4.5. Az Eötvös-inga és az atommag szerkezete

4.5.1. Jól mondja Bessel…
De arra gondolok: ha keletrõl jõ a fény
S ha a Föld nyugatról keletre forog
És ettõl rajta minden nehezebb lesz
Ha nyugatra lendül:
Varázsvesszõm, ha válaszolni tudnál:
Ezért van-e, hogy az Eszme is, ha keletrül
Mozdul nyugatnak, ott megnehezül?
S ezért van-e, hogy évmilljók alatt
A szív mellünkben nyugatabbra billent?
S ha kettészelik is: balfelõl belõle
Valamivel mindig –
Valamivel mindig több marad.
Gellér Oszkár – Nyugat, 1919
Eötvös Loránd (1. ábra) a legnagyobb magyar fizikus: ez a hazai tudós világ eléggé egyöntetû és jól megalapozott véleménye. Ugyanakkor nem provinciális nagyság, nemzetközi ismertségérõl és érdemeirõl számtalan kitüntetés, díj, méltatás, idézet tanúskodik. Ezek egy része szerepel az életrajzi leírásban. A 2. ábrán látható fakszimile szövegekkel azt szeretnénk bizonyítani, hogy még az általános, tehát nem szakenciklopédiákban is találkozunk nevével és eredményeivel. A 30 kötetes egészen modern Brockhaus enciklopédia öt címszava kezdõdik – az életrajzi cikken kívül – az Eötvös névvel: Eötvös-egység, Eötvös-inga, Eötvös-effektus, Eötvös-szabály, Eötvös-kísérlet. A 30 kötetes Nagy szovjet enciklopédiában az Eötvös-egyenletet (ez a német felsorolásban Eötvös-szabályként szerepel) és egy részletes ismertetést találunk az Eötvös-ingáról variometrgravitacionnüj címszó alatt, az életrajzi cikken kívül. A világ legismertebb enciklopédiája, az Encyclopaedia Britannica már fukarabb az elismeréssel. Egyetlen rövid életrajzi címszót szentel Eötvösnek. Amerikában lényegében Eötvös csak annyiban érdekes, amennyiben nevét össze lehet kapcsolni Einsteinével: a tehetetlen tömeg és a gravitációs tömeg azonosságát a legnagyobb pontossággal bebizonyítva az általános relativitáselmélet megalapozásához nyújt az empíria oldaláról hathatós támogatást.

1. ábra
Eötvös Loránd, báró (1848, Buda – 1919, Budapest) Eötvös József fia. A pesti piaristáknál érettségizett, egyetemi tanulmányait is idehaza kezdte, Königsbergben és Heidelbergben folytatta, Bunsen, Helmholtz, Kirchhoff vezetése mellett. 1870-ben szerezte doktori címét a heidelbergi egyetemen. 1871-ben tért haza. Ettôl kezdve a tudományegyetemen tanított, elôször mint magántanár, majd az elméleti fizika rendes tanára, késôbb Jedlik Ányos nyugalomba vonulásától (1878) haláláig a kísérleti fizika tanszéket vezette.
  Jóllehet a hetvenes-nyolcvanas években Eötvös érdeklôdésének középpontjában a kapilláris jelenségek álltak, 1880-tól kezdve már foglalkozott a gravitációs jelenségekkel is és 1896-ot követôen, miután megalkotta torziós ingáját, az Eötvös-ingát, munkásságának súlypontja a gravitációs vizsgálatokra helyezôdött át.
  Két fô kutatási területe mellett Eötvös a legkülönbözõbb jelenségekkel foglalkozott tudományos vagy népszerûsítô szinten, mint például a Doppler-elv, a galvánelemek, a Hold befolyása az idôjárásra, a fény kettôs törése.
  Eötvös intenzíven részt vett a tudományos és kulturális közéletben is: 1873-tól az Akadémia tagja, 1889–1905 között elnöke, az egyetem rektora (1891–92), a középiskolai tanárképzô intézet igazgatója (1896), sôt még miniszterséget is vállalt: 1894–95-ben a vallás- és közoktatásügyi tárcát vezette.
  A Magyar Turista Egyesület elnökeként ûzte hobbiját, a hegymászósportot: az Alpokban rekordokat ért el újabb és újabb csúcsok meghódításával.
2. ábra
Eötvös munkásságának nemzetközi elismertségét többek között az is jelzi, hogy a világ vezetô nagy, nem szakmai enciklopédiái is foglalkoznak tudományos eredményeivel.


Két kutatási terület valamennyi felsorolásban szerepel: az Eötvös-törvény (szabály, egyenlet) és a torziós inga. Az elsõt csak röviden tárgyaljuk, mert inkább a fizikai kémiához tartozik, a második témakörben a kiterjedt alkalmazás lehetõségérõl is szólunk.

Az Eötvös-szabály a folyadékok felületi feszültségének a hõmérséklettõl való függését adja meg (3. ábra). Eötvös ehhez a tapasztalati szabályhoz 1886-ban jutott. Felállításához elméleti meggondolások is segítették. Ma ezt ilyen alakban szokás felírni: gV2/3 = k(Tk–T), ahol g a felületi feszültség, V a relatív molekulatömeg alapján számított moláris térfogat, Tk a folyadék kritikus hõmérséklete, k pedig a folyadék Eötvös-állandója. A szovjet enciklopédia cikkét azért is közöltük, hogy lássuk a Ramsay és Shields által 1893-ban pontosított változatot.
 


3. ábra.
Így szerepel a felületi feszültségek törvényszerûségét leíró Eötvös-egyenlet eredeti alakjában
 
Az Eötvös-féle torziós inga alapjául egy 0,01–0,02 mm vastagságú platina-, vagy volfrámszálon középen felfüggesztett (mérleg) kar szolgál, amelynek két végére egyforma súlyú platinadarabot helyezünk. A legtöbb változatban az egyik tömeg mélyebben (20 cm körül) helyezkedik el.

A készülék elrendezését a 4. ábra mutatja: a torziós szálon egy tükör van elhelyezve, amelynek elfordulását egy távcsõvel olvashatjuk le.

A torziós inga (mérleg) természetesen régóta ismeretes volt, Eötvösnek azonban sikerült soha nem álmodott érzékenységet elérni és ezzel alkalmassá tenni készülékét teljesen új feladatok ellátására. Ezek közül a legismertebb, legnagyobb gyakorlati jelentõségû a földfelszín alatti szerkezeti és tömegeloszlási viszonyok felkutatása. Az elvet a 4.c ábrán láthatjuk. Egy nagyobb sûrûségû képzõdmény, vagy éppen fordítva, egy üreg jelenléte másképp hat a torziós szálon függõ egyik, ill. másik platinatömegre és így a torziós szál elfordulását eredményezi. Az 1920–30-as években, az Eötvös és munkatársai (Pekár Dezsõ, Rybár István és mások) által továbbfejlesztett változatában a világ legkülönbözõbb tájain (Egyesült Államok, Németország, Irán, India) használták a készüléket földgáz-, olaj-, érc-, szénlelõhelyek felkutatására. A készülék keresett, devizát hozó termék lett, a magyar geofizikusok pedig megbecsült szakemberek voltak világszerte. Bár még az ötvenes, hatvanas években is készültek javított változatok, itt-ott még alkalmazták is õket, de a hosszú megfigyelési idõ (két, két és fél óra) miatt szerepüket a modern graviméterek vették át.
 
 
 

4. ábra
a) A torziós szálon függô kar és a rajta elhelyezett súlyok lehetséges elrendezései
b) Az Eötvös-féle torziós inga általános elrendezése
c) Érckeresés elve a torziós ingával


Az elméleti vizsgálatok abból indulnak ki, hogy a mérhetõ hatások, mint amilyen a szál csavarodása, a gravitációs erõ változásával vannak közvetlen kapcsolatban. Maga ez az erõ a gravitációs potenciál gradienseként adódik, ami a potenciál elsõrendû parciális deriváltját jelenti. Így az erõ térbeli megváltozása a gravitációs potenciál második deriváltjával van közvetlen kapcsolatban. Vagyis a

mennyiségek mért értékébõl kell a gravitációs potenciált meghatározni.

A mai fizika szempontjából fontosabb Eötvös azon kísérlete, amellyel kimutatta a súlyos és a tehetetlen, vagy más szóval a gravitáló és az inerciatömeg ekvivalenciáját, azonosságát. A torziós ingát elhelyezte az 5. ábra szerint úgy, hogy a kar kiegyensúlyozott állapotban kelet–nyugati irányba mutasson, tehát a meridiánra merõleges legyen. A tömeg (30 gramm) anyaga egyik oldalon sárgaréz, a másik oldalon rendre üveg, parafa, antimonit. Mindegyik tömegre hat az Fi = mi · Rcosj w2 centrifugális erõ, ez az mt tehetetlen tömeggel arányos, és az Fg gravitációs vonzó erõ, ez az mg súlyos tömeggel arányos. Forgassuk át most az ingát úgy, hogy az eddig a keleti oldalra esõ test a nyugati oldalra kerüljön és viszont. Ha a különbözõ anyagú, de azonos tömegû testekre más-más inerciaerõ hat, a vízszintes síkban egy nyomatéknak kell fellépnie, amely a torziós szál elfordulását hozná létre. Ilyen elfordulást nem figyeltek meg, így a kétfajta tömeg azonos, 1:108 (késõbb Dicke szerint 1:1011) pontosságig.

Jól mondja Bessel, hogy mindig érdekes lesz e tétel igazságát oly pontossággal megvizsgálni, amilyenre a haladó kor tökéletesedô segédeszközei képesíteni fognak.

Különösen két okból kívánatos e vizsgálat. Elôször azért, mert Newton tétele veti meg az alapot, hogy a testek tömegét nehézségük által a mérlegen lemérhessük, s így a logika megkívánja, hogy az alaptétel helyes volta legalább a pontosság azon határáig bebizonyított legyen, amelyet a mérlegelésben elérhetünk; ez pedig az egy ötvenezredet messze túlhaladja, sôt az egymilliomodot is felülmúlja. Másodszor azért, mert Newton és Bessel kísérletei csak olyan testekre vonatkoznak, amelyek egymástól anyaguk eloszlását illetôen aránylag kevésbé különböznek, s majdnem teljesen függôben hagyják a kérdést a sokkal ritkább légnemû testekre vonatkozólag. Bessel kísérleteibôl legfeljebb annyit következtethetünk, hogy a levegôre gyakorolt vonzóerô nem különbözik többel a szilárd testekre vonatkozótól, mint egy ötvenedrésszel.

A tömegvonzásra vonatkozó vizsgálódások folyamában az én figyelmem is ráirányult a kérdésre, és amennyiben megoldása felé más úton haladtam, mint Newton és Bessel, és sokkal nagyobb pontosságot értem el, mint ôk, érdemesnek tartom okoskodásom menetét és kísérleteim eredményét a t. Akadémiának elôterjeszteni.

5. ábra
A testek tehetetlen és gravitáló tömegének azonosságát kimutató kísérletben szereplô gravitációs és inerciaerõk nagysága és iránya. Fg alatt azt a Föld középpontja felé mutató erôt értjük, amellyel a (középpontba képzelt) M földtömeg az mg gravitáló tömegû testet vonzza, vagyis Fg = G·mg M/R2.


Az az erô, melynek következtében a testek üres térben a Földre esnek, s amelyet nehézségnek nevezünk, két összetevô erônek, ti. a Föld vonzóerejének és a Föld forgásából származó középfutó erônek eredôje. Ez a két összetevô erô általában nem egyazon, nem is ellentett irányú, hanem egymással szöget alkot, mely közel egyenlô a geográfiai szélesség pótszögével. Az eredônek iránya ez összetevôktôl függ; világos tehát, hogy a Földnek ugyanazon a helyén, egyenlô tömegû testek középfutó erôi egyenlôk lévén, e testek nehézségeinek különbözô irányúaknak kellene lenniök, ha a reájuk gyakorolt vonzóerôk különbözôk volnának.

Budapesten a középfutó erô a nehézség irányát körülbelül 5' és 56" vagyis 356 másodpercnyi szöglettel téríti el a Föld vonzása irányától dél felé. Számítás után azt találjuk, hogy ha a Föld vonzása két egyenlô tömegû, de különbözô anyagú testre egy ezredrésszel különbözô lenne, akkor e testek nehézségi irányai egymással 0,356, vagyis körülbelül egyharmad másodpercnyi szögletet zárnak be, ha pedig a különbség a vonzóerõben egy húszmilliomod volna, akkor e szögletnek 356/20 000 000, vagyis egy hatvanezred másodpercnél valamivel nagyobbnak kellene lennie.

A nehézség irányában netán mutatkozó ilyen kicsiny eltérések felismerésére a függô ón és a libella (szintezô) nem eléggé érzékeny eszközök. Jól használható azonban a csavarodási mérleg úgy, mint azt a nehézség irányába mutatkozó kicsiny eltérések felismerésére más vizsgálatoknál is már használtam.

Csavarodási mérlegeimben a vékony platinadrótra akasztott 25-50 centiméter hosszú mérlegrúd végeire különbözô, egyenként körülbelül 30 gramm súlyú testeket erôsítettem. A rudat a meridiánra merôlegesen állítván, állását egy vele mozgó, és egy másik, az eszköz szekrényéhez erôsített tükör segítségével pontosan meghatároztam. Aztán az eszközt szekrényestôl 180 fokkal elforgattam úgy, hogy az a test, amely elõbb a rúd keleti oldalán volt, most a nyugati oldalra jutott és viszont, s újból meghatároztam a rúd állását az eszközhöz. Ha a két oldalon alkalmazott testek nehézségei különbözô irányúak volnának, a rudat tartó drót csavarodásának kellene bekövetkezni. Ilyen azonban nem mutatkozott akkor, ha az egyik oldalon állandóan alkalmazott sárgaréz golyóval együtt, a másik oldalon üveg, parafa vagy antimonitkristályok voltak felfüggesztve; pedig a nehézség irányában 1/60 000 másodpercnyi eltérésnek már az elsô percnyi, biztosan észlelhetô csavarodást kellett volna létesíteni.

Megvizsgáltam ezután különösen azt is, hogyan áll a dolog a levegôre vonatkozólag. Levegõben mozgó testekre a levegô felhajtó erôt gyakorol, mely a kiszorított levegô nehézségével egyenlô, s vele ellentett irányú. Ezért ha a levegô nehézségének iránya más volna, mint egyéb anyagoké, akkor a fent leírt kísérletekben ennek is a drót megcsavarodásában kellene megnyilvánulnia. Természetes, hogy e csavarodás nem e levegôben úszó test súlyával lenne arányos. Avégbôl, hogy ez lehetôleg nagy legyen, a rúd egyik végén üres üveggolyót alkalmaztam, melynek térfogata 120 köbcentiméter, súlya pedig 30 gramm volt, úgyhogy a levegô felhajtó ereje ennek körülbelül 1/200 részével volt egyenlô. Nagy elôvigyázatra volt szükség, hogy ezen aránylag nagy térfogatú testre a levegô áramlása és a sugárzás zavaró befolyásait kizárjam és a mérlegrudat biztos egyensúlyba hozzam. Csak a fizikai intézet nyugodt pincéjében, éjjel és azáltal sikerült ez, hogy az egyensúlyi helyzeteket fotografáló eszközökkel határoztam meg.

Csavarodást ez esetben sem észleltem, úgyhogy eltérést Newton tételétôl még a Bessel méréseinél több mint négyszázszor pontosabb kísérleteim sem mutatnak.

Bátran állíthatok annyit, hogy ha egyáltalán van különbség a különbözô anyagú, de egyenlô tömegû testek nehézségei között, úgy ez a különbség a sárgaréz, üveg, antimonit és parafára vonatkozólag egy húszmilliomodnál, sárgarézre és levegôre vonatkozólag pedig egy százezrednél bizonyára kisebb.
 

Hogy Eötvösnek az egyre nagyobb mérési pontosságra való törekvése messzemenõen nem tekinthetõ öncélú Guinness-rekord-hajhászásnak, azt számtalan, modern problémákat tárgyaló cikkben található hivatkozás bizonyítja.

Újabban Marx György mutatott rá igen meggyõzõen, hogy mekkora pontosságú mérés dönthet el ma egy adott, izgalmas kérdést. Az alábbiakban röviden ismertetésre kerülõ megfontolásaiból az derül ki, hogy Eötvös kísérleti eredményei rengeteg már kibontott, vagy még kibontható információt tartalmaznak a fizikusok számára. Vizsgáljuk példaképpen az Eötvös nyomán felírt viszonyszámot.

Ebben a képletben S az anyag súlyát, M a tömegét, g a nehézségi gyorsulását jelenti. K a két anyag gyorsulása közötti különbségre jellemzõ szám.

A mellékelt táblázat a történelem folyamán elért pontosságot mutatja be.
 

K
Galilei (1600) 1 : 10
Newton (1686) 1 : 1000
Bessel (1830) 1 : 50 000
Eötvös Loránd  (1890) 1 : 20 000 000
Eötvös–Pekár–Fekete (1908) 1 : 500 000 000
Renner János (1935) 1 : 2 000 000 000
Dicke (1963) 1 : 100 000 000
Dicke  (1964) 1 : 100 000 000 000

Vegyük most figyelembe, hogy egy kilogramm rézgolyó 560,0 g neutront, 451,2 g protont és 0,24 g elektront tartalmaz. Ugyanezek az adatok ólomra 619,0; 393,0; 0,21.

Ha a gravitáció csak a neutronra hatna, ez olyan különbséget okozna, hogy ezt már Galileinek észre kellett volna vennie. Ha a gravitáció a magerõkkel és a barionszámmal lenne valamilyen kapcsolatban, annak kimutatására már Bessel mérési pontossága szükséges. De ha azt akarjuk eldönteni, hogy az elektronnak is van-e súlya, akkor már Eötvös pontossága kell.

A relativitáselmélet újabb kérdéseket vet fel a kinetikus és a potenciális energiához tartozó tömeggel kapcsolatban.

Végül leszögezhetjük: az Eötvös által elvégzett mérések hasznos információkat tartalmaznak az anyag különbözõ formáinak (neutron, proton, elektron, kinetikus energia, antianyag, mezontér) hosszú hatótávú kölcsönhatásaira vonatkozóan.
 

4.5.2. Dicke és a „Hungarian Baron”

Ezek után nem meglepõ, hogy Amerikában „leporolták” az Eötvös-ingát. Elemezték az eredeti Eötvös-mérések lehetséges hibaforrásait. Mindenesetre elismerték az Eötvös-inga fölényét az elérhetõ pontosságban. Szemléletes példájuk: ha az esési idõ különbözõségébõl kívánnánk a különbözõ összetételû azonos súlyú anyagok tömegkülönbségét megállapítani, egy a pisai ferde torony magasságú vákuumcsõben való ejtéssel, a másodpercet 1 : 108 pontossággal kellene mérni tudnunk.

A kritikus értékelés alapján kissé megváltozott konstrukciójú készülékkel megváltozott elvi alapon sikerült Eötvös pontosságát 2 nagyságrenddel felülmúlni. Ezeket az értékeket tüntettük fel a Marx nyomán közölt táblázatban.

R. H. Dicke és munkatársai három súlyt függesztettek fel (kettõ réz-, a harmadik üvegfiolába leforrasztott ólom-klorid anyagú volt), amelyek egy kvarc háromszög csúcspontjain voltak elhelyezve. Az egész rendszer végül vákuumkamrába került.

A mérés újdonságának hipotetikus váza a 6. ábrán látható. Képzeljük el, hogy az Északi-sarkon függesztettük fel a két különbözõ összetételû, azonos súlyú testet, és a Nap gravitációs vonzásából adódó gyorsulás különbségét akarjuk meghatározni. 24 óra leforgása alatta a mérlegkar a Nap irányába húzott egyenesre 6 óránként váltakozva (folytonos átmenettel) hol merõlegesen, hol párhuzamosan áll, így a nagyobb gyorsulást mutató anyag hol elõreszalad, hol hátramarad a Föld forgássebességéhez mérve. Így a torziós szálon egy folyamatos, szinuszgörbeszerûen változó csavarodást észlelnénk.


6. ábra
Elvi elrendezés Dicke mérési módszerének magyarázatához. A (különlegesen szerkesztett) torziós ingát (képzeletben) az Északi-sarkon függesztjük fel, ahol az inercia-erõnek a Föld forgásából adódó része kiesik, csak a Nap vonzásából adódó gyorsulás-különbség érvényesül. A Föld forgása a kétféle anyagú test helyzetének felcserélését végzi el – helyettünk. A Napot jobb felé a távolban kell elképzelnünk. A felsô két ábra a 12 óránként egymást követô helyzeteket mutatja.


Hangsúlyoznunk kell, hogy a mérést nem az Északi-sarkon végezték, de egy ilyen jellegû effektus kimutatására érzékenyítették a szerkezetüket és a mérési módszerüket.

Effektust természetesen nem találtak.

Érdemes megemlíteni az amerikai kutatók érzelmi hozzáállását: Eötvös gyakorta mint „Hungarian Baron”, vagy egyszerûen „the Baron” szerepel. Azt állítják: az a tény, hogy az egyik súly 20 cm-rel lejjebb van (ami egyébként éppen a gravitációs inhomogenitás hatásának növelésére szánt konstrukció volt eredetileg), éppen ezen hatásra való érzékenysége miatt, ha a báró odamegy a készülékhez, hogy azt leolvassa, a „Baron’s mass” által okozott hiba már maga kétszázszor akkora, mint az általa megadott hibahatár.

Végül megállapítják, hogy a lehetséges hibaforrásokat gondosan figyelembe véve nehéz elképzelni, hogyan tudta elérni az általa megadott pontosságot (…it seems almost incredible), de becsületesen megjegyzik, hogy egy megszállott kísérletezõ éveken át felgyülemlett tapasztalata igenis úrrá tud lenni a nehézségeken.

Végsõ következtetésük: Around 1900 a Hungarian baron conducted exquisite measurements to demonstrate that all bodies fall at precisely the same rate. His result crucial to the general theory of relativity, has now been confirmed.
 

4.5.3. Emlékezések Eötvös Lorándra
 
 

EÖTVÖS LORÁND SZELLEMÉNEK

Gellért Oszkár Naplójából

Szeptemberi vasárnap… Ma Eötvös Lorándról olvasok. S fiúról apára, apáról fiúra száll gondolatom. Bölcs apa! Ki Heidelbergbe buzdító leveleit sorra írja fiának: csak választott szakjában haladjon bátran elõre, mert a tudomány körében a legnagyobb erõfeszítés mindig eléri jutalmát; magában a tudományban találja azt meg, s nem kell mit a politikusnak, az emberektõl várnia. S még halálos ágyán is arra inti, hogy boldog lehet, ha tudós marad, csak politikába ne avatkozzék. S a megfogadott apai jó tanács: „Igazán diadalünnep akkor lesz, amikor a magyar tudomány haladását meg fogja látni és gazdagodásnak fogja tekinteni az egész világ” – írja a fiú, s az új Magyarországnak melyik fia tett hozzá inkább, hogy így legyen? Elgondolkozom új törvényén, hogy a Föld felületén mozgó testek nehézsége nem állandó, a nyugatra mozgóké nagyobbodik, a keletre mozgóké kisebbedik, mert a Föld maga nyugatról keletre forog… Elgondolkozom egyéb hatalmas felfedezésein. Aztán filozófiáján. „A titkok honában többre megy a költõ, mint a természettudós… A természettudósnak erõt inkább a gondolkodásnak az a józan szabadsága ád, mely nem akadályozhatja haladását, még ugrásait, repüléseit sem, de amely maga kérlelhetetlen elfogulatlansággal hívja fel az ítélet szigorát arra, hogy eredményeinek értékét megállapítsa. A fellegekben jár néha úgy, mint a költõ, de meg tudja mondani mindig, milyen magasra emelkedett.” És végül ezeken a gyönyörû sorokon: „A középkor elõítéleteinek és csodaszerének lomtárából elõkerestem a varázsvesszõt, melyrõl a varázs az idõk folyamán amúgy is lekopott, s jobban illõ mechanikai érvelésekkel arra bírtam, hogy feleletet adjon. Az igaz, hogy nem arra kértem, hogy rejtett kincseket mutasson; arra sem, hogy ellenségeimet, ha vannak, megjelölje; csak azt kívántam tõle: engedjen bepillantani annak az erõnek rejtélyeibe, amely e földön mindent mozgat, mindennek kijelöli helyét… Itt lábaink alatt terjed el, hegyek koszorújával övezve az Alföld rónasága. A nehézség azt lesimítván, kedve szerint formálta felületét. Vajon milyen alakot adott neki? Micsoda hegyeket temetett el és mélységeket töltött ki lazább anyaggal, amíg létrejött ez az aranykalászokat termõ, magyar nemzetet éltetõ róna? Amíg rajta járok, amíg kenyerét eszem, erre szeretnék még megfelelni.”

Akkor íródott ez a pár rímes sor:
 
Mester! a középkor
Csodatárából a varázsvesszõt
Kikerested, Mester
S azt mondtad, nem azért, hogy
Tán rejtett kincseket kutasson,
Vagy ellenségeidre mutasson,
Csak, hogy segítsen megismerned õt,

A titkos erõt,
A titkos erõt, mely itt a földön
Vonz s mozgat mindeneket,
Mely micsoda hegyeket temethetett el
És micsoda mélyeket tölthetett ki hegyekkel,
Míg Alföld lett az Alföld…
Óh, ha erre tudnál még választ kapni,
Míg bírod eszed!…
Míg rajta jársz, s a kenyerét eszed.
Lásd, én se kérem, hogy nekem kincseket keressen,
Sem azt, hogy ellenségeimre rávezessen,
Sem azt, hogy feleljen arra, vajon
Mily büszke bérceket roskasztott össze,
Mily vad szakadékokat hantolt el örökre
Bennem a háború s forradalom.
Sem azt, hogy mutassa hol, merre hazám,
Mert rajta járok, s kenyerét eszem
Én is. Holtig.
Holtig, ha tán
Másutt oly puha lenne, mint amilyen sós volt itt.

De arra gondolok: ha keletrõl jõ a fény
S ha a Föld nyugatról keletre forog
És ettõl rajta minden nehezebb lesz
Ha nyugatra lendül:
Varázsvesszõm, ha válaszolni tudnál:
Ezért van-e, hogy az Eszme is, ha keletrül
Mozdul nyugatnak, ott megnehezül?
S ezért van-e, hogy évmilljók alatt
A szív mellünkben nyugatabbra billent?
S ha kettészelik is: balfelõl belõle
Valamivel mindig –
Valamivel mindig több marad.

Nyugat 1919. 1049–1050. I.

FRÖHLICH IZIDOR BÚCSÚBESZÉDE EÖTVÖS LORÁND RAVATALÁNÁL
1919. április 11.

Ars longa, vita brevis


Mélyen tisztelt gyászoló gyülekezet!

Eötvös Loránd ravatala elõtt állunk: e rövid szóban mindent megmondtunk, amit érzünk; mert mindegyikünket, de bárkit is, aki õt ismerte, áthatja az az érzet, hogy õbenne valami pótolhatatlant, valami mérhetetlent, valami alig kimondhatót veszítettünk.

Nem tudjuk, hogyan és mivel kezdjünk kifejezést adni mély gyászunknak, bármiként is törekednénk érzelmeinket szavakba foglalni: bizonyos, hogy a fájdalom nagysága csakhamar elfojtana minden további szót, és csak néma ajkak és reménytelen ábrázatok szólalnának megható beszédességgel.

De nem lehet, hogy minden szó nélkül bocsássuk el körünkbõl õt, az elszenderült drága családfõt, a tudományban vezérünket! Õt, ki egész élete folyásával fényes példát mutatott arra, milyennek vélte õ a mûvelt magyar ember, milyennek a magyar tudós életét.

Bár tudományos munkájának kiválóságánál fogva mindazokban az elismerésekben részesült, amelyeket méltán kiérdemelt: mégis nagyobbnak tûnik mint ember az õ valódi, nemes gondolkodású emberiségében, amelyet családi otthonától kezdve, egészen az általa legkevésbé ismert embertárssal való érintkezéséig, teljes életén át gyakorolt.

Midõn most a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapesti Magyar Tudomány–Egyetem, a Magyar Természettudományi Társulat és a Mathematikai és Physikai Társulat nevében e helyen elbúcsúzunk Eötvös Lorándtól, engedje meg a tisztelt gyászoló gyülekezet, hogy ez az utolsó hang csak rövid néhány szó lehessen…

Mielõtt Eötvös Loránd a leggondosabb nevelés és a leglelkiismeretesebb tanulmányi menet után az 1871. év tavaszán elfoglalta a budapesti egyetemen katedráját, azt a keserû fájdalmat kellett elszenvednie, amelyet a nemcsak országos, de világhírû atyjának és egyben a legjobb szülõnek is, báró Eötvös Józsefnek idõ elõtti halála neki okozott.

Negyvennyolc esztendõ múlt el azóta, hogy mint duzzadó egészségû, koromfekete hajfürtû, erõteljes ifjú megtartotta elsõ egyetemi elõadását a jelenlegi I. számú egyetemi kémiai intézet kis tantermében; most már igen kevesen vagyunk életben azok közül, kik ez elsõ lépésének tanúi voltunk.

Azóta az egyetemmel szakadatlanul kapcsolatban állott, eltekintve attól a fél esztendõtõl, amely az 1894. évben rövid ideig ugyan, de igen szabadelvû módon viselt közoktatásügyi minisztersége után következett. E félévben elõadásai szüneteltek ugyan, de tudományos búvárkodásai tovább folytak. Az 1891–92. tanévben az egyetem rektori tisztségét viselte.

Tanársága megkezdése után két évvel, 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választotta, tíz évvel késõbb rendes tagjává; és mint ilyen, 1889-tõl kezdve, tizenhat esztendõn át vitte az Akadémia elnöki tisztségét; az errõl való visszalépése után, 1906-tól kezdve igazgatóságának tagja volt.

Hogy mily cselekedeteket vitt véghez egyetemi tanszékén, annak egyrészt néma, de annál beszédesebb, imponáló monumentuma az egyetem nagyszabású fizikai intézete, amelynek létesülését az õ fáradhatatlan kezdeményezõ és kitartó munkájának köszönhetjük; másrészt az a sok tanítványa, kit az õ elõadó és gyakorlati tanítása vezetett be a tudományba.

De legragyogóbb tettei azok a tudományos vizsgálódásai és az ezekbõl kinõtt, általa kigondolt és folyton javított kutatói módszerei és õáltala megszerkesztett mérõeszközei, amelyek érzékenysége és finomsága összehasonlíthatatlanul felülmúlja valamennyi ily fajta eddigi készülékeket.

Ezekkel úgy a földnehézségi, mint a földmágnességi kutatásoknak új irányítást adott, új teret nyitott; ezekkel képes volt a föld alatti rétegekre, ezek elhelyezésére, sõt bizonyos határokon belül ezek alkatára, minémûségére is következtetni, ami gyakorlati szempontból a legnagyobb fontosságú.

Ezekkel a vizsgálatokkal vonta magára a tudományos világ minden részében, ahol ilyen vizsgálódások folytak és folynak, a legélénkebb érdeklõdést, és fényt árasztott a magyar tudományra. Az országban pedig keresztülvitte az ilyen fajta geofizikai kutatások intézményszerû módszeresítését és állandósítását, amely ténykedésében számos más ország kormánya és tudományos körei követték õt.

Az ily nemû nagyszabású eredményeihez tartozik még ama, dolgozótársaival együtt majdnem hihetetlen pontossággal véghez vitt kimutatása annak a némileg kétségesnek látszott törvénynek, hogy egyenlõ tömegû, de különbözõ testek súlya, tömegvonzása, anyaguk minémiségétõl függetlenül, egymással egyenlõ.

Messze vezetne, ha e helyen összes jelentékeny tudományos munkáiról emlékeznénk meg; csak érintjük az általa felfedezett, nevét viselõ törvényt, amely a folyadékok felszíni feszültsége és molekuláris súlya között fennálló nevezetes összefüggést fejezi ki.

Az Akadémia elnöki székében méltó utódja volt édesatyjának és Trefort Ágoston nagybátyjának; õ is mindent elkövetett e hazai elsõ tudományos intézetünknek emelésére és a magyar tudományos érdekek elõmozdítására. Késõbb, hogy zavartalanabbul élhessen kutatásainak, nagy és nehéz lelki küzdelmek után megvált elnöki tisztségétõl.

A Magyar Természettudományi Társulatban már kora ifjúságától kezdve fejtett ki érdemleges közremûködést számos népszerû elõadás tartásával és ily célzatú közleményeivel, de különösen a kulturális tekintetben oly nagy sikerû Könyvkiadó Vállalata megalapítása és további vezetése körül; késõbb évtizedeken át viselte e társulat alelnöki tisztét.

Egyik legnemesebb ténykedése volt annak a nagy intézménynek a megalapítása, a báró Eötvös József Kollégium létesítése, amely huszonöt évi fennállása óta a tehetséges fiatal tanerõknek és a fiatal tudósok képzésének valóságos otthona lett, s melyet mint ez intézet kurátora, kezdettõl fogva utolsó leheletéig a legmelegebb szeretettel gondozott.

Ugyanily célzatú volt az a munkássága, amelyet mint a budapesti tanárképzõ intézet igazgatótanácsának elnöke, több évtizeden át buzgó odaadással, élete fogytáig folytatott.

Másik tudományos alapítása a Mathematikai és Physikai Társulat létesítése volt; e társulat folyóiratával a hazai középfokú iskolák tanerõinek a tudomány mindenkori színvonalán való tartásáról törekszik gondoskodni, míg az elõadóülései a fiatalabb tudományos erõknek személyes bemutatására adnak kellõ alkalmat, végül pedig tanulóversenyei a tehetséges tanulók felismerését célozzák.

Szívbeli jóságának egész életen át jóformán megszámlálhatatlan tanújelét adta, de mindig arra törekedett, hogy titokban maradjanak; sok-sok megszorult embertársa áldást kívánt reá; és bárki is fordult hozzá tanácsért vagy segítségért, sohasem távozott el tõle megvigasztalás nélkül.

Szabadjon még hozzátennem, hogy ugyanily nemes érzületei indították õt arra, hogy a Magyar Írók Segítõ Egyesülete elnöki tisztségét (és más ilynemû egyesületekét is) elfogadja és hosszú évek során élete végéig viselje; ezek ügyeit mindig a legnagyobb készséggel vezette.

Ily nagymérvû, annyira különbözõ irányú elfoglaltsága folytán kifárasztott testi szervezetének felfrissítésére nyaranként felkereste fõleg a dél-tiroli havasok kristálytiszta üdítõ levegõjét; és nem egy sziklás hegycsúcs az, amelyet õ, mint elsõ mászott meg.

De sem e hely, sem a rövidre szabott idõ nem alkalmas reá, hogy bõvebben szóljak Eötvös Loránd e sokoldalú és más érdemeirõl; kell, hogy elbocsássuk õt körünkbõl, és haló porát örök nyugalomra átadjuk az anyaföldnek.
 
 

„A VILÁG PROLETARIÁTUSÁNAK ZÁSZLAJÁT HAJTJUK MEG”

Vörös lobogóval temette pénteken délután a munkásság Eötvös Lorándot, a világhírû tudóst. A Forradalmi Kormányzótanács közoktatásügyi népbiztossága a dolgozó társadalom halottjának tekintette a nemzetközi tudománynak ezt a fényes elméjû munkását, és gondoskodott a temetésérõl, amelyen impozánsan nyilvánult meg a gyász és a részvét. A múzeum elõcsarnokában ravatalozták fel a nagy halottat. A koporsót élõ virágkoszorúk tömege borította be. A tudományos és erkölcsi testületek nagy számban képviseltették magukat a végtisztességen.

A gyászszertartás után a Forradalmi Kormányzótanács nevében Lukács György közoktatásügyi népbiztos tartott gyászbeszédet.

Szimbolikus tény – mondotta –, hogy az elsõ halott, akit a gyõzelmes proletariátus saját halottjának tekint, a legnagyobb magyar tudós. Szimbolikus azért, mert az a küzdelem, melyet a proletariátus folytatott, a tudomány jegyében indul. Tudjuk, hogy Eötvös nem volt politikus, hogy élete a tudományos zseni élete volt, ki nem tekintve egyéni érvényesülését, osztályérdekét, csak a tudománynak élt, csak a tudományért küzdött és dolgozott. Végtelen fájdalommal és szomorúsággal tölt el bennünket az a tudat, hogy az új állam küszöbén nélkülöznünk kell Eötvös lángeszét és munkáját. A világ proletariátusának zászlaját hajtjuk meg a tudomány elõtt, midõn Eötvös Lorándot, a proletariátus elsõ halottját búcsúztatjuk.
 

Pesti Hírlap, 1919. április 12.



Természet Világa,
2001. I. különszám
Simonyi Károly: A magyarországi fizika kultúrtörténete (XIX. század)
http://www.természetvilága.hu

Vissza a tartalomjegyzékhez