KASZAP ANDRÁS

Fejezetek egy apokrif geológia-történetbõl

“Az utókor egy értesületlen szamár”. Ifj. Ignotus hallotta ezt apjától, a Nyugat-alapító “öregtõl”. Legifjabb nemzedékünk felmutathat bár könyvtárnyi értekezést, bárkirõl vagy bármely korszakból, akár kiválóakat is, de néhány alapvetõ miértre nem fog tudni válaszolni. Soha... Egykori hétköznapokat – márpedig az élet ott kezdõdik és ott végzõdik – nem tudunk felidézni. Anélkül pedig...

  Ifj. Ignotus: “Én kegyetlenül tudok emlékezni, s nem sajnálom. Igaz, hogy fárasztó tulajdonság, s olykor tapintatlan. Nyûgös magának annak, aki emlékezik. A bölcs ösztön az, ami kirostálja agyunkból a kényelmetlent.”

  “Csodálatos emlékezõtehetségem van: mindent elfelejtek” – mondja Freud. Ô pedig csak tudja. Ignotus azonban nem hiszi, hogy érdemes ennyire bölcsnek lenni. Felejteni – mondja – annyi, mint öngyilkosnak lenni, részletre. (Széchenyi Ágnes, 1989.)

Honor antecedentibus1!

Az ember gyönyörködve szemlél egy hímzést, gobelint. Az ábrákat, a színeket, a kompozíciót, az arányokat mérlegeli a tekintet. A más, a hasonló alkotásokkal való összehasonlítás csak a következõ gondolati lépés. Ezek a kézimunka értékelésének fázisai, amíg gyönyörködésrõl van szó. Ám a szakértõje ezeknek a munkáknak – aki csinálja, s aki (pl. múzeumban) õrzi és leírja – ennél egy lépéssel tovább megy. Megfordítja s mögé néz. A fonákját veszi szemügyre, mert a szerkezet ott tárul föl a hozzáértõnek.

  Így vagy legalábbis ilyesféleképpen van ez a tudománytörténetben is. A dolgok fényesre suvickolt színét szokás nézegetni. Szépen fésült szakállú, fehér ingmelles urak néznek ránk, akik nagyszerû alkotások ormain trónolnak. Dicséret illeti õket, s ezt jó bõven meg is kapják a visszaemlékezésekben meg a megemlékezésekben, amelyek panegyricus jellegûek, himnikusak és kizárólag ismétlésekbõl állnak. A nekrológok és évfordulós megemlékezések tartalmazzák azokat a dicsõítéseket, amelyeket újra meg újra hallhat az, aki hosszabb idõn át eljár ilyen helyre és olvasgatja az ilyen írásokat.

  Nem áll szándékomban tagadni e dolog helyénvalóságát, hiszen a régebbiektõl egyre távolabb álló fiatalok végül is újat hallanak így az elõdökrõl. Ám amíg mód nyílik rá, hogy új elemekkel bõvítsük a nagy vagy kevésbé nagy elõdökrõl szóló ismereteket, addig azt tegyük is meg. Kevéssé valószínû, hogy – mondjuk – Kircher Athanasiusról új adat bukkanjon fel, akár abban a tekintetben is, hogy szerette-e a töltött káposztát vagy sem. De ugyanilyen fontosságú ismeret még elõkerülhet pl. az alig több mint száz éve meghalt Hantkenrõl s másokról is.

  Veszem magamnak a bátorságot és tiszteletlenséget, hogy az idõk során szorgalmasan lejegyezgetett dolgok közül kiemeljek néhányat, s megosszam – okulásul és szórakozásul – az erre kíváncsi kollégáimmal.

Kezdjük távolabbról!

Csekély okok is meghatározók lehetnek egy ember további fejlõdésére, de akár annak további sorsát is meghatározhatják. Íme: a bécsi Arthaber (Gustav) mindenkor nagy gondot viselt külsõ megjelenésére, amit a legtöbb terepi geológusról éppenséggel nem lehet elmondani. Ez utóbbi nem volt érvényes Bittnerre. Egyik közös útjukon Bittner észrevette, hogy Arthaber hátizsákjában még cipõtisztító eszközök, sõt bajuszkötõ is van. Ez Bittnert annyira felbõszítette, hogy Arthaber számára lehetetlenné tette fölvételét a Geologische Reichsanstaltba. Ezzel értelemszerûen meghatározta útját a paleontológiához, hiszen más lehetõsége ezután a szakmán belüli boldoguláshoz már nem maradt.

  Karl Linné a növények iránti lelkesedésébõl és kortársai iránti barátságából a növénynemek jelöléseit kollégáinak családi neveivel látta el. Ezt tréfás és ötletes módon tette, úgy, hogy az új növénynevek minden idõkre megörökítsék munkatársai jellemének, emberi gyengéinek vagy kiválóságainak egy darabját. Ezzel egyes botanikusok halhatatlanok lettek, mert minden tavasszal a virágzó növények egy elhunyt nevét is “édesen lehelik emlékeztetõül az élõknek”. És innen van az – mondta Linné –, hogy õk minden évben sokszínû újraemlékezést ünnepelnek és tovább maradnak ismertek, mint a császárok, a királyok és a hadvezérek, akiknek emlékmûvei az idõvel el kell, hogy tûnjenek, mivel csak egyszeriek. A geológusok és paleontológusok követték Linnét, így sok fosszília emlékeztet megörökítõ elnevezésével a korábbi geognosztákra. Ha már – mondta tovább Linné – a botanikusok halhatatlanabbak lehetnek az uralkodóknál és fejedelmeknél és ugyanez érvényes a geológusokra is, akik a Föld örök dicsõségéért dolgoznak, úgy helyénvaló a tudományban azt mondani: “a tudós X botanikus idejében” az “Y király uralkodása alatt” helyett. Az ilyen névmegörökítés sajátságos példája (mindenesetre e nyomon) az enfant terrible hajlamú Szõts Endre egy kövületnek adott elnevezése. Egy eocén sonkakagylónak ugyanis a Pinna szörényii nevet adta a szemérmetes Szörényi Erzsébet paleontológus tiszteletére, aki intézeti társa volt.

 

Ami Boué

Van akadémiánknak egy 1860-ban megválasztott külsõ tagja, akirõl alig esik szó nálunk, sõt csaknem ötven éve (ismereteim szerint) egyáltalán nem is említették. Ami Boué (1794–1881) az illetõ, aki hamburgi születésû hugenotta, s így francia létére bécsi geológussá lett (miközben orvos volt) s többször járt Magyarországon és Erdélyben. Méltányosságból s mert igen eredeti alak volt, hadd hozom elõ a feledés homályából. Rokonszenvem iránta különben kiváltképpen onnan ered, hogy a már a múlt század elsõ felében igen tekintélyes földtani (s egyéb természettudományos) szakirodalom cédulázó gyûjtögetõje, bibliográfusa volt, több százezernyi katalóguscédulájával. Noha családja volt, vagyonát e katalógus kiadására hagyta Bécsben, az ottani akadémiára bízván a dolgot. Ausztria nevében is szerepel “kelet”, így az 1881 óta máig sem jelent meg!  

Amadée Boué
(1794–1881)
Az MTA külsô tagja, 1860

Amadée Boué 1835–36-ban két kötetben kiadott könyve (Guide du Géologue-Voyageur2) útján kelti föl leginkább érdeklõdésünket. Az 1835-öt megelõzõ és követõ esztendõk nagyon termékenyek voltak. A geológia felvirágzott, fõiskolákon tanszakká lett, és a tudományt lelkes férfiak vitték szét az országokban. Tanítványokat neveltek, megfigyeléseket gyûjtöttek, múzeumokat alapítottak és számtalan közleményben adták közre a külsõ megfigyelések eredményeit. A földtan ún. hõsi korszaka addigra elmúlt. Lyell 1833-ban közreadja a Principles 3. kötetét.

  Boué Guide-ja sem elõzmény nélküli persze, hiszen a montángeológusoknak szánt elsõ használható kísérlet e nemben Horace Benedict de Saussure munkája. Ez az Agenda du Géologue-Voyageur3 címû fejezet a Voyages dans les Alpes negyedik kötetében található (1796). (Ennek is vannak elõdei, Dolomieu 1791-ben, a svéd Hjelm pedig Stockholmban 1755-ben publikált hasonló célú utazási vezetõt). A közben eltelt idõben több hasonló mû is megjelent, ezek közül Boué Karl Cesar Leonhard (1779–1862) Agenda Geognostica (Heidelberg, 1829) megfelelõ fejezetét építette tovább, s egészítette ki. Utóbb (Ferdinand Freiherr von) Richthofen 1875-ben vitte tovább ezt az irányt.

  A Guide du Géologue-Voyageur aprólékos útmutatásaiból kiragadok egyet a ruházatra vonatkozók közül. A kabátnak olyan kényelmesnek kell lennie és olyan sok zsebének, amennyire és amennyi csak lehetséges. Bõre kell szabni és tartósra kell varrni, esetleg bevarrott puha bõrzsebekkel készíteni, hogy gond nélkül lehessen zsebre vágni az ásvány- és kõzetmintákat. Gondoljuk meg ugyanis, hogy a korabeli divat szerint sok geológus gehrockban (ferencjóskában), azaz redingotban szaladgált, mint ahogyan az orvosok is ebben vezették le a szülést, ebben operáltak és boncoltak.

  A nadrág kényelmes és bõ legyen, lehetõség szerint könnyû anyagból szabva, szól az intelem. Az alsónadrágot azonban – tisztesség ne essék szólván – teljességgel fölöslegesnek s fölöttébb kényelmetlennek tartották e kor terepi geológusai. Ha azonban nem tudott az ember nélküle meglenni, akkor a geológus felesége hozzávarrta a nadrághoz, hogy az alsónemû állandó csúszkálását és örökös felhúzgálását elkerüljék. Az alsónadrág lecsúszásának ugyanis meredek úton elbukáshoz kell vezetnie( I/68. p.) – teljesen eltekintve attól, hogy a helyreigazítási mûvelettel drága idõt vesztegetne el az ember! Hogy azután a vászonnadrág dörzsölését alsónemû hiánya esetén a megfelelõ testrészen kiküszöböljék, puha kelmét kell ügyesen befoltozni a járáshoz.

  A hasznos útmutatások közül csak még anynyit, hogy a nyakkendõnek fehérnek nem szabad lennie, hanem lehetõleg színesnek és sötétnek, hogy az út pora ne legyen feltûnõ rajta. A vászonzsebkendõ elõnyösebb, mint a gyapot- vagy a selyemkendõ: csak ha valaki fejkendõhöz szokott, az csomózott a feje köré selyemkendõt.

  Egy selyem hálósapka azonban “objet de première nécessité4”, nem csupán az alváshoz kellett, hanem azért is, hogy a fejet havas, szélfútta hegycsúcsokon melegen tartsa. A szalmakalapot (csak síkvidéken) pedig a kabáthoz kellett kötni, hogy a szél magával ne ragadja.

Úton a kutató

Európa 170 évvel ezelõtt kicsi és nagy királyságok, hercegségek mozaikja volt. Ha valaki keresztülutazott egy országon, rövid idõ elteltével ismét a sorompó és a vámhatóság elõtt állt, amelyek igencsak megkeserítették az utazó életét. Boué szerint a kontinensen csak kevés olyan ország volt (példának okáért Magyarország), amelyik semmiféle külön passzust nem követelt, már az útlevélen és a vízumon kívül. De ha mégis feltartóztatták az embert Magyarországon, pl. egy vendégfogadós, aki mellékfoglalkozásként bíró is, akkor a nemes urat kell játszani és magát “gróf úrnak” szólíttatni; a fogadós ekkor elcsöndesedik és a respektustól alázatos lesz! Metternich korában vagyunk – akárcsak ma.

  És Boué arra a végeredményre jut, hogy Európát föl lehet osztani olyan országokra, amelyeket geológiai medencék, másokat magashegységek, ismét másokat alacsony hegyek jellemeznek. Eközben Európa felosztható “országok zsandárság nélkül” és “országok csendõrséggel” alapon is.

  Oroszországban csak meghatározott szabályok megtartása mellett volt szabad bajuszt viselni. Ha a cári birodalomban valaki geologizálni akart, tanácsos volt bajuszát leborotváltatni, különben annak a veszélynek tette ki magát, hogy konspiráció miatt bevádolják. Éppen megfordítva viszont, jó volt nagy bajuszt és sarkantyús csizmát viselni, ha az ember Magyarországon idõzött, minthogy ezek a férfias attributumok a nemesek és a kiváltságosak jellemzõi voltak, akik a városkapuknál kevés vagy éppenséggel semmi vámot nem fizettek és a postakocsin gyorsabban utaztak.

  Fegyvert az ember csak Spanyolországban, Magyarországon, Törökországban és Oroszországban viselt, jóllehet nem volt éppen szükséges, de mutogatása respektust keltett a “vulgárisok” szemében.

  A fölösleges dicsekvés, hencegés, a túl degesz erszény, a hivalkodó nemesfém ruhadíszek, s ilyesfélék veszélyes érdeklõdést kelthettek, s erre példákat is ad Boué. A Hauff által megírt spessarti fogadó típusú szállásokból elég sok volt a napoleoni országutak mentén, ahol az embert a saját szolgája és kocsisa lophatta meg. Hallgassuk meg Boué idevonatkozó tapasztalatait. 1824-ben elindult Pestrõl Kolozsvárra, egy felfogadott oláh inas kíséretében, ki azelõtt az Esterházy herceg szolgálatában állott. Kolozsvárott vett kocsit, lovakat és felvett egy oláh kocsist is a geológiai körutazásra. Erdély déli részébe érvén a két szolga meg akarta mérgezni a Datura stramonium (bódító maszlag) gyümölcsének nedvével. Ennek folytán Brassóban igen nagy gyengeséget érzett lábaiban, amit viszont az út fáradalmának tulajdonított. A mérget a reggeli csokoládéba tették, neki meg azt mondták, hogy nincsen tej, holott az ok az volt, hogy a tej a méreg jelenlétében rögtön megalszik. Brassóból Nagyszebenbe, onnét pedig Dobrára ment, hol a méregbõl még erõsebb adagot tettek a csokoládéba. Ez így oly keserû lett, hogy csak fél findzsát volt képes kiinni, felét és még egy findzsára valót otthagyott, mit a konyhában egy szolga és egy szolgáló kiittak, s a mérgezés tünetei rajtuk is megmutatkoztak. Boué fél óra múlva befogatott, kocsira ült. Rosszul érezte magát, pupillái kitágultak, mindent veresnek és sárgának látott. Erõs hányás szabadította meg – szerencsésen – a méreg sokkal erõsebb hatásától. Kocsisa egy erdei csárdába hajtott. Ott azt mondták nekik, hogy orvosért mennek az õ jó uruk számára. Az inassal együtt azonban tovább állottak kocsival, lóval és minden holmival. Aradon aztán mindent eladtak.

  Boué állapota közben mind rosszabbra fordult. Több mint 24 óráig a tébolyodottság bizonyos nemében volt. A csapláros tejet adott innia. Késõbb egy birtokos nõ Facsetre vitette szívességbõl, ahonnét Temesvárra akart menni egy oláh lován: ki õt megszánta és azt tanácsolta, menjen vissza Erdélybe, Szebenbe és keresse fel az igazságszolgáltatást, mert a magyar bíró Facseten elutasította azzal, hogy nincs hova fordulnia. Visszatért tehát Nagyszebenbe, s Dobrán a kihelyezett tiszttel csak nagy nehezen tudta felvétetni a bûntényt. Ez ugyanis úgy találta, hogy túlságosan sokat zaklatják: “tegnap egy utazót raboltak ki és öltek meg az erdõben, ma meg jön ön, és vádat emel mérgezésért” – tett szemrehányást a kárvallottnak. A sokkal erõsebben megmérgezett szolgaszemélyzet azonban a bûntényt kétségtelenné tette. Dobráról a szolgabíró parasztszekéren, hivatalos költségen Szebenbe küldte, de indulásnál a postaház udvarán Bouét egy nagy kutya megharapta. Kénytelen volt a sebet azonnal kiégettetni, amit a kovács és bognár nem akarván elvégezni, az oláh kísérõ teljesített, s késõbb egy seborvos megismételt.

  Szászsebesen egy oláh katonatiszt el akarta fogatni mint kémet, de Szebenbe vitetvén, ott egy magasabb pénzügyi és bányászati hivatalnok, kihez ajánló levele volt, úgyszintén a bankára és a fogadós felismerték, és jót állottak érte, hogy õ nem a keresett kém.

  Azalatt a megszökött inasa már Bécsbe jutott, hol útlevelet kért Oroszországba, hova ki is ment, de onnan még egyszer bejövén Erdélybe, a határon letartóztatták. A kocsis csak hat hónap múlva került kézre. Mind a kettõt tíz évre csukták be.

  Boué, akinek a tervezett geológiai kutatása lehetetlenné vált, a legrövidebb úton visszatért Bécsbe Nagyszebenbõl. Aradon és Szegeden át egy nyitott, csak napellenzõ ponyvával fedett kocsin utazott. A Tisza partján, Szegeden egy rekkenõen forró napon csak néhány órára állapodott meg, ám ez roncsolt egészségi állapota mellett elégséges volt ahhoz, hogy tífuszt kapjon. Ebbõl aztán csak Bécsben gyógyult ki, bár közben Pesten orvosprofesszor barátja akarta kezelésbe venni. Minthogy maga is orvos volt, az alkalmazni szándékozott gyógymódot ártalmasnak találta jelen állapotára, s tovább hajtatott Bécsbe, ahol hat héten át feküdt betegágyban egy polgári családnál. Egy akkoriban híres kirurgussal kezeltette magát. A háztulajdonos tehetõs családja a legjobb ápolásban részesítette, így végül teljesen felépült, emlékezõ tehetségére azonban a mérgezés még több mint egy évig hatással volt.

  Betegsége és lábadozása idején – mint írja – a szenvedésnek nem volt még vége: a szomszéd lakásban ugyanis szakadatlanul gyakorolt a zongorista Liszta, “plus tard le fameux et ridicule Abbé”5, és gyötörte a teljességgel amuzikális tudóst.

  A kellemetlenül végzõdött utazás egész életére hatással volt, amennyiben mégis happy enddel végzõdött. Ápolónõje, a házikisasszony ugyanis késõbb a felesége lett, akivel zavartalan boldogságban élt – s mint 53 évvel késõbb mondta –, s akivel sohasem unatkozott.

Újabb idõk

Ugorjunk egyet idõben! Ilyet a továbbiakban is teszünk, mert a szoros rétegtani egymásutánt itt nem tekintjük kötelezõnek.

  Életem ama szakaszában, amikor az egyetem földtani intézetében tevékenykedtem, lejegyeztem az érdekesebb történeteket. Oda mindenki bejárt aki számított, s volt, aki szívesen mesélt errõl-arról. A legtöbb történet persze Vadász Elemértõl származik, de érdekes dolgokat hallottam pl. Prinz Gyulától, Réthly Antaltól és másoktól is.

  Közvetetten hagyományozódott az általam ismert generációra például az, hogy Hantken roppant szórakozott ember volt. Kirándulásain altisztje kísérte, egy csokor kalapáccsal, mert a szórakozott tudóssal igen gyakran elõfordult, hogy egy-egy megálláskor az éppen használt kalapácsot ottfelejtette.

  Az egyetem és a M. Kir. Földtani Intézet közötti rossz viszony rányomta bélyegét a századforduló körüli idõkre. A korlátlan hatalmú és potentát hajlamú Böckh János az egyetem végzettjei közül senkit sem alkalmazott. Amikor Prinz Gyula átvétele került szóba, testi gyengeség miatti alkalmatlanságra hivatkozva tagadta meg tõle az állást Böckh. Nem sokkal késõbb ment Prinz elõször Ázsiába! Ez saját elbeszélése szerint így történt: amikor Koch Antal hívására a professzorrá kinevezett Lörenthey távozása miatt megüresedett hely betöltésére számítva hazajött Breslauból, nem sokra rá, 1905 karácsonya táján érkezett Lóczy ajánlata, hogy menjen Ázsiába két évre. Az állást is vitte magával: adjunktus. Ám a tanszékre mégis kellett tanársegéd. Ô a negyedéves Vadászt ajánlotta. A beszélgetés a professzori szobájában zajlott, nyitott ajtók mellett. Az asztala mellõl szólt át Lõrenthey, kifogásolólag. A magas, szikár, döngõ léptû Koch felkelt asztalától, átment a szomszéd szobába Lõrentheyhez és élesen utasította vissza annak ellenvetését. Így kapta meg Vadász Prinz Breslauból hazahozott Ammoniteseit feldolgozásra, ami Vadász egészen különlegesen ügyefogyott, félszeg, bátortalan és tépelõdõ természete folytán még Prinz neve alatt jelent meg.

  Koch Antal, ez a kellemes emlékû tudós igen szorgalmas volt. A cédulázás minden rendszerezõ típusú szakember sajátossága, kivált Boué kortársaként. Ismereteim szerint nem szerepel tudománytörténeti ismerettárunkban, hogy Koch Antal valamennyi leírt magyar kövületet katalogizálta. Nem tudom meddig tudta elvégezni a munkát, talán 1915-ig, a nyugdíjazásáig, mert Kochról úgy tudjuk, hogy befejezetlen munkát nem hagyott hátra. De akármikor is ért véget a cédulázás, a szépen csomókba kötözött anyag kétségtelen értéket képviselt. Magam az ötvenes évek végén és a hatvanas elején ismertem azt a fiókot a könyvtári szekrények egyikének alján, amelyikben ez a katalógus elfért. Nyilván ki kellett volna adni a megfelelõ kiegészítés után, de ilyesmire akkoriban már senki sem gondolt. Vadász a gerinces paksamétát rátukmálta Kretzoira, aki azt örömmel el is vitte. A többi talán ma is ott lapul a fiókban.

  Koch Antalról Vadász szívesen mesélt, s róla mindig tisztelettel beszélt, ami a többi esetben nem volt túlnyomó!

  Tudja-e valaki még, mi az az etázs-fûtés? Ez a légfûtés a pincetérbõl a falba épített aknán hozta föl a helyiségekbe a meleg levegõt, szabályozható nyílású rácsokon keresztül. Ez olykor (s így volt a Múzeum körúti egyetem A épületében is egykor) a kormot is fölhozta s ezért a negyediken, az egyetemi Földtani Intézet gyûjteményében is minden koromlepte volt.

  Amikor 1959 tavaszán (nem elõször és nem utoljára) a Földtani Közlöny szerzõi díjának eltörlése forgott szóban a tanszéken, a társulat örökös díszelnökénél, Vadász fölhozta, hogy az Állami Földtani Intézet évkönyvénél is van díjazás, méghozzá Kormos Tivadar óta. Amikor ugyanis Kormos az intézethez került, kezébe kaparintotta a szerkesztést és azonnal elkezdte kijárni, hogy legyen díjazás. Ekkoriban történt, hogy Kochhal együtt dolgozgatott a gyûjteményben, s az Öreg (õ így nevezte) egyszercsak megjegyezte: itt akármihez nyúl az ember, kormos lesz. S mosolyogva folytatta: Kormos pedig akármihez nyúl, az pénz lesz!

  Idõszerûségét e kis anekdotának abban látom, hogy a kiváló gerinces-paleontológus Kormos, mintha a feledésbe merült volna. Pedig ez a kétarcú egyéniség a talán legjobb magyar paleontológiai ismeretterjesztõ munkának, Lambrecht kötetének a társszerzõje, s egyéb érdemei folytán, továbbá a most újjáéledt balti államok területén végzett gerinces fauna feldolgozásának révén is érdemesnek tûnik arra, hogy hagyományaink közt eleven emléke legyen.

  Kochról még egy anekdota. A professzori szoba elé, a folyosóból leválasztott mai titkárnõi szobába azután költözött saját tervei szerint készült íróasztalával Vadász, hogy a szelíd lelkû Koch bosszankodott, amiért a gyûjteményben tanyázott és ott szétrakodott. Ennek sem örült azonban, megint csak bosszankodott, mert oda járt a mosdóba vizelni. Abban az idõben, amikor magam is ott töltöttem napjaimat, még ugyanaz a régi típusú mosdótál volt az ugyancsak korabeli, magasan elhelyezett csap alatt. Pedig nagy pusztítást okozott a szomszédos professzori szobába becsapódott ágyúgolyó 1956 októberének végén. Ez pusztította el a helyiség északi ablakának alsó üvegtábláját is a rajta lévõ Papp-féle inscriptióval együtt: Papp Károly 1915-ben ugyanis, amikor átvette a tanszéket, gyémántköves gyûrûjével az üvegbe karcolta a nevét és a dátumot is.

  Az egyetemmel szemben, a Múzeum körút túlsó oldalán, az optikus üzlet és a Csendes helyén volt – egészen a gazdasági válságig – a Fiume kávéház. Tulajdonosa Petrovics volt, Petõ Gyula öccse. Oda jártak a karról sokan, pl. Krenner is ott reggelizett és ebédelt.

  A Magyar utcában õsidõk óta nyilvánosházak voltak, lévén az egykoron a várfalhoz simuló legkülsõ házsor. A mai öreg színészek otthona volt a Maison Frida, ami még a bedekerben is benne volt. Sok öregúr járt oda, akik csak a szalonban szórakoztak, de lehetett ott megszállni, meg étkezni is. Krenner és Eötvös, a két jó barát is el-eljártak ide.

  Ha már eme intézményhez érkeztünk, Vadász egy 1957-ben elbeszélt története is ide kívánkozik. Egy alkalommal Lóczyval és Schréterrel Pécsett jártak, területfelosztás végett. A reggeli vonattal mentek, beszállásoltak a Nádorba s a délutáni szieszta után Lóczy, mint a néprajz mûvelõje, indítványozta, hogy látogassanak el a helyi bordélyházba. Úgy is történt. Leültek, az öreg Lóczy megfigyeléseket végzett, jegyzetelgetett. Amikor a hangulat kezdett már megfelelõvé alakulni – nyilván a szorgoskodó lányok közremûködésével – Lóczy biztatta Vadászt és Schrétert, hogy csak kerüljenek beljebb, a belsõbb helyiségekbe. A két fiatal meg a méltóságos professzor urat kapacitálta, hogy hát ugyan miért húzódozik ettõl, miért csak biztat. Mire Lóczy: “Hja, az én gyufám már csak a saját skatulyáján gyullad!”

  Semsey Andor, mint szakmánk legnagyobb, s alighanem felülmúlhatatlan mecénása méltatlan helyzetbe kerülne, ha történeteimbõl kimaradna. Jóllehet érdeme szerint idõrõl idõre szóba kerül, még érem is van róla elnevezve, a feledés tehát nem sújtja.

  Balmazújváros környékén volt vagy tízezer holdja, hitbizomány. Eladósodva örökölte, de teljesen rendbeszedte. Teljességgel igénytelen ember volt, magára jóformán semmit sem költött, ráadásul agglegény is volt.

  A Kálvin téren lakott inasával egy kétszobás lakásban. A reggelijét az inas hozta fel, aztán kétszer 12 fillért tett a zsebébe újságpapírba csomagolva – ez volt a két villamosjegy ára – és elment a Földtani Intézetbe. Ott külön szobája volt.

  Egy ízben nála – a lakásán – járván valaki, a széken levõ újságcsomót ösztönösen le akarta tenni, hogy leülhessen. Semsey figyelmeztette, hogy az azért van ott, hogy “ne kopjon a nadrág”. Egy ruhája volt.

  Semsey általában a Szikszay-féle étteremben ebédelt. Ez a vendéglõ eleinte a Kálvin téren, majd az egyetem közelében volt. Egy ízben barátjával, Krennerrel együtt ebédelt itt, s midõn az szokás szerint méltóságos uramnak titulálta, rászólt, hogy ne szólítsa így, mert akkor a pincérnek több borravalót kell adnia.

  Hatalmas birtoka és Szent István rendje után megillette volna a grófi cím, de azt is elhárította. Késõbb unokaöccse örökölte meg a birtokot, amit hamarosan újra adóságokkal terhelt. A birtokon folyó életrõl Veres Péter írásaiból kaphatni képet, persze a másik oldalról. Az író a Semsey-hitbizományon élt ugyanis.

  Záró tételként, a nemrég méltán jubilált Nopcsáról egy szilánk. 1960 februárjában mesélte Vadász, hogy régi leveleit rendezgetve rábukkant egy régi Bécsbõl, Nopcsától kapott levélre. Írja benne, hogy földrengésekkel óhajt foglalkozni, meg mást néhány sorban, s azzal fejezi be: de hogy én magyar geológussal szóba álljak, arról szó sem lehet. Utána zárójelben áll, hogy ezt megmondhatja másoknak is..!

  Eddig a mese! Elõdeink márványportréiról, festett képeinek aranyozott rámáiról lepattant szilánkok ezek. Vagy visszaragasztják ezeket a helyükre, vagy elkallódnak. Nem fontosak, nem értékek, de a helyük ott árulkodik arról, hogy a folytonosságba még valami beletartozott. Meg lehet lenni nélkülük, de tudván e részleteket, teljesebb a kép.

  Magam mint krónikás, névtelen jegyzõ, szívesen dicsekszem azzal a jegyzetfüzetemmel, amibe fölírogattam azt, amit hallottam vagy láttam. Egyben tudatom, hogy jegyzeteimben van még némely részlet, amely az idõ tapintatos múlása után figyelmükre méltó lehet késõbb. Ha megérem...

  Azzal kezdtem: Honor antecedentibus! S azzal fejezem be: Vivant sequentes6!

  


Jegyzet

1. Tisztelet az elõdöknek (lat.)
2. Útmutató geológus-utazóknak (fr.)
3. A geológus-utazó teendõi (fr.)
4. Elsõrendûen szükséges dolog (fr.)
5. A késõbb híressé vált és nevetséges abbé (fr.)
6. Éljenek az utódaink! (lat.)


Természet Világa, 1998. II. különszám, 92–94. oldal
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/


Vissza a tartalomjegyzékhez