat azonban csak a második világháború után fejlesztettek ki. Így pl. a lewisiteket, melyeket az amerikai csapatok kiterjedten alkalmazták a vietnami háborúban. Ezek a gázok a szemet, a légutakat, a tüdőt ingerlik és intenzív váladékképződésre késztetik. Az Amerikai Egyesült Államok még a közelmúltban is kifejlesztett ilyen anyagokat (MACE). Ez a gáz a bőrre kerülve másodfokú égési sérüléseket is okoz, mindamellett, hogy számos egyéb hatása is van. Levertséget, szédülést, szív- és májelégtelenséget okoz.

A húszas és harmincas évek

A Fritz Haber nyomdokain elindult kutatások javában folytak a húszas években, amikor a Népszövetség konferenciát hívott össze a világ hadiiparának felülvizsgálatára 1925-ben. Ennek eredményeképpen megszületett Genfben a harci gázokra vonatkozó jegyzőkönyv, melyben megtiltották a gáz- és bakteriológiai fegyverek használatát, és felszólították a nemzeteket, hogy egyezzenek bele a használatukról való lemondásba. Végül 1925. január 17-én, Genfben mindössze negyven ország írta alá az egyezményt, melynek aláírását sok ország megtagadta. Így az Amerikai Egyesült Államok és Japán sem csatlakozott az egyezményhez.

A harmincas években a harci gázt a közvélemény a legnagyobb fenyegetésnek tekintette. S nem véletlenül, mert egy újabb háború során feltételezték, hogy nemcsak a frontvonalakon, hanem a hátországokban is sor kerülhet vegyi töltetek alkalmazására. Míg a frontvonalakon továbbra is a tüzérségi lövedékek, aknák, kézigránátok, sorozatvetők, füstgyertyák és speciális szennyező járművek alkalmazása kerülne előtérbe, addig a hátország ellen rakéták vagy bombák, bombázókötelékek juttatnák célba a tölteteket. Azt gyanították, hogy olyan hátországi célpontok ellen kerülnek bevetésre, melyek működését mindenképpen meg kell akadályozni, de nem célszerű azokat lerombolni. Ilyenek lehetnek például a kiképzőközpontok, hadászati tartalékok, közlekedési csomópontok, kutatóközpontok, esetleg mezőgazdasági körzetek. A támadás akkor lenne igazán pusztító – vélték –, ha a mérgező anyagokat váratlanul és tömeges méretekben alkalmaznák. Ezek a félelmek annyira erősek voltak, hogy amikor 1939-ben kitört a második világháború, a genfi egyezményt betartották, és egyik hadviselő fél sem alkalmazott (nem mert alkalmazni) harci gázt a csatatereken. Mindazonáltal hatalmas készleteket halmoztak fel a harci gázokból egy esetleges csapás kivédésére. Amikor Nagy-Britannia 1940-ben a német invázió lehetőségétől tartott, a harci gáz esetleges alkalmazása is szóba került, mint az angol partok megvédésének egyik eszköze, de egyik ország sem merte felvállalni annak kockázatát, hogy elsőként vessen be vegyi fegyvert, mert azt feltételezte, hogy esetleg az ellenség legalább olyan hatékony anyagokkal rendelkezik.

A háború végén derült csak ki, hogy a németek valóban birtokában voltak egy addig ismeretlen harci gáznak. De nem használták, mert még nem dolgozták ki az ellenszerét, illetve azt hitték, hogy az angolok is ismerik kémeik révén. Ez a gáz a harci gázoknak már egy új generációját képviselte, az ideggázokét, melyek a központi idegrendszert megtámadva szinte azonnali halált okoznak. Ezekkel foglalkozom a cikkem következő részében.

Irodalom

NATO Handbook on the Medical Aspects of NBC Defensive Operations AmedP-6 (B) Part III – Chemical http://www.fas.org/nuke/guide/usa/doctrine/dod/fms8-9/
Dr. Szakács Ágnes: A tömegpusztító fegyverek ellenőrzésének főbb állomásai és lehetséges szakmai feladatai. http://www.zmka.hu/tanszekek/vegyi/docs
Dr. Grósz Zoltán: A vegyi fegyver első bevetése. Fórum 2000/4.
http://www.zmne.hu/forum/00apr/
Török Tibor: A tömegpusztító fegyverek létéből és elterjedéséből adódó veszélyek. Védelmi Tanulmányok No. 6. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1995.
Fegyvertípusok enciklopédiája. Hét évezred fegyvereinek kézikönyve. Gemini Kiadó, Budapest, 1995.
Ian V. Hogg: A fegyverek enciklopédiája. A kőbaltától az irányított rakétáig. Guinness fegyverenciklopédia. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1995.
Múlt-kor történelmi portál: Gázt Napóleonnak! http://www.mult-kor.hu/
Lombik és Reaktor Kémiai Hírlevél. 2001/ 4. szám.