Nem újság a tudomány és a technika iránti érdeklődés; a reneszánsz nagy földrajzi, csillagászati és történetírói fölfedezései óta állandó az európai civilizációban. Jól látható ez Pierre Chaunu (magyarul is olvasható) remek könyvéből, hisz Chaunu a nagy eseményekben, személyiségekben és gazdasági változásokban egyáltalában nem szűkölködő „klasszikus Európa” legfontosabb jelenségének a természettudományos forradalmat tartja, pedig ő maga a tudomány- és technikatörténet területén nem különösebben tájékozott. S ez a vélemény korántsem a mi korunk álláspontjának a visszavetítése a múltba, hanem a XVII. és XVIII. század művelt emberfőinek az elképzelése. A tudomány – de sohasem csak a szűkebb értelemben vett természettudomány és matematika – az újkori Európa civilizációjában – ez Chaunu tanulságos könyvének egyik fontos megállapítása – mindig igen lényeges szerepet játszott. Érthető hát a tudomány eredményei és múltja iránti érdeklődés a tudomány aktív művelőinek körén túl is, a nagyközönség körében.

Érthető, de vajon elegendő-e? Elég-e, hogy az érdeklődés jobbadán csak a tudomány nagy eredményeire korlátozódik? S elegendő-e, hogy még a szakemberek is csak az eredményeket tartják számon a tudományok múltjából, kisebb-nagyobb évfordulók alkalmából vagy tekintélyesebb tanulmányokhoz írt bevezetőkben emlékezve a kiemelkedőbb elődökre? Elegendő-e ma, amikor a tudomány – a mindinkább tudománnyá alakuló technológiákkal együtt – nemcsak az európai civilizációt, hanem az egész világ sorsát meghatározó tényezők egyike? Hiszen a klasszikus Európa korának örökre vége, s ma, az atomfegyverek, az automatizáció, az univerzális elektronika, a környezetszennyezés korában egy jó szemű ötéves gyermek különösebbeket láthat a hajdani utópisták képzelte leghihetetlenebb álmoknál.

Eredmény-központúság

Álljunk meg itt egy szóra, mert tisztázni kell, hogy ebben nem föltétlenül az ismeretterjesztés a hibás. A honi ismeretterjesztés fürgén dolgozik, és úgyszólván minden valódi vagy várható eredményről lelkiismeretesen (vagy inkább csak lelkesen?) tájékoztatja a „közönséget”. Egy kicsit tán az ismeretterjesztés szaporasága miatt alakult ki a jelenlegi képünk a tudományról, mely az eredmények mind gyorsabban növekvő halmazaként elébb-utóbb vagy a pokolba, vagy a mennyországba fogja ragadni az emberiséget a gyorsuló idő tüzes szekerén. Minden ismeretterjesztés szükségképpen eredménycentrikus, ám az eredmények csak faluk vagy városok a tudomány útjai mentén, s a településekből az út kanyargós futása sohasem határozható meg. A tudomány jelene mindig egy-egy eredményvárosban rendezkedik be, ahová többfelől vezetnek az utak és ahonnét újból sokfelé ágazhatnak. Az elágazások és összefüggések eme nagy tér-időbeli hálózata azonban kimarad az ismeretterjesztésből. S nemcsak az ismeretterjesztésből, hanem az emberek tudatából is. Hiszen az emberek – a szakmák leghíresebb tudósai is – az eredményvárosok lakói, eredménycentrikusan gondolkoznak, éppen ezért formálták ilyenre ismeretterjesztésünket is.

A tudományos határ és a tudomány határai

Elég egyetlen pillantás egy felfedezéslexikonba, s azonnal megállapíthatjuk, hogy a tudományos felfedezések zöme, úgy 80-90 százaléka az utolsó 300-400 évben történt, s ennek a 80-90 százaléka pedig az utóbbi 6-7 évtizedben. Ha ellenben az egy névre jutó fölfedezések számát hordjuk fel, akkor meglepően állandó görbét kapunk, néhány kisebb-nagyobb csúccsal: a görög tudomány nagy korában, majd a XVII. században és a XX. század első felében. Ha pedig a felfedezéslexikonokba soha be nem kerülő kutatókat is megpróbáljuk számba-szerbe venni, a görbe a kutatószám nagy növekedése miatt az utóbbi évtizedekben kifejezetten esik: ma sokkal több kutató jut egy fölfedezésre, mint régebben; régebben egy-egy tudósra többnyire egynél több jelentős fölfedezés jutott, ma pedig föltétlenül több, néha nagyon sok kutató jut minden fontosabb felfedezésre.

A felfedezések robbanásszerű számbeli növekedése tehát ahhoz hasonlítható, mint amikor néhány úttörő nyomában egyre több telepes száll meg és gyarmatosít egy addig nagyjából lakatlan területet: a lehetőségek végtelennek látszanak, minden lépésnél új és váratlan felfedezések várják a hódítókat, és nagy emberi erőfeszítések, de csekély anyagi „befektetés” árán jelentős eredmények várhatók. A tudomány s a véle egyre szorosabban szövetkező technika az utóbbi 300-400 évben ezt a végtelen szabad határt hasznosította.

Mára ellenben a legtöbb területen megváltozott a helyzet. Meghódították és megművelték mindenfelé a határt. Ma már viszonylag szerény fölfedezésecskékhez is költséges, néha irtózatosan drága eszközök és berendezések kellenek, és még a kísérletektől többé-kevésbé távoli, elméleti és matematikai tudományokban is tetemes összegekbe kerül a kutatáshoz nélkülözhetetlen körülmények – oktatás, könyvtárak, információhálózat, szakmai kapcsolatok – megteremtése. Drága mulatsággá vált a tudomány. És még az egyre szűkülő kereteit is meg kell osztania a hadi kutatásokkal és technikával. Néhány nagy tudós, köztük Szent-Györgyi Albert, idejekorán észrevette a veszélyt, s elszánt harcba kezdett, hogy megvédje a békés kutatás anyagi bázisát a közvetlenül vagy közvetve hadi célokat szolgáló kutatás ellen. Mára – legalábbis pillanatnyilag – a vita eldőlt a haditechnikai kutatások javára, s a döntésekért felelős vezetők mindenütt alaposan meggondolják, hogy mire fordítsák a hadászati technikára költött milliárdokból megmaradó kisebb-nagyobb összegeket. Válogatni kell, mégpedig erősen, s nemegyszer bizony a drága berendezésekhez kell témákat keresni, hogy kihozható legyen a nagy fene monstrumból legalább annyi új eredmény, amennyit a „közvélemény” az eszköz árához képest elvár, s illőnek talál. Az így születő eredmények persze leginkább csak a tudományos publikációk vészes túltermelési válságát fokozzák.

Mert ha egy területen túlontúl megszaporodnak az ismeretek, aránytalanul megnehezülhet az új eredmények keresése. Sőt még az áhított cél közelében sem mindig lehet eldönteni, nem futottak-e már be mások: ez persze megeshetett régebben is, lényegesen ritkábban s nagyobb tételeknél, mint ma. De régebben azért másként vélekedtek erről a tudósok, mint a mai teljesítményekre törő és eredménycentrikus kutatás korában. Paul Langevin pl. Einsteintől függetlenül s valamivel korábban rábukkant a speciális relativitáselmélet legfontosabb következményére, a tömeg és az energia összefüggésére. Mikor azonban Einstein levezetése a kezébe került, a mesterművet megillető tisztelettel és örömmel olvasta, s többé nem is gondolva saját eredményére, Einstein tanainak legelső lelkes védője és terjesztője lett.

A példából persze nem hagyható ki Langevin – és Einstein – nemes egyénisége, de az sem, hogy az ő korukban a tudomány még úgyszólván minden területen a határtalannak tűnő határban tört előre. A tudomány a lehetőségek végtelen ege alatt, a szabad határban nőtt naggyá, s ez az emlék ma, a kutatókkal és kutatással telített tudomány világában is erősen csábít. Wigner Jenő figyelmeztetett rá először, még 1950-ben, hogy a tudósok valósággal menekülnek a túlontúl művelt, közleményekkel túlságosan befedett területekről, s új, éppenhogy föltárt földekre igyekeznek. A kvantum-elektrodinamikát említette példaként, mint akkoriban még majdnem teljesen szűz területet, mely szép hódítások színtere lehet rövidesen. A szűzföldek meghódítása azonban nem mindig annyira kifizetődő, mint a kvantum-elektrodinamika esetében, s egy jól ismert, otthonos terület elhagyása sem könnyű az ismeretlen kedvéért. Méghozzá kétszeresen ismeretlenért, mert nem csak az új terület ismeretlen a kutatónak, ő is ismeretlen ott, s évek hosszú, szorgalmas munkájával kell megalapoznia újból az eredményes munkához nélkülözhetetlen szakmai hírnevét. Azért a legtöbb kutató marad inkább a saját bányájában, s ha szellemi és anyagi ereje engedi, mélyebb s az eddig feltárt szénmezők alá menő aknákkal próbál szerencsét, néha meglepő sikerrel. Ez a „tehetetlenség” – jó értelemben értve a szót – a tudomány stabilitásának egyik záloga.

A közelmúlt bűvkörében

Persze, rögzíti is a kutatást – a közelmúlthoz. A tudományos neveltetés és iskoláztatás – minél sikeresebb, annál inkább – a kutatókat egyébként is a közelmúlt szemléletének a folytatására ösztönzi. A jövőt így a legtöbben a félmúlt alapján képzelik el, anélkül hogy valaha is bepillantanának a jelenbe.

A tudomány jelenében roppant kevesen élnek: a többség egyszerűen észre sem veszi, gyakran még a jövő formálói sem. A dezoxi-ribonukleinsav és az öröklődés összefüggése például már évek óta közismert lehetett volna a negyvenes és ötvenes évek fordulóján, hiszen igen előkelő folyóiratban közölte azt 1944-ben egy világelső kutatóintézet jól ismert tudósa, Oswald T. Avery. Az öröklődő tulajdonságokért felelős anyag kémiai szerkezetének a jelentőségét is nyomatékosan hangsúlyozta, ugyancsak 1944-ben Erwin Schrödinger. Hogy ő nem ismerte Avery munkáját, ez természetes. De láthatóan nem ismerte Watson és Crick sem a molekuláris biológia szédületes fejlődését elindító nagy fölfedezésük idején. Azóta persze köztudottá vált Avery kutatási eredménye is, és standard adatként szerepel a molekuláris biológia minden jobb összefoglalásában: a legfontosabb láncszemek egyike lett a közelmúlt nagy felfedezéseit számba vevő elbeszélésben. A felfedezések mindenkori jelene azonban – mutat rá a példa kapcsán egy információs válságot tárgyaló cikk a Nature-ben – nem ismeri a felfedezések utólag szépen kigondolható logikáját. A felfedezések egy konzervatív, tehetetlen és erősen „zajos” tudományos környezetben születnek, amit leginkább az éppen elköszönni készülő félmúlt nagy eredményei szerveznek jelenné. Befejezett jelenné.

A visszapillantó történésztükör és az ezerarcú múlt

Ehhez a jelenhez keresi a tudomány és a tudománytörténet-írás – amennyiben átlépi a forrásismertetés és a forrásközlés határait – a múltat. Helyesebben megkeres a történelem dzsungelében egy múltat, azt, amelyik elődként a jelen eredményeire és szemléletére akasztható. Nehogy kifogásként értse ezt valaki, hiszen közismert, hogy valamikor réges-régen a történetírás is eredetlegendák racionalizálásaként keletkezett, s a tudománytörténet-írás még valóságos csecsemőszakma nagy testvéréhez képest. Időnként tehát – kivált, ha gyors áttekintésekre törekszik – szükségképpen a rohanó tudományra szerelt visszapillantó tükörrel kell dolgoznia, csak arra kellene ügyelnie, nehogy aztán reflektorként akarja használni a tükröt. S a csábítás nagy, hiszen idős és roppant tekintélyes testvére, a „nagy” történetírás még ma is gyakorta próbálja efféle botcsinálta reflektorokkal bevilágítani a múlt mélységeit. A „nemzet” és a „nemzetiség” korok és szakmák között szerteágazó történelmi rejtélyeit például egész a mai napig így próbálják megvilágítani, míg Szűcs Jenő meg nem mutatta, hogy a szónak, a fogalomnak ha egyáltalában, mindig csak saját, a mai elképzeléseinktől teljesen független történeti összefüggéseiben lehet jelentése, és ez a (változó) jelentés minden csepp részletében különbözik nemcsak a maitól, de a magyarázat gyanánt idézni szokott történeti és etnográfiai analógiáktól is.

A tudomány történetére, ahol még nagyobb az eszmék, fogalmak és jelentésváltozások száma és szerepe, mindez fokozottan érvényes. A múlt és a jelen között, vagy a múlt különböző tartományai között – ahová egyébként a félmúlt meghosszabbítása, a jelen is tartozik – sohasem létesíthető kölcsönösen egyértelmű leképezés. Vonzások és vonatkozások – s távolról sem csak szakmai vonatkozások – finom és kibogozhatatlan hálója köt össze és fog fel minden még oly kicsiny jelenséget is; és a vonzások és vonatkozások egy része – gyakran nagy része – egyáltalán nem „jövőbe mutató”. De, hogy mi az ígéretes kezdet és mi süllyed örökre a múlt homályába, az többnyire csak akkor mondható meg, amikor már menthetetlenül jelenné vénült a jövő. Jelenné, azaz közelmúlttá. S így végül is közelmúlt szervezi „történelemmé” a múltat. Arkhimédész a mi kedvünkért ült fürdőkádba, hogy annyit veszítsen súlyából (kisangyalom), amennyi az általa kiszorított víz súlya, Galilei a kedvünkét törekszik fel a pisai ferde toronyba két nehéz ágyúgolyóbissal a hóna alatt, s minket, aggodalmaskodó utódokat nyugtat meg, hogy „mégis mozog a Föld”. A komor és szorgos Newton a mi kedvünkért hever pajzánul a fa alá, hogy orrára pottyanhasson az alma; az öreg Faraday Mihály a mi kedvünkért hordoz állandóan egy darabka drótot és egy mágnest a szivarzsebében, amivel az egykoron megnövendő elektromos erőműveket jövendöli meg a hitetlenkedő kortársaknak, a roppant tekintélyes külsejű Kekulé professzor a mi kedvünkért álmodik benzolgyűrűkről, Cuvier nekünk hirdeti az ismétlődő világteremtések képtelenségét, és még a gőgös Descartes is cipeli – valóságos keresztként – koordináta-rendszerét, pedig neki aztán még annyi köze se volt hozzá, mint Cuvier-nek az ismétlődő teremtések legendájához, és Galileinek a pisai ferde toronyhoz. És lényegében ehhez hasonló legenda – vagy állegenda – minden jelenhez szerkesztett történetszemlélet, ha még oly tudományosnak látszik is.

A legendák – legalábbis az igaziak – persze kellenek; kimondhatatlanul szegényebb lenne nélkülük a tudomány története. Micsoda fenséges kép például, ahogyan a daliás Galilei, egy szabályosan csöpögő lyukas vedret használva metronómként, kiméri a négyzetesen növekvő távolságok szerint megjelölt lejtőn a súlyos bronzgolyó futását leíró képletet. Oly hihetően és hitetően írta le pompás Beszélgetései-ben a remek kísérletet, hogy sokáig senki nem igen gyanakodott, vajon tényleg elvégezte-e? Egyszer azonban valakinek eszébe jutott pontosan az ő leírásai szerint megismételni, s kiderült, hogy Galilei a híres és ragyogóan részletezett kísérlet alapján aligha fedezhette föl a szabadesés törvényét. Ellenkezőleg: a képlet birtokában s benne bízva előlegezte a valójában soha el nem végzett, de a platóni dialógus műfajkövetelményei szerint részletesen leírt kísérlet sikerét. De akkor mit jelenthetett neki, mit jelenthetett az ő korában az a szó, hogy „kísérlet”?

Efféle kérdésekkel kezdődött az a fajta tudománytörténet-írás, amely megpróbálja a jelen visszavetítésétől függetlenül megérteni a múltat.

Ehhez persze nem elég eredményről eredményre lépni, és ki kell lépni a szűkebben értelmezett szakmatörténet kereteiből. Be kell merészkedni, néha alaposan, a neveléstörténet, a gazdaságtörténet, a nyelvészet, az intézménytörténet, a szociológia, a sajtótörténet s ki tudja hány idegen szakma világába. Buktatókkal terhes utat és visszaesésekkel tarkított fejlődést kell gyakorta ábrázolni, semmibe ívelő életeket és műveket. Egy-két fényes kivételtől eltekintve a történész seholsem hivatkozhat nagy eredményekre. Hosszú, szürke, türelmes, gyötrő hétköznapi munkát kell bemutatni és azt, hogy sokszor a nagy gondolatok megszületéséhez éppen ez kellett, hogy meghonosodhasson egy máshol már régóta virágzó és világraszóló eredmények garmadáival büszkélkedhető tudomány. Mint például minálunk a fizika és a matematika, ahogyan azt Zemplén Jolán és Szénássy Barna bemutatta. Az ő könyveik gondosan összegyűjtött adatainak az ismeretében hirtelen új, más értelmet nyer a gyakran hangoztatott szólam: „matematikai nagyhatalom vagyunk”.

Megértjük, mibe került s kezdjük sejteni, mit kíván a megőrzése. Így egészítheti ki a teljes múlt ismerete az ismeretterjesztés és a szakma eredményvárosokra korlátozódó térképeit. És leginkább tán az ezerarcú múlt és a józanul elképzelt jövő átlóiban tapintható ki a megfoghatatlan jelen. Az igazi, nem a befejezett.

---

Természet Világa,

Együtt. V. L. köszöntése http://www.termvil.hu/archiv/  http://www.chemonet.hu/TermVil/