A debreceni Református Kollégium a reformációval egyidős. A XVII. század közepén már virágzó iskola volt. A matematikát és a fizikát neves professzorok tanították: Maróthi György, Hatvani István, Sárvári Pál, Kerekes Ferenc. A kollégium fizikaszertárának kitűnő felszerelése elsősorban Hatvani István érdeme. A fizikai eszközök egy része ma is megtekinthető a debreceni Református Kollégium múzeumának iskolatörténeti kiállításán.

A szaktárgyi oktatás az Entwurf (1850) bevezetésekor indult meg. 1852-től a hatosztályos iskola nyolcosztályos gimnáziummá fejlődött. Az első érettségiző osztályt Tóth József (1823–1908), a matézis legendás professzora készítette fel és vitte érettségizni Nagyváradra. Tóth József majdnem fél évszázadig tanította matematikára a kollégium diákjait, és bábáskodott a debreceni reáliskola megszületésénél. A Középiskolai Matematikai Lapokban is tűzött ki feladatokat. Híressé vált tanítványai: Dienes Pál matematikaprofesszor és Karai Sándor, a Református Gimnázium és Kollégium igazgatója.

A XIX. század 60-as, 70-es évei sok nehézséget hoztak az iskola életében; fellendülés csak 1873 után következett be. 1913-ra elkészült a Református Főgimnázium új épülete a Péterfia utcában (ma a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola otthona). Az új épület építési, belső berendezési munkálatai az iskola kiváló matematikaszakos igazgatója, Karai Sándor (1859–1936) nevéhez fűződtek. Utódja Jakucs István (1882–1964) volt. Ő tanította matematikára és fizikára Bay Zoltánt, Béber Lászlót, Gulyás Pált, Szabó Lőrincet, Törő Imrét. 1927-ben kibővült az iskola profilja: megkezdte működését a Tanárképző Intézet, és az iskola gyakorlóiskolává vált. Jakucs István vezetőtanárként sok tanárjelöltet vezetett be a matematikaoktatás rejtelmeibe (Barcza Gedeont, Faragó Tibort, Mester Istvánt, Nagy Gézát, Urbán Barnabást, Vikár Istvánt).

Az ősi kollégium sok kiváló embert nevelt fel. Bár a gimnázium feladata a humán műveltség kimunkálása volt, számos természettudományos érdeklődésű, később híressé vált tudóst, fizikust, matematikust, orvost indított el a pályáján. Dr. Vekerdi Béla (1882–1970), majd dr. Mester István (1907–1984) folytatta – a második világháborút megelőző korszakban – a tudós matematikatanárok sorát. Mester István tanítványai közül a legkiemelkedőbb Szele Tibor Kossuth-díjas matematikaprofesszor, akiről a Bolyai János Matematikai Társulat díjat nevezett el; ezt minden évben a kiváló munkát végző, tudományosiskola-teremtő matematikusnak ítélik oda.

Vekerdi Béla is kiemelkedő diákokat nevelt. Osztályfőnöke volt Bacsó József jogásznak, Bot György professzornak, Imre István Kossuth-díjas festőművésznek, Vásáry István jogásznak. Tanította Barcza Gedeon sakknagymestert, Jakucs László barlangkutató professzort, É. Kiss Sándor iskolaigazgatót, Máthé Imre ökológusprofesszort, Rábold Gábor református kollégiumi tanárt, ifj. Tankó Béla biokémikus-professzort. Széles látókörrel rendelkező, kiválóan képzett, nagy műveltségű tanár volt. Tanítványai nagyra értékelték, szerették és hálásan ragaszkodtak hozzá. Példaképe volt fiainak, Vekerdi László orvos-írónak és Vekerdi József nyelvész-könyvtárosnak, illetve unokaöccsének, Vekerdy Tamás pszichológusnak.

A nagy tudású ember

Vekerdi Béla Hódmezővásárhelyen született, egy kilencgyermekes család legidősebb fiaként. Édesapja, Vekerdi (Nagy) József az Önsegélyező Takarékegylet igazgatója volt. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. 1899-ben érettségizett, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a Műegyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait. 1906-ban kapta meg matematika–fizika szakos középiskolai tanári oklevelét. Tanári pályafutását egykori iskolájában, a hódmezővásárhelyi református gimnáziumban kezdte el. Szaktárgyain kívül a latin nyelvet is tanította. Első cikkében éppen ezért foglalkozott a latin nyelv tanításának a problémáival; utána fordult a logika és a filozófia kérdései felé. Az első világháborúban katona volt.

1917-ben filozófiából doktorált Budapesten. Disszertációjában az induktív kutatási módszerek fejlődésének történetével foglalkozott.

1922–36 között a debreceni Református Gimnázium tanára volt. 1925-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett a Debreceni Tudományegyetemen filozófiából. Ekkor a fizika és a filozófia határproblémáival foglalkozott. Egyetemi magántanárként a természettudományos kutatások logikai módszereiről, az akaratszabadság problémájáról adott elő.

1927-ben a Matematikai földrajz elemei címmel tankönyvet írt. 1934-től a Debreceni Tudományegyetem tanárképző intézetében a középiskolai matematika didaktikáját adta elő. 1936-tól a Tanítóképző Intézet igazgatója. 1944-től nyugdíjas, de még a II. világháború után is szükség van a munkájára, másfél évtizedig tanít óraadóként a Református Gimnáziumban.

Kivételes képességeit az iskolán kívüli munkában is igénybe vették. Sok ismeretterjesztő, pedagógiai és szakmódszertani előadást tartott. Számos módszertani, filozófiai és pszichológiai tanulmány szerzője. Tanítási elveiről így ír a Megjegyzések a középiskolai mennyiségtan tanítás didaktikájához és methodikájához c. cikkében: „A gyermeki elme a konkrétumot szereti, ezért az anyagkiválasztásnál előnyt nyújtunk az olyan anyagnak, ami szemléltethető, vagy a gyermek mindennapi ismereteivel, szemléleteivel közvetlenebb kapcsolatba hozható. … A tanár tömören megfogalmazva elmondja a példát.” A cikk minden megállapítása ma, a XXI. században is időszerű. (A szövegértés problémáira mutatott rá például a PISA-felmérés is.)

Vekerdi Béla tanári tevékenysége gazdag eredményeket hozott. Előadásai és magyarázatai frappánsak voltak, éleslátásról tanúskodtak. „Kitűnő szakképzettségével, mélységes pedagógiai tudásával, nemes tanáregyéniségével az iskola egyik büszkesége volt”– írták róla a debreceni Református Gimnázium Értesítőjében.  

A debreceni Református Gimnázium 

Óráin fontosnak tartotta a tanulók önálló munkáját és a logikus gondolkodásra való nevelést: „Buzgó matematikusokkal gyakran megtörténik, hogy teljesen elvesztik a kapcsolatot a diáklélekkel, nem tudnak jól beilleszkedni a gyermek- és az ifjú lélek gondolatvilágába. A helyesen alkalmazott munkáltatói tanításnál ez a veszedelem teljesen el van hárítva, mert az egyéneknek figyelemmel kísérhető munkáiból, mint összetevőkből, rakódik össze az eredmény. Így alakul ki bennük igazán a féligazságokat nem tűrő, a helyes értelmi kapcsolatokat mindenkor megkereső és megtaláló, a gyakorlati élet számára is értéket jelentő igazi matematikai karakterű gondolkodás.”

Az önálló gondolkodásra való nevelést hiányolta a magoltató rendszerű latinnyelv-oktatásban, ezért írta meg – megjelenésekor nagy feltűnést keltő – munkáját a túlzásba vitt grammatizálás ellen. Később azonban a latin nyelv oktatásának eltörlését még súlyosabb hibának látta, mint az egykori helytelen módszerű tanítást.

Úgy gondolta, mind a humán, mind a természettudományos műveltség alapjait el kell sajátíttatni a diákokkal, de mindkét téren tartózkodni kell a túlzott ismertanyag erőltetésétől.

Vekerdi Béla a hagyományos természetfilozófiai iskola egyik utolsó képviselője volt. Elsősorban az akaratszabadság problémája foglalkoztatta. A determinizmus álláspontjára helyezkedett, ezzel kapcsolatos elképzelésein élete végéig dolgozott; munkája kéziratban maradt meg.

Szeretett hegedülni, sakkozni, vadászni és kertészkedni. Juhász-Nagy Sándorral, Kardos Pállal együtt tagja volt a debreceni reformtársaságnak. Gazdag könyvtárában a filozófiai művek mellett a magyar és a világirodalom klasszikusai is szerepeltek. Móra Ferenc, Tömörkény István és Ady Endre kedvenc szerzői közé tarozott, de könyvei között ott volt a Szabó Ervin által kiadott Marx–Engels-kötet is.

Németül, latinul jól tudott. Tanártársai közül Magyari Kálmán matematika–fizika szakos tanárral, az iskola későbbi igazgatójával, Zsigmond Ferenc egyetemi tanárral, dr. Csepreghy (Frick) József magyar–latin szakos kollégiumi tanárral tartott fent szorosabb kapcsolatot.

A tanár

Először két volt tanítvány – Imre István Kossuth-díjas festőművész és Vásáry István jogász – véleményét idézem:*

„Dr. Vekerdi Béla hetedik–nyolcadikos gimnazista korunkban (1934–36) volt osztályfőnökünk, matematika–fizika és lélektantanárunk. Sok kiváló tanárunk volt a gimnáziumban, mégis közöttük ő maradt meg úgy az emlékezetünkben, mint a tanár. Szikár termetű, komoly tekintetű férfi volt, de adott helyzetben a könnyű derűre is hajlott.

Mértéktartóan jól öltözött: mindig fehér ing és mandzsetta, kihajtott keménygallér és széles, sötét nyakkendő volt rajta. E megjelenésből testi és lelki tisztaság és szuggesztivitás sugárzott.

Vekerdi Béla tanár úr

Nevelési módszere, tapasztalatunk szerint, elsősorban a személyes példamutatás volt. Óráira mindig pontosan érkezett, kitűnően felkészült, mégpedig nemcsak a kötelező anyagból, hanem az ahhoz kapcsolódó aktuális tudományos eredményeket is ismerte.

Fegyelmet elsősorban azzal tartott, hogy ő maga rendkívül fegyelmezett volt. Sohasem ragadtatta el magát, hangos szóra vagy látványos fegyelmező eszközre nem volt szüksége, még a vásott diákok között sem. Magatartásával egy életre szóló útmutatást adott a kultúrember viselkedéséről.

Matematikatanárként arra törekedett, hogy ki-ki a tehetségéhez képest önállóan tudjon gondolkodni. A matematikai problémamegoldásra hajlamosabb diákoknak nehezebb és más feladatokat adott, mint a kötelező tananyag. Például az érettségin mert olyan feladatot adni, amely teljesen új volt, a tananyagban nem szerepelt. Arra törekedett, hogy megválaszolatlan, homályos kérdés senkiben se maradjon a matematika kötelező anyagával kapcsolatban. Mint fizikatanár célul tűzte ki, hogy tanítványai – a tananyagon túlmenően – korszerű természettudományi ismeretekre tegyenek szert. Különösen megragadtak bennünket népszerű csillagászati előadásai, amelyek alapján egy fakultatív tételt is adott az érettségi írásbelire.

Dr. Vekerdi Béla igazi tanár volt a szó legnemesebb értelmében. Példamutató egyéniségének hatását – míg élünk – magunkkal visszük.”

Hasonló módon vélekedett Vekerdi Béláról Rábold Gábor, aki a debreceni Református Kollégium diákja, majd gimnáziumának magyar–latin szakos tanára (1935–1981) volt. Az iskola 450. éves évfordulóján így emlékezett meg: „Az iskolánk Debrecen egyik legnívósabb intézete volt, a kiváló tanárok magas szinten és komoly követelmények mellett végezték munkájukat. Tanáraink a nyolc év folyamán a gimnázium legkiválóbb szakemberei, a szó legszorosabb értelmében vett nevelők voltak. Én csak azt a hármat emelem ki, akik reám a legnagyobb hatással voltak, s a mai napig is példák tanári pályám során:

1. Osváth Ödön (történelem–földrajz tanár)
2. Dr. Vekerdi Béla (matematika–fizika tanár)
3. Dr. Birtha István (görögtanár).”

Vekerdi Bélának „már a megjelenése is rendet és fegyelmet parancsolt. Szikár alakja, halk és finom beszéde, mindig udvarias megszólalása volt legfőbb nevelő- és példamutató eszköze. Az ő óráin nem lehetett rendetlenkedni. Osztályunk – az akkori tantervnek megfelelően is – inkább humán érdeklődésű volt, de ő érdeklődést felkeltő magyarázataival, mindent megértető módszerével és türelmével úgy tudta átadni matematika és a fizika anyagát, hogy végül is mindnyájan megszerettük tárgyait. Abban az időben e két tárgy anyaga meg sem közelítette mennyiségben a mait, de azt, ami az általános műveltséghez kellett, kitűnő útravalóul adta nekünk. Vallotta, hogy neki a legfontosabb ismeretek átadása a célja, s a szakemberré való nevelést majd mindenki megkapja választott pályájára való felkészülése során”.

Rábold Gábor tanári hitvallása a példakép Vekerdi Béla nézeteit tükrözte vissza: „Tanári pályám alatt megközelítően 6000 tanulónak tanítottam a magyart és a latint. Módszereimben próbáltam követni nagy példaképeimet, például az órára való pontos felkészüléssel. Igyekeztem óráimon oldott légkört teremteni, hogy diákjaim minden gátlás és feszültség nélkül nyilatkozhassanak meg és önálló véleményt mondhassanak a tárgyalt anyaggal kapcsolatban. Szaktárgyaim oktatásában törekedtem mindig összhangba hozni a tantervi követelményeket és a tanulók érdekeit, amikor a tankönyvekből, az előadásokból a maradandót, az életre szólót, a nélkülözhetetlent tanítottam és követeltem meg, olyan alapokra építve, amelyek szilárdak legyenek, s amelyekre lehet építeni tovább.”

Máthé Imre akadémikus, Kossuth-díjas egyetemi tanár, ökológus a következőket emelte ki a 450. évi jubileumi megemlékezésen: „A debreceni Református Főgimnázium emberformáló, életre szóló nevelő hatását tanári karának kiváló szellemi és erkölcsi értékekkel rendelkező egyéniségei adták. Hogy személy szerint mit kaptam én ezektől a Tanároktól, annak bemutatására nagyon tisztelt, jó emlékű tanáraim közül különösen három, reám legnagyobb hatást gyakorló tanárról emlékezem meg. Akkori tudós tanáraim sorában említem dr. Vekerdi Béla matematika és fizika szakos tanárt, az egyetem csillagászati földrajzot előadó professzorát, aki kiváló pedagógiai módszerével, lebilincselő stílusával, fegyelmezett és fegyelmező magatartásával tanítványaira – így rám is – életre szóló, mély hatást gyakorolt.”

A Vekerdi család

Vekerdi Béla felesége, Király Ilona, a Dóczi Leánynevelőintézet polgári leányiskolájának igazgatónője volt. Házasságukból két fiuk született: Vekerdi László (1924) és Vekerdi József (1927).

Vekerdi Béláné Király Ilona
(1892–1977)

Fiaival egyenrangú beszélgetőpartnerként foglalkozott. Lászlót az iskolában is tanította eleinte. Olyan ember volt, aki a meglevővel megelégedett, a nagyra törés nem érintette, maga körül a dolgokat szép rendben tartotta. Nyugdíjba vonulása után nagy figyelemmel követte unokái nevelését.

„Egész lényéből áradt a demokratikus magatartás, számára nem létezett ember és ember között különbség a társadalmi helyzet miatt. Senkivel nem ütött meg komázó, vagy túlzottan követelő hangot – az iskolában sem, szűk baráti vagy családi körben sem. Nagyon melegszívű volt, testvéreihez olyan szeretet fűzte, amilyenhez hasonlót még életemben nem láttam” – emlékezik Vekerdi József.*

Unokaöccse, Vekerdy Tamás számára is példakép volt:* „Nagyapám halála után amolyan ifjú pótapa volt a családban. Nemcsak testvérei szerették a nagyra becsülő rajongás egy fajtájával, hanem a következő generáció, azaz az én generációm is. Még 80 éves kora körül is friss és tevékeny volt, testileg, szellemileg egyaránt. Kis kofferjával ide-oda utazgatott Budapest–Hódmezővásárhely és Debrecen között, intézte a család tehetetlenebb tagjainak ügyeit, játszott az unokákkal, javította az öreg ház tetejét, olvasta az akaratszabadság problémájával foglalkozó legújabb irodalmat.

Feledhetetlenek voltak a vásárhelyi reggelizések, ebédelések, vacsorák nyaranta a „gangon”. A mikszáthi színezetű országos adomák legnagyobb mesélője ő volt. Látszólag szárazon, nagyon tömören, szűkszavúan beszélt, de ezt a puritán megnyilatkozást nagy lírai humor és kedély színezte át. Az országban itt-ott találkoztam tanítványaival, akiket még a Dócziban tanított.

Úgy tapasztaltam, hogy szeretettel emlékeztek rá. Azt képzelem, hogy szigorú és komoly tanár volt. Korán őszülő, magas, szikár, aranycsiptetős szemüvegű, elegáns ember, akinek a matematikán átizzó emberi és természettudományos érdeklődését és érdekeltségét a tanítványok megérezték.

Életemben, apám után, ő volt számomra az egyik legfontosabb személyiség.”

 

*A cikkben a *-gal jelölt emlékezések a szerzőhöz írt levelek részletei. 

 

VEKERDI BÉLA PUBLIKÁCIÓI

Hogyan tanítsuk a latin nyelvet? Hódmezővásárhely, 1914
Tanítsuk-e a latin nyelvet? Hódmezővásárhely, 1914
Az induktív kutatási módszer fejlődésének a története, Hódmezővásárhely, 1917
Az indukció lényege és logikai alapjai, Hódmezővásárhely, 1923
Határproblémák a fizika és a filozófia köréből, Debrecen, 1924
Határproblémák a fizika és a filozófia köréből (1. A magánvaló kérdése; 2. Tér és idő, és a relativitáselmélet filozófiai vonatkozásai), Debrecen, 1927 
A matematikai földrajz elemei, Debrecen, 1927 (tankönyv)
A filozófia a középiskolában, Protestáns Tanügyi Szemle, 1931, 412–416.
Megjegyzések a középiskolai mennyiségtan tanítás didaktikájához és methodikájához Protestáns Tanügyi Szemle, 1936, 241–251.

---

Természet Világa,

Együtt. V. L. köszöntése http://www.termvil.hu/archiv/  http://www.chemonet.hu/TermVil/