Csak egy kis emlék?
Lapok Tarján Imre életéből



Szerény kiállítású kis könyvecske jár kéztől kézre orvos- és fizikuskörökben, szerzője Tarján Imre akadémikus, a SOTE Biofizikai Intézetének nyugállományú igazgatója, jelenleg tudományos tanácsadója. Az 1994. évszámot viselő mű címe nem sejtet szenzációkat: Emlékezés, és valóban nem akar se több, se kevesebb lenni annál, amit a cím ígér.

A Bevezetőben a szerző a következő magyarázatot fűzi művéhez: Többen biztattak, hogy meséljek az intézet múltjáról. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biofizikai Intézetéről (előző neve: Orvosi Fizikai Intézet) van szó. Szívesen teszem, hiszen 1950 óta van közöm az intézethez, és az elmúlt időszak valóban gazdag volt eseményekben intézeten belül és kívül egyaránt. Van tehát miről beszélni. Miként egy csöppben benne van a tenger, úgy egy intézet életében érződik az egyetemi és az egész tudományos-kulturális közélet, hangulata, sok-sok problémája. Egy ilyen összeállítás azért is érdekes lehet, mert egy intézetvezető olyan eseményeket, szempontokat, összefüggéseket is ismer, amelyekről a tagság zöme nem tud, legfeljebb 1-2 hozzá különösen közel álló munkatárs.

Tarján professzor az elmúlt több mint fél évszázad során valóban sok mindent megért és tudományos pályafutása is eseményekben gazdag volt. Kezdő diplomásként a neves szilárdtest-fizikus Gyulai Zoltán professzor mellett dolgozott a debreceni tudományegyetem Orvosfizikai Intézetében 1936–1940 között. Gyulai professzor a 40-es évek végén a Budapesti Műszaki Egyetem tanára lett, ahová magával akarta vinni munkatársát is. Tarján professzor eközben néhány évig a híres Trefort utcai Mintagimnázium vezetőtanára és szakfelügyelő volt, majd pedig a Pedagógiai Főiskolán a II. fizikai tanszék vezetője lett. Itt érte meglepetésként a hír, hogy az Akadémia III. osztálya őt javasolta az Orvosfizikai Intézet vezetői posztjára.

A tudós szerző nem tagadja meg fizikus voltát, Emlékezése precízen rendszerbe foglalja a releváns tényeket és adatokat. A könyv stílusát nem itatják át a memoárokra sok esetben jellemző személyes érzelmek. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emlékek évtizedeiben nem volt jelentősége az emberi érzelmek teljes skálájának. Tarján professzor azonban több évtized távlatából visszatekintve bölcs derűvel és nyugalommal szemlélődik, s ha voltak is (kellettek, hogy legyenek) komoly gondot okozó, esetleg kellemetlen személyi vagy politikai konfliktusai, nem terheli ezekkel az olvasót, hiszen fizikusként pontosan tudja, hogy azok célja elérése szempontjából irrelevánsak.

A könyvecske elsősorban a tudománytörténészeknek értékes forrás, azonban egyaránt érdekes olvasmány mindazoknak, akik egyetemi oktatóként vagy kutatóként személyesen is átélték az elmúlt évtizedek akár csak egy kis részét. Az alábbi válogatás feladata a kedvcsinálás a teljességre törekvés szándéka nélkül, hiszen erre való maga a könyv.

A tudományos közélet mai fiataljai csak elbeszélésekből rekonstruálhatják az 50-es évek egyetemi életét. Tarján professzor hozzájuk is szólva így fogalmaz:

A múlt jellegzetes szereplői voltak a párt, a szakszervezet, s a KISZ bizalmi emberei. Az "erős ember" hármójuk közül a pártmegbízott volt. Ha egy intézetben nem volt párttag, ilyen volt sok éven át a miénk is, akkor az egyik szomszédos intézet kijelölt párttagja látta el ezt a feladatot. A pártbizalmi tájékoztatta folyamatosan az alapszerv vezetőségét és a magasabb pártszerveket is az intézet életéről, hangulatáról stb.

A munkahely, legyen az bárhol, ilyen körülmények között nem volt szükségképpen kellemes környezet, ahová öröm volt bejárni:

Egy munkahelyen az ellentétek kialakulásának oka nem mindig egyértelmű. Nehéz eldönteni, hogy az emberek közötti ellenszenvnek mi a forrása. Mennyi abban valamilyen kellemetlen emberi tulajdonság, a származási elem, faji megkülönböztetés, a szakmai ill. érvényesülési versengés. Az biztos, hogy nem volt bölcs sok tekintetben sem a felső, sem az alsó pártvezetés személyi politikája. Élénken élt mindnyájunk emlékezetében a nem túl régmúlt sok-sok szörnyűsége, amire 1945 után újak és újabbak rakódtak. Az osztályharc folytonos hangoztatása, a politikai rangra emelt bizalmatlanság, az ideológiai alapokra épülő társadalmi megkülönböztetések sem kedveztek az általános megbékélésnek. A béke szigete voltunk azért is, mert intézetünkben ilyesféle ellentét sem zavarta mindennapi munkánkat...

Intézetünk helyzetét, különösen az enyémét terhelte még az is, hogy vállalnunk kellett a "harcot" a fizikában megnyilvánuló idealista szemlélet ellen. Utóvégre egyetemünkön nekünk volt legtöbb közünk a fizikához. A pártszervezet és a marxista tanszék egyaránt elvárta tőlünk a harcosságot. Előadásokat kellett tartani összoktatói értekezleteken, vitákon részt venni a marxista tanszéken. Olyan kérdésekről kellett vitatkozni, amelyben a partner tájékozottsága fölöttébb hiányos volt, és az enyém sem volt kielégítő, hiszen nem foglalkoztam közelebbről sem a relativitáselmélettel, sem a kvantummechanika elvi kérdéseivel...

A taggyűlési témákra nem nagyon emlékszem, egy-két ügyet azonban nem felejtek el. Egyik kiváló professzor kollégám Newtont, a hallgatóság számára írt jegyzetem kritikája során, a filozófiai idealizmus káros képviselőjének minősítette, engem pedig elmarasztalt, hogy Newton még mindig szerepel a haladó oktatási anyagban. Végül is sikerült válaszomban a Newton-törvényeket Newton vallásos felfogásától szétválasztani: én nem Newtonról, a vallásos emberről írok, hanem a Newton-törvényekről, amik örök érvényű természeti törvények. Sikerült tehát a Newton-törvényeket "megvédenem" és a helyükre raknom.

Vannak természetesen olyan események, incidensek, amelyek egyes ismert személyekhez kapcsolódnak, ezért valamilyen változatuk már közszájon forog. Ilyen esetben igen hasznos egy hiteles szemtanú visszaemlékezése:

Az ember főként a különös, nem pedig a "szabályos dolgokra" emlékezik vissza. Érdekesebb egy csiklandós, ellenzékieskedő esemény, mint a mindenkori kormányzat szája íze szerinti történet. – Hadd említsek két esetet, amelyekről azóta is ilyen vagy olyan formában gyakran esik szó, szakmai és nem szakmai társaságban egyaránt. Mindkettő nem sokkal az 56 utáni eseményekhez kapcsolódik, és ún. össztanári értekezleteken zajlott le. Az egyiknek Haynal Imre, a másiknak Kiss Ferenc volt a főszereplője. Haynal professzor hozzászólt Babics Antal dékán beszámolójához, amit Marosán Györgynek az egyetemen tett előzetes látogatásával kapcsolatban tartott. Hozzászólása kevésbé tartalmilag, inkább stílusában, modorában volt feltűnő. Csipkelődő és személyeskedő volt, Haynal hajlamos volt mindig virtuskodásra, az "enfant terrible "szerep eljátszására, akkor is ez történt. Nemcsak Gegesi Kiss Pált, az akkori rektort, hanem a csillapítgató Rusznyák Istvánt, a szerényen viselkedő Sándort Pált, a marxista-leninista tanszék vezetőjét is sértegette és szurkálgatott erre is, arra is. Ő maga nyilatkozott úgy a klinikáján az ülés után, hogy ezt már neki sem fogják elnézni. Ő maga sem érti, hogy mi volt vele. Valóban nem nézték el, nyugdíjazták. – Kiss Ferenc pedig Kállai Gyula beszédéhez in situ szólt hozzá. Hozzászólása szórakoztató, sőt humoros volt, semmiképp sem provokatív. Pl. az 56-os eseményeket azzal magyarázta, hogy Magyarországon, ellentétben a Szovjetunióval, gyönge a krisztianizmus. Ez okozott bajt. Máskor meg székely góbéként viselkedett: Rákosi Mátyás derék ember volt – mondá –, de nem választotta meg jól a munkatársait, a legjobbakat, pl. Kállai Gyulát is becsukatta. Mindezt, mint említettem, Kállai jelenlétében mondta.

Tarján professzor szükségszerűen foglalkozik a tudományos kutatás és oktatás, valamint a tudományos közélet problémáival is. A tapasztalt tudós véleménye különösen érdekes, amikor a kutatóvá válás, az eredményes kutatás feltételeit boncolgatja:

<Sokoldalú képességekre van szükség, hogy valakiből jó kutató váljék. Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, hadd soroljak föl mégis néhány sajátosságot. Íme: szorgalom, széles körű, átérlelődött szakmai tudás, jó memória, nagy munkabírás, nyelvismeret, koncentrálóképesség, ötletesség, eredetiség, alaposság, rendszerező, fogalmazási, irodalmazási, világos kifejtőkészség, összefüggések meglátása stb. És még: elviselhető modor, őszinteség, kollégialitás, közösségi érzés, egymás megbecsülése, segítőkészség, szerénység ill. egészséges öntudat és egészséges önbizalom, megbízhatóság (a mérési, számolási eredményeket illetően is), jellemesség, alkalmazkodási képesség, önfegyelem stb. Fontossági sorrendet is fel kellene tüntetni, ezt már nem teszem, csak annyit említek, hogy nem véletlenül helyeztem előre a szorgalmat, a szakmai tudást, a jó memóriát és a nagy munkabírást.

A kutatás és az oktatás két eléggé eltérő tevékenység, amelynek harmonikus egységet kell képeznie egy egyetemi kutató életében. Tarján professzor sok évtizedes tapasztalat birtokában állapítja meg:

Durván 3 korszakot különböztetünk meg egy oktató-kutató életében. Az első a "Sturm und Drang" időszak, ami nemcsak a fiatalsággal, hanem a tapasztalatlansággal is összefügg. Az álmok, az elképzelések és az élet nincs mindig összhangban egymással. Az intézetvezetés helyzete is nehéz a kezdő fiatalokkal kapcsolatban, ha nem sikerül lendületüket a közös ügyek szolgálatába állítani. Jó, ha 1-2 év alatt feltisztulnak az ifjú kollégában a kezdeti problémák: tetszik-e valóban a feladat, és melyik feladat inkább, az oktatás vagy a kutatás, ez vagy az a téma, hajlandó-e áldozatokat hozni az eredményességért, tisztába jött-e képességeivel stb. Hamar rá kell jönnie arra, hogy mindenki saját sikerének kovácsa. Ne mást hibáztasson sikertelenségéért. ăltalában nem az intézet vagy a csoport, még nem is annak vezetője fog alkalmazkodni, hanem néki kell kialakítani a modus vivendit. Nem az intézet fog kilépni őbelüle, néki kell változtatni elképzelésén, esetleg munkahelyén, ha nem találja megfelelőnek a témákat ill. a feladatokat, vagy a dolgok menetét. Persze, minden esetben legalább kettőn áll a vásár, de most csak az egyik félről beszélek.

A második időszak az alkotásé. Az első időszaktól függ, hogy ez mennyire harmonikus. Közös a két időszakban a munka, a céltudatos munka, amiből sosem elég. Persze a munkát mindig valaki, valakikkel végzi és ismétlem, amire már az első időszakkal kapcsolatban is utaltam: nem mindegy, hogy milyen az ember kapcsolata a környezetével. Magatartása legalább annyira önkritikus is legyen, mint amennyire kritikus.

A harmadik korszakról nincs sok írnivaló. Nagy, új eredmények nemigen várhatók. Jó, ha kellemes környezetben, kedves munkatársak, tanítványok között, tovább is alkotva, sőt meg-megújulva telnek az évek. Kollégáimon és magamon is megfigyeltem, hogy az évek múlásával szervezetileg és technikailag egyre egyszerűbb feladatokra tér át az ember, előbb hagyja el a labort, mint az íróasztalt. Ez utóbbit azonban semmi esetre sem szabad elhagyni, dolgozni kell mindvégig.

A kutatót foglalkoztatja a tudományos közélet és az abban lezajló, nem mindig egyértelműen jótékony változások. Ilyen volt tudományos minősítésünk rendszerének alapvető átalakítása, amely nem járt minden zökkenő nélkül:

Egyes kutatóintézetekben (pl. a debreceni ATOMKI) – bizonyos mértékben az általam vezetett intézetben is – az volt a szokás, hogy előbb el kell nyerni az egyetemi doktori címet és csak azután kerül sor a kandidátusi fokozat megszerzésére. Sokan nemzetközileg elismert kutatók voltak már, amikor a kandidátusi fokozatukat megszerezték. Sok kandidátus esetében magam is sértőnek tartom, hogy most kérvényeznie kell az új egyetemi doktori cím, a Ph. D. használatát. Jó lenne, ha az egyetemek egy egyszerű, de meggyőző eljárást alkalmaznának a doktori cím megadásával kapcsolatban. Az 50-es évek elején túlbecsültük, most alábecsüljük a kandidátusi fokozatot. Erre az esetre is igaz, hogy aki elég hosszú ideig él, sokmindent megél és mindennek az ellenkezőjét is. Így látszik, hogy nemcsak a "nagy politikára", de a tudománypolitikára is érvényes ez a megállapítás...

A magam részéről aggodalmaskodom a szisztémák gyakori változtatása miatt is. Az ilyesmi megrázkódtatással jár együtt, és sok évbe telik, míg megnyugodnak a kedélyek. Az átmeneti időszakban a produkció is visszaesik. Kérdezem: jó az, ha egy társadalomban a tudomány eredményessége akkor csökken, amikor a legnagyobb szükség lenne rá?

Tarján professzor a tudományos közélet szinte valamennyi alapvető kérdését érinti, kezdve a vezetés feladataival a publikálás, a szerzőség és a tudománymetria sokszor jelentős vitákat kiváltó problémáiig. Ugyan a fenti "mazsolázásban" nem esett szó róla, az emlékekben folyamatosan jelen van a tudomány, a kutatási eredmények és a tudomány alkotó művelésének öröme. Ezek nélkül nem lehet hiteles egyetlen tudós visszaemlékezése sem.

Ez a könyvecske, megjelenésének szerény körülményei ellenére, figyelmet érdemel, és nagyon megéri a fáradságot, hogy utánajárjunk, s beszerezzük magunknak egy példányát.

Összeállította: BENCZE GYULA