Kémia
és szobrászat Már a régi görögök is... Héphaisztosz pajzsot készített Akhilleusznak. A pajzs, tudjuk, csodaszép lett. Ráremekelte a
földet, rá az eget meg a tengert Aztán sok minden egyebet is, mint az Íliászból tudható, hiszen Héphaisztosz nagy művész volt. Munkáját azon kezdte (Devecseri Gábor fordításából idézek), hogy: ...ment a fuvókhoz:
majd nekilátott a kovácsmunkának. Az isteni szobrász metallurgiával, kémiai technológiával kezdte az alkotást - bronzot ötvözött. Más módon képtelenség lett volna eljárnia. Alkalmas fém híján még elgondolni se tudta volna a művét, nemhogy megalkotni. A képzőművész ura és szolgája az anyagának: kívánsága szerint alakítja, de tudja, hogy milyen kívánságát hajlandó az anyag teljesíteni. A műtörténészek
a görög művészet nagy fordulatának tekintik a bronz megjelenését a szobrászatban.
Amíg nem találtak rá, addig a kisebb alakokat agyagból formáltak, a
nagyobbaknak, a monumentálisoknak pedig mészkő vagy márvány volt az
anyaguk. Ezeket az anyagokat jól lehetett alakítani, faragni, de szilárdságuk
határt szabott a szobrok formájának. Az archaikus kor szobrászata (a
Kr. e. VI. század végéig) jó összhangban állt a kő adta lehetőségekkel.
A keleti művészetből átvett mozdulatlan, merev, frontális beállítású
alakok fellazultak, ellágyultak ugyan a görög művész vésője alatt, azonban
szélesebb mozdulatokat, kitárt kart, feszülő izmokat a szemcsés, puha
mészkőből kifaragni aligha lehetett. Az a két (gyönyörű) szobor Athénből,
amelyeknek a fényképét a lapban láthatjuk, igen takarékosan mozog -
leginkább csendben álldogálnak. Az archaikus kor szobrásza ezt is akarta,
ezt is tudta ábrázolni. Ettől aztán az eredmény, akárhogyan is, de kissé
egyhangúvá válik. Az athéni Akropolisz-múzeumban egy Pallasz Athéné
szobor mellett vagy tucatnyi koré áll, nem is egy műhelyből származók:
csodaszépek és fölöttébb hasonlítanak egymáshoz. Archaikus görög mészkó szobrok: koré (lány) és kurosz (fiú) Az archaikus kor görögjei természetesen ismerték a bronzot; hiszen Homérosz is ír már róla. Szerszámot, fegyvert kovácsoltak belőle. Esetleg, Héphaisztosz módján, kovácsolva-kalapálva mintázták, alakították. Néha fából faragott modellekre domborították a lemezeket. Ezek az eljárások azonban nem használták ki igazán a fémötvözet minden jó tulajdonságát. Az igazi előnyök a bronz öntészetében mutatkoztak meg. A bronznak alacsonyabb
az olvadáspontja, mint a réznek, ezért lassabban szilárdul meg hűtéskor.
Kicsi a viszkozitása, ezért az öntőmintát hiánytalanul kitölti. Nagy
a szakítószilárdsága, ezért nagy önsúlyú testeket lehet belőle kialakítani
a deformáció vagy törés veszélye nélkül. Tulajdonságait, színét az összetevők
arányának megváltoztatásával könnyű módosítani. A leggyakrabban 90%
rézből és 10% ónból állt az ötvözet, de az ón mennyisége 4 és 32% között
változhatott, és esetenként cinket, ólmot, arzént is adtak hozzá, hogy
az öntvény színét változtathassák. (Hogy a különböző ércekre vagy fémekre
szert tegyenek, hatalmas kereskedelmi tevékenységre volt szükségük -
jó lenne, ha erről egy gazdaságtörténész írna egyszer.) Kezdetben tömör
szobrokat öntöttek, ezek azonban nehezek voltak és nagyon sok anyagra
volt szükség hozzájuk. A Kr. e. V. században ezért kifejlesztették az
üreges öntés technikáját, a viaszvesztéses (cire perdue) eljárást. A viaszveszejtéses eljárás menete Ennek több változatát is ismerték a görögök, majd használták mások, még évezredeken át. Ábránkból megérthető a módszer lényege. Először agyagból megmintázták a szobrot, majd vékony viaszréteggel borították be úgy, hogy a viasz pontosan kövesse az agyagmintát. Erre egy agyagköpenyt vittek fel, amelynek a külső formája már lényegtelen volt, belseje azonban szorosan illeszkedett a viaszréteghez. A belső és a külső agyagmintát szögecsekkel rögzítették egymáshoz. A külső mintán néhány nyílást létesítettek Az agyagot kiégették, az megszilárdult, a viasz pedig egy alsó nyíláson elfolyt, így a pozitív belső és a vele azonos alakú negatív külső agyagforma között egy üreg alakult ki, amely őrizte a szobor formáját. Ezt töltötték ki az olvadt bronzzal. Megszilárdulás és kihűlés után a külső köpenyt letörték a bronzról. Ekkor már előttük állt a kész szobor, amiből kikaparták a belső agyagmagot. Aztán az üreges testen még csiszoltak, igazítottak ugyan, az igazi szobrászi munkát azonban a jól mintázható agyagon kellett végezniük. Nagyobb szobrokat több részben öntöttek, ezeket öntés után illesztették össze; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, hogy azonos összetételű ötvözetet használjanak mindvégig, különben a test egyes részeinek a színe eltérő lett volna. A kész szobor belsejébe néha ólomsúlyokat is tettek, hogy biztosabban álljon. Ebben az eljárásban a pozitív mag megsemmisült; később olyan módszert is kitaláltak, amelyben a magot meg lehetett őrizni, így több példányban is kiönthették ugyanazt a szobrot.
Klasszikus görög bronzszobor: Zeusz vagy Poszeidon Az a Zeuszt vagy Poszeidónt ábrázoló, hatalmas szobor természetesen viaszvesztéses eljárással készült. A huszadik században találták meg az Artemiszion foknál, a tenger iszapjában, egy elsüllyedt ókori hajó rakománya között. (Az egyik karjára csak később akadtak rá - azt külön öntötték, könnyen elvált a törzstől.) A merész mozdulatot, az isten előrenyúló bal karját, a szigonyt vagy lándzsát hajító jobbot csak bronzban lehetett megalkotni. Szerencsénk volt ezzel a szoborral. Bronzszoborból kevés maradt ránk; az ötvözet értékes volt, és ha a szükség úgy hozta (gyakran hozta úgy), fegyvernek öntötték be az anyagát. Ezért van az, hogy a legtöbb görög szobrot csak római kori márványmásolatában ismerjük. Ennek a szobornak a hősi mozdulatát azonban nem lehetett volna átvinni márványba - az anyagi tulajdonságok nem engedték volna. Azt a kérdést, hogy az ötvözés és az öntés technológiája hozta-e létre a szobrászat új stílusát vagy a stílus igénye kényszerítette-e ki a technológia kialakítását, bizonyára nem nagyon okos dolog föltenni. Művészet és metallurgia egymásra találtak. Annyit azonban különösebb kémikusi önhittség nélkül is megállapíthatunk, hogy az agyag, a viasz, a réz és az ón anyagi tulajdonságainak ismerete és céltudatos felhasználása nélkül nem állna előttünk a földrázó istenség alakja. Egy kudarc története
Nagy tudású, művelt,
sokat utazott ember volt, keramikus, arcképfestő, üvegfestő, földmérő.
Meglett házas ember volt már, amikor a kezébe került egy szép, fehér,
zománcozott csésze, feltehetően kínai porcelán (más szerzők szerint
zománcozott olasz edény). Palissy elhatározta, hogy kifürkészi a készítésnek
a titkát. Nem fogott a munkához teljesen tapasztalatlanul, mégis úgy
érezte, hogy "a sötétben tapogatózik" - ő írta így az önéletrajzában.
Tizenhat évet töltött egyre vadabb kísérletek között, családjával együtt
elszegényedve, végül már a bútorait és a szobája padlóját hasogatta
föl, hogy a kemencéjét fűthesse, de a leírhatatlanul finom anyagot csak
nem sikerült előállítania. Végső nyomorából és elkeseredéséből egy francia
arisztokrata, Montmorency herceg mentette ki: meglátta - persze nem
a soha el nem készülő anyagot, hanem egyszerű, feltűnően színezett,
meglehetősen vaskos kivitelű, naturalisztikusan mintázott állat- és
növényalakokat formázó edényeit. Ezek a munkái vitték el hírét a királyi
udvarig, ezek tették híressé és gazdaggá, ezek védték meg a protestáns
művészt a Szent Bertalan-éj korának vallásüldözésétől. (Egy ideig legalábbis.
Élete végén a Bastille-ba zárták, a király ugyan szabadságot ígért neki,
ha katolikussá lesz, ő azonban nem hajlott a hittagadásra. Meghalt a
börtönben, mielőtt kivégezhették volna.)
Palissy: Sótartó Palissy nem találta meg a csodásnak remélt anyag titkát. A jól ismert agyagot, a közönséges színezékeket, zománcokat használhatta csak. Vélhetően még fazekaskorongot sem alkalmazott. Ezek a finom formák kialakítására és halvány színek kikeverésére alkalmatlan, egyszerű anyagok és módszerek vezették el, vagy inkább kényszerítették arra a nyers és néha fantasztikusan naturális stílusra, amelynek hírét és halhatatlanságát köszönheti. Egy ideig harcolt egy anyagért, hiába. Később engedelmeskedett az anyagnak. Egy portré
Rodin: M. Berthelot portréja Megmintázott
kémia
Vizi Béla: A p4 elektronkonfiguráció Korábban már írtam arról, hogy szinte a bizánci ikonfestők hűségével törekszik arra, hogy tudását művészetté alakítsa. Szobrait két csoportba sorolhatjuk. Az egyikben a molekulák alakját jeleníti meg, együtt azok érzéki hatásával. Ilyen például a Rózsaillat című kis bronz. Az alak a rózsaolaj illatát adó egyik komponens, a fenil-etilalkohol szerkezeti képletére emlékeztet. Úgy azonban, hogy a rózsa felszálló illatát is felidézi. A másikban az atomok elektronszerkezetének adja művészi képét. Ilyen például a p4 elektronkonfigurációt megjelenítő szobor. Az atomtörzsre utaló, mélykék gömb, a tetraéderes orientációnak megfelelően kinyúló, lassan csavarodó, középen kidagadó, a távolban elenyésző spirálisok szinte a tankönyv hitelességével idézik fel a szénatomról tanultakat. Alakjuk, anyaguk, fényük, színeik azonban gazdagabbá teszik a nézőt - főként persze az olyat, aki a tankönyvben is járatos. Mert ezek a szobrok okosak és tájékozottak. De mindezen felül szépek.
|
|||||||||||||||