Vekerdi László: Sokat foglalkoztatta a történészeket, miért „Európa” terjedt szét a világban és miért nem a kínai civilizáció vagy az arab, amelyek szintén nagy hatással voltak környezetükre, utóbbi többek közt az európai műveltségre is. Mégis Európa lett a meghatározó, és a mai globalizációs krízisben – mert ez nem egyszerű folyamat, az már látszik – szintén Európa és az innen elszármazott újkori Amerika életformája, gazdasága, viselkedési kultúrája, szemlélete terjed el. Miben rejlett a fölény? Rengeteg okot soroltak fel: az ágyúkat, a betegségeket és az immunitást, a háziasítható állatokat. Anthony Grafton – mindezeket elismerve – megnevezett egy nagyon fontos tényezőt, amiről az addigiak nem beszéltek, ez pedig a könyv.

Herczeg János: Ha a könyv volt a világhódító eszköz, akkor a kiindulópontok a középkori scriptoriumok?

Középkori scriporium

V.: Inkább a középkori egyetemek. Ott az oktatás szövegmagyarázaton és a szövegek értelmezésén alapult, és erre nevelt. Mai hasonlattal élve azt mondhatnám, hogy a latin nyelvtant egyfajta szövegszerkesztő program gyanánt használták a vitákon, amelyek alkalmasan idézett szövegek össze- és szembeállításából álltak. Így teremtettek egy textuális kultúrát, és ebben képzett emberek kerültek ki az egyetemekről. Érdekes, hogy ezt a modern szemléletet már évekkel korábban Ruzsa Sándor így fogalmazta meg:

Míg az antikvitás különböző korszakai a retorikáról vallott felfogásukat sajátos életszemléletük keretébe tudták illeszteni, és filozófiájuk szerves részévé tették, addig a keresztény középkor a retorikában csak különböző fordulatok, fogások, tehát puszta eszközök tárházát látta.

A meglévő szövegek adatbázisából a fogalmakat, a képeket, esetleg a mondatokat emelték ki. A grammatika ezeknek a nyelvi elemeknek összefűzését, a mondatok alanyi és állítmányi részének helyes összeigazítását írja elő.

A stílusdíszítés a variációs lehetőségek kidolgozásával olyan nyelvi módszereket ad, melyek birtokában könnyű lesz a fogalmazáskor a mondatvégek változtatása, alakítása a kurzus szabályaihoz igazodva.

Maga a kéziratoldal pusztán elrendezésével fontos szereplővé válik. A másféle betűvel, színes írással kiemelt kezdősorok, címek, nevek, valójában a könnyebb fellelhetőség eszközei, és az illumináció, a díszítések, az iniciálék is mind a szöveg könnyebb áttekinthetőségét segítették.

H.: Nem is volt előzménye a középkori kódexek tipográfiájának?

V.: Egyáltalában nem. Az egyre vaskosabb könyvekben szerettek volna minél gyorsabban eligazodni. Statim invenire (Rögtön megtalálni): Richard Rouse és Mary Rouse jellemző címet adtak úttörő tanulmányuknak. Ezt írják:

A fejezetek listája segített a keresett információt tartalmazó rész megtalálásában, ott pedig az oldal elrendezése könnyítette meg az információ tényleges fellelését. A kéziratoldal kialakításában bevezetett újítások kétségkívül a leglátványosabbak a XII. század tanulást segítő eszköztárában. Ekkor keletkeztek az olyan technikák, mint a kezdősorok kurziválása, piros fejezetcímek, váltakozó vörös és kék színű iniciálék, váltakozó nagyságú iniciálék, paragrafusjelek. Az idézett szerzők nevét vörössel kiírták a margóra. A szövegben megjelölték a szó szerinti idézet kezdetét és végét punctival; rendszerint két, egymás melletti ponttal a kezdőszó felett és két, egymás feletti ponttal az idézet utolsó szava felett. Ezek szerepeltek idézőjelként csökevényes lábjegyzetekkel kísérten. A XII. századi oldalelrendezés haszna szembeszökő, lényegében ma is használjuk minden eszközét, csupán a lapszéli glosszák kerültek át az oldal aljára.

H.: Ma azért kockázatos használni a margót, mert a kötészetben könnyen a vágásba kerül. A hasáb aljára írni biztonságosabb. De ők kézi munkával készítették a könyvet, nekik teljesen mindegy volt.

V.: Ki is használták. A margóra írták a glosszákat. Ahogy szaporodtak a glosszák, egyre nagyobb széleket hagytak. A Biblia a XII. század végére több nagy kötetnyire dagadt. Végül is egy új keresőeszközre volt szükség, és a módszer – mutat rá Rouse és Rouse – a prédikáció szerkesztésének igényeiből nőtt ki. A prédikációhoz kellett a téma, amit kiválasztanak a Bibliából, aztán a témához kellett még egy pár altémát csatolniuk. Segítségül a XII. század végén többen is úgynevezett disztinkciógyűjteményeket állítottak össze. Egy ilyen disztinkció a Biblia egy szavának különféle lehetséges jelentéseit sorolja fel, és idézi a Bibliából a megfelelő szöveget, illetve hivatkozik a megfelelő passzusra. Innen kezdődik a Bibliának ez a tüzetes és apró versekre történő beosztása.

A Biblia egy szavának különféle értelmezését bibliai textusokkal kellett illusztrálni. A nubes: felhő, homály. Erre a disztinkció: tres sum nubes, azaz háromféle értelemben használja a Biblia a felhő szót: obskuritás a prófétáknál, tehát homályosság a prófétáknál, mélység az isteni tanácsokban, rejtett termékenység a szüzességben.

H.: A disztinkció ötletet adhatott, hogy az egyik értelemről át lehetett váltani a másikra, amivel meglepő fordulatot vehetett a prédikáció.

V.: A Bibliában nagyon sok ilyen többértelmű szó van, és az összegyűjtött disztinkciókat a XII. század végén – egy nagy újítással – ábécé szerint rendezte Petrus kántor.

H.: Ez volt a világon az első alfabetikus rendezettségű adatbázis?

V.: Még nem egészen! Először történik ábécé szerinti rendezés, de még csak az első betűt veszik figyelembe. A megegyező első betűjű disztinkciókat nem a második betű, hanem valamilyen tulajdonság szerint sorolják, például a világ függőleges tengelye szerint haladva. Legfölül van az Isten, őalatta az angyalok, aztán a mennybolt, aztán a levegő, aztán az ember, aztán az állatok, a föld, a föld alatti vizek, és végül a Föld gyomra, azaz a pokol. Eszerint például az avis, a madár Ádám előtt áll, mert hiszen a madarak a levegőben élnek, Ádám pedig a földön.

H.: Ha arra gondolunk, hogy ezt a sajátos értelmezőszótárt prédikációk fölépítésére használták, akkor ez nem is volt logikátlan. További információt hordozott.

V.: Belevették az egyházatyákat, az újabb tekintélyeket és sok minden mást is. Irdatlan mennyiségre növekedtek ezek a disztinkciók, viszont egy járatos pap gyorsan tudott tájékozódni, most már elég volt számára egy Biblia magában és egy ilyen disztinkciógyűjtemény.

H.: Aztán mindez a nyomtatással sokszorosítva hozzáférhetővé vált még a falusi plébánosnak is.
 

XV. századi kézírásos lap (balra) ás részlet a Gutenberg-Bibliából

V.: Eleinte azért Gutenberg is a kódexek mintájára készítette a könyveket. Meghagyták a széles margót, a nehezen olvasható betűket, és az igényesebb díszítések továbbra is többnyire kézzel készültek. Ezekkel a valamivel olcsóbb, kódexnek álcázott könyvekkel elégítették ki a műgyűjtők megnövekedett keresletét. Az arisztokratikus kultúrának fitogtatásra szánt eszközei voltak a szépen illuminált kódexek, mint az ékszerek. Reneszánsz hercegi, fejedelmi udvarok reprezentációját és legitimitását szolgálták.

H.: A hatalmas méretű, óriási súlyú képzőművészeti kiadványok napjainkban is a reprezentatív ajándék szerepét töltik be. Olvasni gyakorlatilag lehetetlen őket, ki tud egy 10 kilós könyvet kézben tartva lapozgatni?

V.: Nem is nagyon olvasták a kódexeket, legföljebb részletekben. Lapozgatták, aláhúzogattak utalásokat, fel-felütötték a megjelölt helyeken. Ugráltak benne, azt mondhatnám, hogy szörföztek. Amikor aztán – egy-két évtized elteltével a kínálat szélesedett – a nyomtatott könyv megjelent díszítés nélkül, olcsóbb formában, sok embernek hozzáférhetően, ekkor vált az írott betű textussá, szöveggé.

H.: A sok ember számára olvasható forma alighanem nagyon lényeges. Ha egy könyv csak egy-két emberhez jut el, akkor azok saját kedvtelésükre lapozgatnak benne, de amit sok ember olvas, az beszédtéma lesz, kötelezi a magára adó embert a könyv elolvasására, hogy ki nem maradjon az éppen érvényes kultúrából.

V.: A kötelező szó a lényeg, mert így – ahogy Grafton írja –

kialakultak és széles körben hozzáférhetővé váltak különféle textuális kánonok, amelyek a XV. és XVI. században végső soron meghatározták az egyének kollektív magatartásmintáit. Radikálisan új jelenségekkel és új nézőpontokkal szembesítették olvasóikat. Ez a szembesülés és az ebből következő feladatok sokasága bonyolult szituációkat teremtett. Nem csoda, ha a reakciók spektruma a régi szövegek tekintélyéhez való szigorú ragaszkodástól egészen azok teljes elvetéséig terjedt, Cremoninitől Paracelsusig.

H.: Ilyen textuális kánonok léteztek a nyomtatás, sőt az írás előtt is. A mondákban, dalokban szájról szájra átadtak egymásnak történeteket, amik a teremtésmítoszoktól kezdve a küldetéstudatokig mindent tartalmaztak. Csakhogy bekerülni ebbe a kánonba nagyon nehéz lehetett, hiszen az csak nemzedékek során módosult. Most, ha valami fontos történt, vagy valakinek támadt egy új koncepciója, kiadhatta egy könyvben, s az egyszerre föl volt kínálva a kor egész elitjének. 

V.: Ezt megelőzte az, hogy a nagy példányszámban elterjedt könyvnek megjelent az olvasata. A textuális kánont én vagy megtartom és ragaszkodom hozzá, vagy elvetem. Cremonini arisztoteliánus filozófus volt, aki körömszakadtáig ragaszkodott az arisztoteliánus textuális kánonhoz. Arisztotelész filozófiája a könyvnyomtatás korában tulajdonképpen már megbukott, ám kanolizált formában élt tovább a Cremoninik olvasatában. De el is lehetett vetni Arisztotelészt, amint azt tette Paracelsus. A görcsös ragaszkodás és a teljes elvetés között keletkeznek a különböző olvasatok. Mindez a Bibliára is áll, de esetében az olvasatokkal hamar eretnekségbe lehetett keveredni. Mindazonáltal a könyv elterjedésével és a közkultúrának a megjelenésével módosul az eretnekség fogalma. Megeshet, hogy én már nem eretnek leszek, hanem lutheránus. A lutheránusok és a kálvinisták nem eretnekek többé, ők ugyanannak a szövegnek egy más olvasatával álltak elő, amit bárki ellenőrizhet, hiszen a Biblia már nem mint kódex jelenik meg, hanem kézbe vehető könyvként, amit mindenki maga olvashat, és akkor számára is megjelenik az olvasat, és ebben az olvasatban megjelenik egy más világképnek a lehetősége is.

Tulajdonképpen egy könyv akkor születik meg, amikor elolvasom, ugyanakkor az olvasatban a variációk sokféle lehetősége rejlik, amint Grafton írja:

Egy hosszú múlttal rendelkező komplex társadalom szövegekből formált kánonjai szükségképpen tartalmaznak különféle tökéletlenül keveredett elemeket. Ami a reneszánsz Európát illeti, szövegek és olvasatok egész halmaza vetélkedett a szellemi és intézményi tekintélyért. Az új világgal konfrontálódva azonban e szövegek egyike sem bizonyult sem túlságosan sterilnek ahhoz, hogy használhatatlan legyen, sem annyira használhatónak, hogy változatlanul fennmaradhasson. Ezeknek a történeti adottságoknak a felismerése talán segíthet mérsékelni a buzgalmát és lelkesedését azoknak, akik formálni kívánják tantárgyainkat, és nyilvános vitákon elemzik múltunkat.

H.: Az evolúció egyik alaphelyzete, hogy a világ változik, és az új viszonyok közt a régi dolgok egy része, ha nem is teljesen elvetendő, de változatlan formában már nem használható.

V.: Amint azt Koch Sándor A tökéletlenség és korlátoltság dicsérete című, remek kis könyvének bevezetőjében megfogalmazza:

Az élet, mint minden egyéb reális rendszer létének alapja a korlátozott tökéletlenség. Az élő szervezet nem kész soha, azaz nem van, hanem szüntelenül történik. Az élet maga szakadatlan optimalizációs kísérlet.

Vagy ahogy József Attila mondta: Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra. Hogy egy ilyen korlátosan tökéletlen rendszer létrejöhessen, a diverzitás, a sokféleség hatalmas tárházának kellett kialakulnia. Emberek ezre és ezre fogta kézbe ugyanazt a könyvet, mindenki kialakíthatta a szövegből a maga olvasatát, és ezek az olvasatok azok, amik aztán konfrontálódva szelektálódnak, és a változó – részben maguk által is változtatott – világgal összhangot keresnek. Az olvasat nem van, hanem történik, így csak ami nincs, annak van bokra. Az európai kultúra több mindenben elfogadta – ha nem is minden ellenállás nélkül – ezt a furcsa korlátos tökéletlenséget, ami a könyv esetében jól nyomon követhető. Ez tette képessé, hogy úgy találkozzon a merőben új világokkal, hogy Európa áradjon ki azokra. Ez nem jó vagy rossz volt, hanem egy nagy pragmatikus politikai művelet, amit elősegített, hogy egy evolúcióhoz hasonló folyamat ment végbe az emberek viselkedésmintáiban. Hogy ez az európai gondolkodásmód kialakult, abban igen nagy szerepe volt annak a szellemi és technikai folyamatnak, ahogyan létrejöttek a könyvek és az ő kultúrájuk.

H.: A könyvnyomtatásnak itt a mennyiségi szerepe is jelentős, mert az evolúciós folyamatokban az is fontos, hogy elég sok „valami” legyen ahhoz, hogy statisztikai átlagok keletkezzenek. A reprodukció és a mutáció kettős módon jöhet létre. A pontosan (nyomdailag) reprodukált szövegnek is lehet mutáns olvasata, majd az értelmezési mutációk írásban is testet ölthetnek, és ezeket a szövegváltozatokat a nyomtatás szintén nagy számban reprodukálja.

V.: Vagy ahogy Grafton írja:

A korszak auktoritatív szövegei igencsak változatosak textúrájukban és kvalitásukban, de meg vannak tűzdelve a korábban elgondoltak és kimondottak legjavával. Ezek a szövegek szolgáltak eszközök gyanánt a reneszánsz európai számára, mikor idegen társadalmak gondolatait és értékeit próbálta megérteni. Mint általában az eszközök, ezek is gyakran eltörtek használóik kezében, és inkompetens vagy korrupt kézművesek rosszul és rosszra használták azokat. De közülük számos bámulatosan rugalmasnak és hajlékonynak bizonyult, változva a használat folytán és megváltoztatva használóit.

H.: Hányszor történt ez meg felemelkedésünk folyamatában! Az eszközök megváltoztatták a használóikat, az állatok a vadakat terelő juhászokat változtatták meg, és most a könyv olyan „jószág”, amely szinte életre kel, kölcsönhatásba kerül alkotójával.

Nyomda egy 1568-as fametszeten

V.: Divatosabb kifejezéssel élve a könyvvel interaktív kultúra jelenik meg.

H.: Amikor sok kicsi nyomda volt, ahol viszonylag kis példányszámú könyveket adtak ki, az majdnem olyan lehetett, mint amikor valaki az internetre fölvisz valamilyen anyagot, hogy azt mások el tudják olvasni, és ők – akár ismeretlenül is – hamarosan írnak belőle egy új változatot, s azt visszaküldik. A nagy példányszámú kiadványok már nem ilyen interaktívak. 

V.: Nem voltak olyan kicsik azok a nyomdák. Nem ritka az 1500-2000-es példányszám. És amikor olcsóbb lett a könyv, mint Erazmus Arisztotelész-kiadása – már valódi könyv formában –, akkor ez a példányszám pillanatok alatt elkelt. Szétterjedt az egyetemeken keresztül, a humanistákon keresztül, és mindenki hozzátette a maga egyéni olvasatát. Beleírta a lap szélire – egy kódexszel ezt nem tette volna meg. Jól nyomon követhető, hogy ezekben a jegyzetekben milyen módon alakul majd később az új természettudomány. Az olvasás közben azonnal odaírták ötleteiket, kételyeiket, sőt a düheiket is. Reagálással és lereagálással is alakítja a könyv az olvasóját.

Ám nehogy azt gondoljuk, hogy ezzel a könyvvel – mint valami csodaszerrel – egy egész új világ és egy egész új gondolkodás jelent meg. Ezek a nyomtatott könyvek többnyire régi könyvek maradtak, az antikvitásból – még ez volt a jobb – és a középkori kommentárokból egy sereg olyan könyvet is összeszerkesztettek, amelyekben nem volt semmi új, sem különösebben értékes.

A legtöbb európai gondolkodó 1500 környékén szűk, elrendezett helynek látta korának világát. Olvasók és könyvkiadók egyaránt az olyan könyveket kedvelték, amelyek egészében írták le a világot a két fedőlap közé sűrítve minden diszciplínát eredményeikkel együtt. Széles volt viszont az ilyen könyvek skálája, a zsebkönyvszerű elemi tankönyvektől a hatalmas enciklopédiákig. De mindegyik arra a feltevésre épült, hogy immár létezik a többé-kevésbé pontos tudás – az alapokat tekintve mindenképpen – teljes tárháza. Mind azt sugallta, hogy kevés meglepetés várhat a múlt és a jelen vizsgálójára. Valamennyi a könyvre építhető tudás szívhez szóló képeivel támogatta csábítását. Mint ragyogóan kivilágított színpadok emeltek piedesztálra sok ősrégi és magasztos ideát, amelyeket aztán hamarosan megcáfol a tapasztalat.

De ezt a sejtelmes előérzetet már csak Grafton teszi hozzá. Akik olvasták azokat, még ragyogóan kivilágított színpadokként látták a könyvet. Konzervatívak voltak bizony azok a könyvek és korlátoltak. De kiszabadították az ismereteket az egyetemek keretei közül, és ezzel valami új vette kezdetét, amit így lát Grafton:

A germán enciklopédiák több szempontból is revelatívek. Tükrözik azokat a figyelemre méltó közösségeket, amelyekben és amelyekért az enciklopédiák készültek, csakúgy, mint szerzőik ízlését. Az intellektuális élet Strasbourgban, Nürnbergben, Augsburgban relatív szabadsággal fejlődhetett, egyetemi fakultások szabályozásaitól mentesen (bár alkalmasint városi tanácsok beavatkozásainak kitéve). A könyvkiadók bármit publikálhattak, amit a helyi patríciusok elfogadhatónak ítéltek. A kereskedők, jogászok, kézmívesek bizalommal fogyasztották e könyveket, amely bizalmat a germán gazdaság robusztus egészsége táplált, továbbá a XIV. század járványainak az alábbhagyása, meg az eretnek mozgalmak általános hanyatlása. „Die Gedanken sind frei”, „a gondolatok szabadok” – a régi német dal szavai talán sohasem voltak olyan találóak, mint a reformáció előtti utolsó évtizedekben Felső-Németország gazdag városaiban.

Konzervatívak ezek a szabadjára eresztett gondolatok a derék német enciklopédiákban, mint ahogy konzervatívak voltak a gondolatok fogyasztói, lettek légyen patríciusok, egyetemi emberek vagy humanisták. Ám Grafton ezt a világért sem rója fel nekik. Inkább ennek a konzervatív kultúrának az előkelő kozmopolitizmusát hangsúlyozza.

H.: Ezeket a germán vagy német enciklopédiákat olyannak kell elképzelnünk, mint ma az Emberiség krónikáját és a hasonló kiadványokat? Benne voltak mindazok, amiről úgy vélték, hogy a műveltséget alkotják? 

V.: Be is mutat két ilyet Grafton. Az egyik Konrad Peutinger könyvtárából való. Ez a patrícius tisztviselő iskolapéldája ennek a kozmopolita német világnak. Élete egyáltalán nem korlátozódott az adminisztráció és a kereskedelem szférájára. Tanulmányozta a klasszikusokat, és Itáliában szerzett jogi doktorátust. Nagyon művelt ember volt, Erazmus levelezőpartnere, korának egyik legragyogóbb elméje és híres gyűjtő. Például ő fedezte fel és publikálta azt a kéziratos térképet is, amelyet egy IV. századi eredeti római leírásból a XII. vagy XIII. században rekonstruáltak, ez a híres Peutinger-atlasz. Tehát egy képzett archeológus, egy tudós enciklopédista a szó legjobb értelmében. És ennek a tudósnak az egyik legkedvesebb könyve egy olcsó kis nyomtatás volt, amelyet a freiburgi egyetem egyik tanára publikált:

Georg Reisch Margarita philosophica, azaz A filozófia igazgyöngy című művében a világ történetét tárgyalja a teremtés bibliai elbeszélésétől fogva, és sematikusan leírja a hét szabad mesterséget. A kis könyv 1503-ban jelent meg Freiburgban, és semmi jelét sem mutatja, hogy az antikvitás óta bármi is változott volna. Antik és későbbi tekintélyek élnek benne együtt, földrajzi és kronológiai kontextusukból kiszakítva, hogy egyfajta „filozófiai jelenben” vitatkozzanak.

H.: Ez a tudományos ismeretterjesztésnek a kezdetét jelenti. A tudományból kiválik a műveltség. Az egyetemi képzés anyaga, a hét szabad művészet, most már egy ilyen kézikönyv formájában bárkinek az asztalára odakerül.

V.: Reisch Margaritájában az antik Grammatika úrhölgy gyönyörű, XV–XVI. századi, dekoltált germán kosztümben éppen készül egy nagy kulccsal kinyitni a hét szabad művészet gótikus tornyának az ajtaját. Az ablakokon az egyes mesterségeket megszemélyesítő bölcsek kukucskálnak kifele, a csúcson a teológia, vagyis a metafizika, amit a nagy középkori auktoritás, Petrus Lombardus képvisel.

"...éppen készül egy nagy kulccsal kinyitni a hét szabad művészet gótikus tornyának az ajtaját"

A Margarita nem kivétel, hasonló művek sora szolgálta a nyomtatás első századában a tudás terjedését. A humanista Hartmann Schedel művét, a Liber chronicarumot – ismertebb nevén Nürnbergi krónikát (1493) – Európa legagresszívebb és legsikeresebb könyvkiadója, Anton Koberger nyomtatta. A piac nagyságára jellemző, hogy az első kiadás 1500 példányát a vásárlók szétkapkodták, és még abban az évben kalózkiadás is jelent meg Augsburgban. (Még Magyarországon is számos példánya fellelhető.)
Azzal, hogy ezek a szövegek széles körben elterjednek, formálják valamiképpen a viselkedést, a magatartást. Mert megvan a szövegről a maguk olvasata, amit adott esetekben használnak. Akár különleges, új helyzetekben is. Például a spanyol konkvisztádorok körében kiváltképpen divatos volt egy antikizáló középkori lovagregény, Amadís de Gaula históriája.

Bernarl Díaz, aki Cortést kísérte expedícióján a későbbi Új-Spanyolországba, Amadíst idézte, amikor megpillantotta Tenochtitlánt, és Kalifornia valószínűleg Californie-ből, az amazonok királynőjének a nevéből származik. Az amazonokat különben sok európai kalandor buzgón kereste Amerikában.

Az európai ember tehát az Újvilágban saját új világához is elérkezik. A saját új világát találja meg az Amerikákban. Segítették a szövegek, amelyeknek olvasatát vitték magukkal magukban, és ezt a könnyen formálható imaginárius matériát könnyedén alakíthatták az új helyzetekhez. Ily módon egy nagyon általános természeti törvény stratégiáját sikerült alkalmazniuk. Ugyanazt, amiről Koch Sándor így ír:

Nem véletlen, hogy a Földet éppen a tökéletlenül konzervatív és korlátozottan klasszikus szervezetek népesítették be. Ezek bizonyultak ugyanis az élő szervezet és környezete közötti valamely optimalizációs probléma elég következetesen sikeres megoldásainak.

Amikor az egyetemen egy szöveget feldolgoztak, már nem volt elég, ha csak a tanár felolvasta, és azonnal értelmezte is. Eredményesebb lett az oktatás, amikor a diáknak is ott volt a szeme előtt egy példány, ő is olvashatta amit és amiről hallott. 

H.: Nehéz ma átérezni ennek a lépésnek a nagyságát, olyan megszokott már. Pedig áttörés lehetett a multimédiás tanításban.

V.: Füllel és szemmel egyidejűleg, és a sorok közé beírhatták a tanár megjegyzéseit. Ugyanakkor megindult a szövegek versenye. Nem volt elég az a néhány klasszikus; az exkluzivitást a nehéz szövegek tárháza adta meg, amelyben a rétorok kedvük szerint válogathattak. Fel kellett lelni, és ki kellett nyomtatni a kisebb latin szerzőktől egy kellő választékot adó könyvhalmazt, amelyből a hermeneutika kiindulhatott.

H.: A széles körben elterjedt népszerűsítő munkák, és általában a könnyebben hozzáférhető szövegek alighanem nyomást gyakoroltak az egyetemekre. Presztízskérdés lehetett, hogy ezeknél többet kell nyújtani.

V.: Kellettek nem közismert, nehéz szövegek. Stacius volt például egy ilyen obskúrus latin szerző, neki volt egy rendkívül homályos eposza, vagy Ovidius művei közül a Fasti, amely tele van mitológiai utalásokkal. Csillogni lehetett a magyarázataikkal. Egy professzor egy meglepő szövegértelmezéssel egy csapásra híressé válhatott. Az előadásokon elhangzottakat a diákok lejegyezték, ezeket a jegyzeteket a professzor egy kicsit átnézte, aztán már ki is nyomtatták.

H.: Egy kis nyomtatvány szinte házilag előállítható. Volt az egyetemeknek saját nyomdájuk?

V.: A prés egyszerű eszköz, a reneszánsz kézművesség tudásával minden egyetem könnyűszerrel meg tudta volna teremteni a maga sajtóját, de ott voltak erre a kisvállalkozók, akik azon nyomban lecsaptak rá, ha a diák odavitte nekik a kéziratot: ezt mondta tegnap Landino professzor; másnapra meg is volt a kész szöveg. Hihetetlenül gyorsan ment! Galilei 1610 januárjában figyeli meg a Jupiter-holdakat, és márciusban már kinn van a könyv díszes, illusztrált példányban.

A nyomtatásban hozzáférhetővé vált szövegekből azonban egy szemfüles versenytárs a saját művébe át is vehetett jelentős részleteket, úgyhogy a humanista hermeneutikában vádaskodások és plágiumpörök serege keletkezett.

H.: De a prioritást is könnyű volt ily módon dokumentálni, mert aki kinyomtatta elsőként, mégiscsak letette a garast.

V.: Nem olyan egyszerű ez. A szövegeket nem maga a professzor írta, a diákok szerkesztették össze az előadásokról készült jegyzeteiket, és egy másik tanár nyugodtan állíthatta, hogy azokat ő mondta. A diákok össze is keverhették, amit itt meg amott hallottak. Egy sikerült magyarázat hamar közkinccsé vált, többen mondhatták ugyanazt vagy hasonlót, majdnem egyazon időben. A szellemi kölcsönhatás és a plagizálás kérdése hozzátartozott és hozzátartozik máig a humanizmushoz és a könyvnyomtatáshoz.

H.: Amikor valaki különböző helyekről összegyűjtött gondolatokat szintetizál, s talán valóban először fogalmaz meg egy állítást, bizonyítást, gyakran magáénak véli azokat a megtermékenyítő csírákat is, amiket – meglehet – valahol hallott, olvasott, de már elfelejtette őket, ám ott lappangtak az emlékezete mélyén betokozódva. Aztán valamilyen hatásra megszólalnak benne, mint saját ötletek. A gondolatokat teljesen a magáénak érzi – a tanításban ez jól alkalmazható, és a pedagógus örül is, ha létrejön ilyen átoltás –, de az ötletadónak sokszor kínos összetalálkozni egykori elképzeléseivel, esetleg olyan szintre fejlesztve, amit nem is képzelt. Most azonban már úgy véli, ezt ő is megcsinálta volna, és meglopva érzi magát. Ilyenkor szinte lehetetlen eldönteni, mi, hol, kinél keletkezett.

V.: Igaz, de mindehhez szintén kellett a könyv. A kézírásos másolások során nagyon gyakori a szövegromlás. A szövegjavuláshoz az azonos szöveg sok példányban való megjelenése kell, hogy aztán a sok olvasó valamelyike odaírja fölé, hogy ez a szó itt jobb, s ha tényleg az, és megkedvelik az átfogalmazást, a következő kiadásba már úgy kerül be. A pontosan azonos szövegek egyéni olvasatainak összesítéséből állhat elő a következő változat, amely ismét nagy számban terjed azonos formában. Összevethető az új a régivel, és bármelyik irányban lehet továbbmódosítani. Mindezt a könyvnyomtatás tette lehetővé, és nem véletlen, hogy a humanisták valósággal szerelmesek voltak a könyvbe. Ahogyan a kor nagy kutatója, Walter Rüegg írja:

A legkülönbözőbb rendű és rangú humanisták, mint a professzor és később diplomata Vergerio, a Sienai Szent Bernardin, az oktató Guarino da Verona, az államférfi és politikafilozófus Machiavelli, a kozmopolita tudós Rotterdami Erazmus barátoknak nevezték a könyveket, akikhez kérdéseket lehet intézni, és akik felelni tudnak a kérdésekre, és akiknek a társaságában jól érezzük magunkat; akiknek a lelke olvasás közben találkozik a lelkünkkel, és akik erőt adnak az embernek.

A szövegek pontos értelmezéséhez a humanista művelődésben is egyre fontosabbá vált a görögtudás. Mestereik, Cicero, Quintilianus a korrekt latin íráshoz elengedhetetlennek tartották a görög nyelv tökéletes ismeretét. Ez azonban korántsem volt egyszerű. A klasszikus görög ötvenhat deklinációt ismert. Harmincöt hímneműt, tizenkét nőneműt és kilenc semlegesneműt. Ez még egy született görögnek is gondokat okozott.

A reneszánsz egyik nagy alakja, Manuel Chrysoloras, aki az 1380-as, 1390-es években Konstantinápolyban tanított, megpróbálta ezt egyszerűsíteni. Nagy előrelátással nem elsősorban a görög diákokra gondolt, hanem a latinul tudó nyugati diákokra. Chrysoloras ugyanis a XIV. század végén felismerte azt a veszélyt, amely Bizáncot keletről fenyegette. Azok közé tartozott, akik úgy gondolták, az előretörő iszlámveszedelemmel csak a Nyugat és Bizánc szövetsége lesz képes szembeszállni. Kereste a nyugati kapcsolatokat, ezért megtanult latinul, és megismerkedett Coluccio Salutatival, Firenze nagy humanista kancellárjával, akinek meghívására 1397-ben Firenzébe utazott, és ott néhány éven át tanított, s a gyakorlatban alakította ezt a nagyon nehéz nyelvtant az itáliai diákok igényeihez. Ezt a tudatos oktatási reformot részletesen elemzi Anthony Grafton és Lisa Jardine A humanizmustól az emberiességig című közös művében, amelyben azt vizsgálják, hogyan alakult az oktatás és a hét szabad művészet a XV. és XVI. századi Európában.

Akár a régebbi tudósok, ő is a katekizmusformát választotta. (Innen a cím is: Erotemata, azaz Kérdések.) De csak a forma volt hagyományos, a tartalom új. Az rég ismert volt, hogy a görög főnevek tulajdonképp 56-nál sokkal kevesebb csoportba is besorolhatók, ha nem az alanyesetük, hanem a birtokos eset szerint osztályozunk, de a régebbi grammatikusok nem használták ki ezt az elvet. Chrysoloras viszont nyelvtant épített rá. Tíz osztályba sorolta azokat a főneveket, amelyek a birtokos esetben nem nyernek külön szótagot, és hatba azokat, amelyek igen. Így egy bár nem teljességre törekvő, de annál használhatóbb tankönyvet produkált, amely sokkal jobban megfelelt tanítványa, Jacopo Angeli da Scarperia igényeinek, akinek ezt a könyvet még Konstantinápolyban összeállította, és aztán magával hozta Itáliába.

Jó szolgálatot is tett, bár nem egészen úgy, mint alkotójuk elképzelte. Manuel Chrysoloras és Coluccio Salutati reményei hiúnak bizonyultak, a bizánci–nyugati összefogás nem jött létre az egész Európát fenyegető veszedelem ellen. Az első áldozat Bizánc volt. És 1453 után tömegesen érkeztek a görög menekültek, sokan állást kaptak Padovában, Ferrarában és egyéb itáliai városokban.

Két bizánci emigráns: Constantin Lascaris és Theodore Gaza elemi nyelvtanokat állított össze a Chrysoloras lefektette alapokon. Így az 1470-es évekre nem volt nehéz tankönyvet találni, és három vagy négy itáliai városban tanár is akadt hozzá.

De az elfogadható tankönyvek és a néhány tanító csak félig nyert csata volt. Mert mifélék is ezek a tankönyvek? Csupán kéziratban voltak hozzáférhetők, magyarázó szövegük szintén görög volt és igencsak szűkszavú.

A beszédrészek definícióját példák vég nélküli tömege követte. Nem adtak áttekintő szabályokat azokra a radikális változásokra, amelyek a főnevek és igék gyökeiben ragozásuk közben végbemennek. Írásmódjukkal – amely rövidítésekkel és összevonásokkal volt szabdalva – igencsak próbára tették az olvasó türelmét és leleményét. A szintaxisról pedig nem mondtak semmit.

Kevés tanuló tudott valamit is kezdeni ilyen sovány alapozással. De hát az Erotemata szerzői nem is kívántak teljes és mindenre kiterjedő bevezetést adni a görög nyelvbe. Lascaris külön hangsúlyozza is, hogy Epitoméje csak itáliaiaknak készült, akik – írja –

„az iskolában latinul beszélnek, és felnőttként honfitársaikkal kell éljenek, nem tanulhatják meg nyelvünket a régi nyelvtanokból.”

Mindamellett az Epitomé hiányosságainak pótlására néhány kiegészítő tankönyvet szerkesztett a főnevek és igék viselkedésének szabályairól és a szintaxisról. Hasonlóképpen Gaza is bevette nyelvtanának átdolgozásába a szintaxis tárgyalását. A diákoknak azonban csak az volt a fontos, hogy szülessen végre egy egységes, kézbe vehető tankönyv.

Ha követjük egyetlen könyv – mondjuk Lascaris nyelvtanának – fejlődését nyomtatott kiadásainak első ötven éve alatt, megfigyelhető, hogyan született meg egy egykötetes, koherens bevezető a görög nyelvbe. Mindazonáltal nem szeretnénk eltúlozni a sebességet, amellyel a tanulók élete könnyebbedett. E fél évszázadon belül a rövid távú változások nem mindig voltak előnyösek. Jobban odafigyelve a szövegekre látható, hogy a változtatásokban nem annyira a jobbítás szándéka működött, mint inkább a kereskedők és tudósok, lódítók és dicsekvők sajátos menüettje volt az: „két lépés előre, egy lépés hátra”.

Végül azért az Aldus Nyomda egyik változata valóban jól használható tankönyvet eredményezett, amely széles körben elterjedt – nem csak Itáliában –, és lehetővé tette eredeti görög szövegek értelmes latinra fordítását. Ezzel a kor műveltsége, oktatása egy új lehetőséget kapott, amellyel az elit megkülönböztethette magát.

A görög eredeti latin adaptációjával a tanuló társadalmilag és politikailag hasznos ismeretre tett szert. Ha – mondjuk – meghalt az uralkodója, vagy egy új művet publikált a tanára, a diák produkálhatott egy epigrammát, amely nem eredetiségével tűnt ki, hanem azzal, hogy szokatlanul stílusos módon konvencionális volt. Az effajta gyakorlat – kivált Angliában – hatásos eszközzé vált uralkodók és klasszikus műveltségű minisztereik figyelmének felkeltésére.

H.: Visszakanyarodtunk Chrysoloras eredeti céljához: a görög nyelv ismeretével az uralkodók, a kormányok elé lehetett kerülni, csak nem az iszlám elleni szövetség, hanem egyéni karrierek épültek általa.

V.: Ez jól egybecseng a műveltség társadalmilag konstruálódásának elvével, amiben annyian hisznek, és a mai tudományfilozófia is hirdeti, de inkább csak arról van szó, hogy a tudomány eredményeit ügyes emberek mindig felhasználták, és fel is fogják használni érvényesülésükre. Nemcsak ezek a diákok nyertek azonban a jó tankönyveken, hanem

ha diákjaik tudtak olvasni görögül, a latin szövegek tanítói előadói lehetőségeik kibővülését tapasztalhatták. Most már ugyanis a legszebb latin szövegeket nemcsak egyszerűen retorikai mintákként tárgyalhatták, hanem eredeti görög szövegek imitációjának mesterműveiként is. Elemezve és összevetve Vergilius Homérosz-imitációját, Cicero Démoszthenész-adaptációját, könnyebben nevelhették tanítványaikat csiszolt stílusú latinistákká.

A pedagógiai folyamat mindig akkor gyümölcsöző, ha azzal a tanár is nyer. Megvolt a tanár haszna, mert ha a diákjai tudtak görögül, ők is jobban csilloghattak. És eközben mindketten kiemelkedtek az átlagból: egy nehezen megszerezhető, rangot adó elitműveltség birtokosai lettek.

Ha Bizánc és a Nyugat közt a katonai-politikai összefogás nem is jött létre, Salutati és Chrysoloras reményei bizonyos fokig mégis teljesültek a görög és a latin műveltség összefonódásában. A görög tudás így megőrződött, és adaptálódott egy latin kultúra igényeihez. Így Poliziano – kiválóságának bizonyításáért küzdve patrónusai, a Mediciek előtt – előadásain csillogtathatta kivételes ügyességét a görög művekre építő római utalások kusza hálójának bogozásában. És az a professzor, aki a leghomályosabb görög forrásokat tudta azonosítani, amelyekre római költők és szónokok hivatkoztak, mindent felülütő adukat nyert felsőbbségének bizonyítására.

Milyen érdekes. A diákot megtanítja görögül, azért hogy ő további adut nyerhessen felsőbbségének bizonyítására. Nem ismerős?

Piero della Francesca:
Federigo Montefeltro képmása

Voltak ennek a felsőbbséget adó műveltségnek akkor még beláthatatlanul hasznos következményei is. Federigo Montefeltro urbinói herceg palotájában – mint az itáliai fejedelmek palotáiban általában – volt egy relatíve kisebb helyiség, a studiolo, amelynek meghittségébe vonult vissza a nagyúr, az elmélyültebb töprengésre. Montefeltro studiolójának falát filozófusok és az antikvitás nagyjainak arcképei díszítik: Arisztotelész, Platón, Homérosz, Vergilius, de Szent Jeromos, Szent Ágoston s még vagy harmincan-negyvenen – és köztük Bessarion kardinális képe. Bessarion a reneszánsz kultúra kedvelt és a történetírásban emlegetett személyisége. Fő érdeme, hogy Bizánc eleste után sokat tett a görög kultúra írásos dokumentumainak nyugatra mentésében és a görög tudás európai elterjesztésében. Lisa Jardine így jellemzi:

Bessarion kardinális befolyásos – sőt szimbolikus – alak a reneszánsz tudás növekedésében. Ez a szerepe könyvtárának volt köszönhető, amely tükrözi, hogy tulajdonosuk az ókori művekhez való hozzáférés különleges forrásaival rendelkezett. Bessarion maga egész életében tudóskatalizátorként működött; életre keltette könyvgyűjteménye tartalmát azzal, hogy összehozta a könyveket a kellő patrónusokkal, a megfelelő tolmácsolókkal és olvasókkal. A Vatikán titkáraként sokfelé utazott pápai ügyekben, s így Európa-szerte hasznosította azok tudását, akik hozzá tudtak szólni ritka kézirataihoz.

Ez az „összehozás” a lényeg. Mert a kéziratok jöttek ekkor nyugatra ládaszám. A görög nyelvtankönyvreform következtében olvasó is akadt egyre több. De a megfelelő szöveghez meg kellett találni a megfelelő értelmezőt, hogy megszülessen az olvasat. Ezek a találkozások nem mindig jöttek létre könnyen. Szerencse is kellett hozzá, és persze a jó kultúrdiplomatának van szerencséje.

II. Pius 1461 márciusában Bessariont pápai legátusként elküldte a nürnbergi és a bécsi diétára, mert a pápa azt remélte, sikerül III. Frigyes császárt rávenni, hogy adjon tízezer lovast és harminckétezer gyalogost az ottomán expanzió megállításához. A németek vonakodtak, végül pedig megtagadták a kérést.

Egyébként II. Pius képe is ott van Montefeltro studiolójában. Gyerekkori tanítójával, Vittorino da Feltrével és Bessarionnal mindössze ők hárman a kortársai a hercegnek.

H.: Őket akarta naponta látni, bizalmas vendégei között mintegy állandóan ott tudni.

V.: A pápa esetében még holmi diplomatikus gesztusnak is tekinthetnénk, ám gondoljunk inkább arra, hogy a pápa mellé sorolta nevelőjét és a kardinálist.

Bessarion azt a fél évet, amit a döntésre várva e két városban töltött, nem vesztegette hiába. Gyűjteményének különlegesen erős részét képezték a természettudományos művek: több mint hatszáz kéziratos kódexe közt Arkhimédész, Apollóniosz és Ptolemaiosz matematikai műveinek példányai voltak. Mikor a kardinális 1461 szeptemberében visszatért Rómába, magával hozott egy tehetséges fiatal német matematikust és csillagászt: Johannes Müllert, azaz Regiomontanust, akinek kivételes képességeit e különleges kéziratok feldolgozásában akarta felhasználni. Ő maga tanítgatta a fiatalembert görögül, miközben a Bizáncban gyűjtött, vagy másolt kéziratok szövegein dolgoztatta. Regiomontanus volt az, aki elsőként kihámozta e matematikai munkák szakmai értelmét, és a bennük talált elvekre kezdte felépíteni a modern matematikát. És ő volt az – inkább, mint Bessarion – aki riadt örömmel ismerte fel, hogy Arkhimédész és Apollóniosz geometriai művei modern világuknak sokkal fontosabbak, mint Homérosz, Euripidész vagy akár Platón irodalmi szövegei.

Montefeltro különleges uralkodó volt. Ezt már a palotája is mutatja, amely alulról nézve két hatalmas tornyával a fenséget deklarálja, azonban a város felől, az egyetemről érkezőknek kevésbé méltóságteljes és semmiképpen nem nyomasztó, a kerengőben sétálni pedig kifejezetten barátságos, bensőséges. Platónt, Arisztotelészt mindenki gyűjtötte, Montefeltro viszont örömmel vette a különlegességnek számító természettudományos műveket is, és Urbinóban fordítóiskolát hozott létre ezek feldolgozásához. Ezt utódai továbbfejlesztették, elhatott egész Galileiig, akinek barátja és patrónusa Guidobaldo del Monte szintén az urbinói udvar embere volt.

H.: Itt tehát – mint az ifjú Regiomontanus – szakfordítók, méghozzá akár távolról idecsábított szakemberek is dolgoztak.

Regiomontanusról készített térplasztika
(Bojtár Ottó felvétele)

V.: Aztán lettek itáliaiak is, még abban az időben például Piero della Francesca. A gyűjtés és a szövegértelmezés szükséges feltétele volt a görögtudás átmentésének. De ettől még ezek a nehéz és gyakran igen homályos tartalmak könnyen elveszhettek volna.

Nem volt elég, hogy Bessarion fel tudta ismerni az általa „megmentett” kéziratok értékét és fontosságát, s még az sem, hogy rendelkezett azzal a nyelvi és kritikai tudással, ami szükséges nehéz textuális problémáik megoldásához. A görög matematikai tudás hatásához az is kellett, hogy egy szakértő matematikus képes legyen értelmezni a gondolatokat, és tapasztalni, hogy azok működőképesek.

H.: Nyugat-Európa tudományosságának ógörög forrásairól beszélve általában az arab közvetítésre gondolunk, amely főként Ibéria déli részén történt meg. Ez a másik, keleti áramlat, közvetlenül Bizáncból, kevéssé köztudott. Azt megemlítették az egyetemen, hogy a kúpszeletek elmélete Apollóniosztól származik, de nem volt szó róla, hogy ezen az úton.

V.: Ptolemaiosz nehezen érthető szövegeit pedig Regiomontanus tette olvashatókká. Írt egy nagy könyvet De triangulis címmel. Ebben felhasználta az arab matematikusok akkoriban terjedő gömbi geometriai eredményeit is. Tehát működött a másik forrás is, sőt az arab tudósok sok mindent önállóan hozzátettek a matematikához, a görögökön túlmenően, illetve tőlük függetlenül. Regiomontanus összefoglaló művét Johann Schöner, egy neves nürnbergi műszerkészítő és nyomdász műhelyében nyomtatta ki. Schöner megbízásából Georgius Johannes Reticus, aki akkor fiatalember volt, felkereste Kopernikuszt, hogy rábeszélje, nyomtassa náluk a De revolutionibust. Reticus a De triangulis egy példányát magával vitte, hogy az bizonyára érdekelni fogja a kiváló csillagászt.

H.: Meg tán referenciaként is. Kitűnő térgeometriai ábrákkal volt illusztrálva, amelyeken a gömbháromszögek, a gömbi alakzatok triangulációját még a mai igényeknek is megfelelő rajzok szemléltették.

V.: Kopernikusz a már teljesen kész könyvébe két lapot behelyezett Regiomontanus gömbháromszögtani levezetéseiből, ezekkel tudta az elméletet szilárdabban alátámasztani.

H.: Ha azt is hozzávesszük, hogy a kúpszeleteken keresztül Keplerhez is vezet elméleti szál, igazán több szó eshetne Regiomontanusról, amikor a tudomány nagy paradigmaváltásiról beszélünk, például a történelem- vagy fizikaórákon.

V.: Nálunk kiváltképp illendő volna, hiszen ő Magyarországon is élt egy ideig. Erről Vargha Domokosné kitűnő cikket írt az Élet és Tudományban Mátyás király csillagásza címmel, amit én inkább úgy mondanék, hogy a csillagász Mátyás királya, egyébként is Regiomontanus sokkal inkább Vitéz Jánoshoz kötődött, nála kezdett a táblázataival foglalkozni. Ezt Lisa Jardine részletesen leírja, és jobban felfigyelhetnénk, amikor egy világsikerű angol könyv velünk is foglalkozik. Sajnos, így kellett az epizódot befejeznie:

Vitéz János kegyvesztettsége után Regiomontanus 1471-ben visszatért Nürnbergbe, és nyomdát rendezett be az általa alaposan tanulmányozott eredeti ókori szövegek sokszorosítására, de új szakmunkák tömegtermelésére is. Ezek között voltak matematikai táblázatok és csillagászati megfigyelések eredményeit tartalmazó új táblázatok, amelyeket maga állított össze.

H.: Ha lett volna alkalmas nyomda, akkor itt is maradhatott volna?

V.: A nyomda feltétlenül kellett, hiszen a táblázatok sokszorosítása csak így lehet hibamentes, és így kerülhetnek szerte használatra, kiegészítésre, továbbfejlesztésre a világ csillagászaihoz. Ugyanaz a mechanizmus hozható így működésbe, mint amit a szövegek kanonizálásáról és a szövegromlás, szövegjavulás folyamatairól mondtunk. De most tudatosan alkalmazva erre a célra az új technikát. Nürnbergnek azonban más behozhatatlan előnye is volt.

Nürnberg, az akkor virágzó kereskedelmi és üzleti központ kitűnő hely volt az effajta vállalkozásokhoz. Regiomontanusnak nem volt nehéz pénzügyi támogatást kapni egy csillagászat iránt is érdeklődő helyi üzletembertől. Hartmann Schedel, akinek saját munkája, a nyomdai innováció szellemének termékeként született Nürnbergi krónika 1493-ban fog megjelenni, lelkes levélváltásba kezdett unokabátyjával, Hermann-nal, az akkor már nagy hírű Regiomontanus nyomdai kiadásáról. „Szörnyen titkolózó – írja Hermann Hartmann-nak 1473-ban – de én lekenyereztem szolgálóit, s remélem, hamarosan megláthatom, mit produkált. Ha sikerült, nyomban küldök neked egy másolatot.”

Ott minden együtt volt: nyomda, menedzser, patrónus, a kapcsolatok sok mindent maguktól is elintéző hálózata.

A nyomtatásból következő megbízhatóság különösen vonzóvá tette a matematikusok számára ezt az eljárást. Ugyanazt a művet az egész világon el lehetett terjeszteni azonnali hírt szerezve írójának, művének és a nyomtatás helyének. Regiomontanus arról álmodott, hogy pontosan sokszorosított csillagászati táblázatainak adatait Európa-szerte és azon is túl független megfigyelők igazolják. Álma a XV. század végére megvalósult, Európa számos jó nevű nyomdája ontotta a publikációkat.

Azonos formában, azonos könyvet vehetek a kezembe, mindenütt. Kolozsváron is ugyanazt, mint Leidenben, Utrechben vagy Baselben. És ennek a következtében ezekről a széli vidékekről, Lengyelországról, Magyarországról, Erdélyből a peregrinációra úgy megy nyugatra a diák, hogy neki valaki már hozott haza onnan egy könyvet, ezt ő olvasta, és kint ugyanezzel a könyvvel találkozik, tehát amit ő itthon megismert részletben, azt ott kint megkapja bőviben. Nehéz átélnünk ma, hogy ez akkor mennyire új helyzetet teremtett. 

És hirtelen megugrik az ezekről a területekről a nyugati egyetemekre járó diákok száma. Egy részük kinn marad, nagyobb részük hazajön, és ők is hoznak 1-2 vagy akár 5 könyvet, hiszen nem olyan nagyon drága. Ez a folyamat hozza létre, teszi lehetővé a peremvidékek bekapcsolódását a nagy, közös európai műveltségbe, ami maga is most válik igazán közös európaivá. Mert addig akárhány Corvinát hozunk ide, akárhány, akármilyen fényes visegrádi udvart építtetünk, ez csak sziget: Hess András idejön Budára, és micsoda szégyen, itt a nyomdája elsorvad. Mátyás király egyik óriási bűne: nem Corvinát kellett volna gyűjtenie, hanem Hess Andrást patronálnia. Amire például a német választófejedelmek – korántsem akkora hatalmúak, mint Mátyás – nagy gondot fordítottak, nem is szólva az olaszokról, akik csalták oda a német nyomdászokat. Félelmetes jelkép: Hess András nyomdáját Budán be kell zárni!

H.: Hess András nyomdája nem volt üzletileg életképes. Ahhoz, hogy az ország műveltsége egyenrangú szintre emelkedjen a Nyugatéval, dotálni kellett volna. Ha ezt elmulasztották, rábízták a piacra, akkor az itt rögtön csődbe ment.

V.: A piacgazdaság, az országos piac számos okból ezen a területen még olyan fejletlen – Szűcs Jenő ezt pontosan elemzi –, hogy a piacnak az a csodálatos ereje, ami működik, amikor már a kínálat és kereslet megfelelő választéka megteremtődött, itt még nem bontakozhatott ki. Miért pont a könyv, az új áru esetében lett volna meg a spontán életerő?

H.: Valamiért peremvidék ez a régió. Ha bizonyos vonatkozásokban egyenrangú is, és innen a „végtagokból” is indulhatnak visszafelé, a „has” felé bizonyos áramlatok, itt még például az üzleti erők nem szuperponálódnak úgy, mint a sűrűbb szövetű birodalomban.

V.: És ekkor bizony a politikának, az okos politikának észre kell vennie az esélyt, és valamiféleképpen meg kell teremtenie a feltételeket. Nem úgy, hogy idecsalogatjuk Regiomontanust meg egy-két nagy neves humanistát, akik úgyis elmennek. Hanem megteremteni a könyvnyomtatás lehetőségét, mert a könyvkiadás nemcsak puszta üzlet, hanem – mint láthattuk – végtelenül sokféle más is.

Hess András nyomdáját bezárták, de a könyvet nem lehetett bezárni. 

Megindul hamarosan Erdélyből a peregrináció, és amit elmulasztanak a királyok, azt pótolják a diákok.

---

Természet Világa,

Együtt. V. L. köszöntése http://www.termvil.hu/archiv/  http://www.chemonet.hu/TermVil/