A mítoszokat ritkán támasztják alá tények. Ha egyszer létrejönnek, önálló életre kelnek. Ezeket is meg kell ismernünk, ha a Világegyetemről reális képet akarunk alkotni. A fizika törvényeinek - különösen a megmaradási tételeknek - az ismerete segítségünkre lehet abban, hogy különbséget tudjunk tenni mítosz és tény, fantázia és valóság között.

Valahányszor az ember igyekszik megmagyarázni, hogy a fizika törvényei indokolttá teszik a szkepticizmust az ufókkal, a telepátiával, asztrológiával és hasonlókkal kapcsolatban, számos tipikus válasszal találkozik. Ezek azt mutatják, hogy egyeseknek a tudománnyal kapcsolatos elgondolásaik sok tekintetben a mitológia jellegzetességeit hordozzák magukban. Szeretném megvilágítani, hogy ezek a „logikus érvek" lényegében néhány, sok ember által igaznak gondolt klisének az ismételgetéséből állnak, s csak kevés közük van a realitáshoz. Ezért is hívom ezeket mítoszoknak.

Semmit sem lehet biztosan tudni. Ez az állítás filozófiai szkepticizmust fejez ki. A „semmi se biztos" érv kapóra jön a paranormális jelenségek körüli vitákban is. Ha ugyanis semmit sem lehet biztosan tudni, akkor bármelyik jelenlegi természeti törvényt esetleg ellenkező értelművel lehet felváltani. Ha semmi sem biztos, akkor a tudósok sem állíthatják egyes jelenségekről, hogy a természetben nem fordulhatnak elő. Ha semmi sem biztos, akkor a jövő fejlett civilizációi olyan meghökkentő dolgokra is képesek lesznek, amelyeket ma lehetetlennek tartunk. Ezért a „semmi sem biztos"-ban való hit alapvető fontosságú a következőkben felsorolt mítoszok elfogadásában.

Természetesen, ha a mítoszteremtő állításunkat a „lehetetlen azt kijelenteni, hogy valami lehetetlen" alakban fogalmazzuk újra, azonnal világossá válik, hogy paradoxonról van szó. Ennélfogva az állítás valószínűleg eredendően hamis.

A szkepticizmus filozófiai alapállása az antik időkből maradt ránk. A platonizmus azt tanítja, hogy a bennünket körülvevő világ csak gondolatainkban létezik, s a világgal kapcsolatos elképzelések is csupán gondolkodásunk termékei. Egy ilyenfajta világban lehetetlen bármiben is biztosnak lennünk, beleértve saját létezésünket is.

Nem véletlen, hogy a modern tudomány fejlődése együtt jár a platonizmus elvetésével és annak a koncepciónak az elfogadásával, hogy a világ objektív módon létezik, a róla szerzett információ érzékszerveinken keresztül jut el az agyba. A modern agykutatás realisztikus felfogása szerint nincs az idegrendszer működésétől független „tudat".

A modern tudomány alapvető premisszája az is, hogy az én és a te létezése nem lehet kétséges. Ha elfogadjuk az Univerzum realitását, akkor fontos lépést tettünk a valódi tudás felé. Vagy tudunk valamit biztosan, vagy egyáltalán semmit nem tudunk.

A tudósok esetenként nem ítélik meg megfelelő óvatossággal tudásuk bizonyosságát. Ez pedig csak táplálja a „semmi sem biztos" mítoszt. Jacob Bronowski is ebbe a csapdába esett, amikor azt mondta: „Nincs abszolút tudás. Akik ezt állítják, akár tudósok, akár dogmatisták, egy tragédia előtt nyitnak utat. Minden információ tökéletlen. Megfelelő alázattal kell ezért kezelni."

Ezt az állítást csupán az összefüggéseivel együtt érthetjük meg. Bronowski a Heisenberg-féle határozatlansági relációról beszélt, arról, hogy minden fizikai mérésnek van hibája, bármilyen pontosan is végzik. A tudósok pragmatikus módszereit a nácik dogmatikus és áltudományos elméleteivel hasonlította össze, mivel a nácik uralomra jutása véletlenül egybeesett a kvantumelmélet határozatlansági relációjának a felfedezésével.

A gondosság és alázat tagadhatatlan szükségessége ellenére a múlt században a fizikusok rengeteg ismerethez jutottak. Ennek eredményeképpen a felhalmozott tudásnak vannak területei, amelyek olyan magas fokú bizonyossággal rendelkeznek, hogy ostobaság volna érvényüket kétségbe vonni.

Egy példa a definíciók és a fizikai valóság kölcsönös függőségére: az elektronok taszítják egymást, mert (1) mindegyiküknek negatív töltése van és (2) azonos előjelű töltések taszítják egymást. Erre azt lehetne mondani: „Honnan tudjuk, hogy nincs a természetben valahol néhány pozitív töltésű elektron? Ha csak nagyon kevés van belőlük, akkor esetleg nem vettük észre őket." Valóban léteznek részecskék, amelyek minden tekintetben olyanok, mint az elektronok, de pozitív töltésűek. Ezeket azonban pozitronoknak és nem elektronoknak hívjuk. Az elektronoknak definíció szerint negatív töltésük van. Ily módon a verbális definíció és az adott tulajdonságú részecskék létezését demonstráló kísérlet együttesen abszolút biztos tudást eredményez. Az elektron töltésének előjelét illetően nincs bizonytalanság, mert az diszkrét tulajdonság és nem vonatkozik rá a Heisenberg-féle határozatlansági reláció.

A fenti állítások nem függenek a mérések abszolút pontosságától. Más tudományos kijelentések függhetnek, és ilyen esetekben azt is figyelembe kell vennünk, hogy nincsenek teljesen pontos mérések. A közvélemény azonban általában nincs tudatában annak, hogy rendkívülien pontos méréseket tudnak végezni a fizikában. A modern fizika részecskeképét egy sor egymást kiegészítő mérés egy tízmilliomod pontossággal igazolta. Az energia megmaradásának elvét - amely rendkívül fontos az áltudományos és paranormális állítások vizsgálatánál - a magfizikai mérések egy ezerbilliomod (10^-15) pontossággal igazolták. Egy példával szeretném érzékeltetni, hogy mit jelent ez a pontosság. Képzeljük el, hogy valaki percenként százszavas sebességgel gépel és minden ezer billiomod szó közül csak egyet hibáz el. A 10^-15 pontosság azt jelenti, hogy 30 millió év telik el két hiba között. Ilyen pontosság gyakorlatilag „tökéletesnek" tekinthető".

Vagyis az alapvető részecskék létezése és az energia megmaradásának elve tudásunk olyan része, amely rendkívül nagy bizonyossággal igaz, és nem „csupán elmélet". Annak ellenére, hogy nem tekinthető „abszolút tudásnak", olyan biztos alapokon nyugszik, hogy rendkívül meggyőző ellenpéldákra van szükség beléjük vetett bizalmunk megingásához.

Az, aki minden vitának a „semmit sem tudunk biztosan" kijelentéssel megy elébe, a szkepticizmusnak egy egészen extrém formáját valósítja meg. Kételye a tudósok ellen irányul, akik azt állítják, hogy a jövendőmondók nem ismerik a jövőt, vagy hogy az ufók nem képesek a föld felett lebegni minden látható támasz vagy erőhatás nélkül. A paranormális jelenségekben hívő személy azt akarja hinni, hogy a természet lehetővé teszi ilyen jelenségek létezését, ezért burkolózik a tudományos ismeretek ellen irányuló, rendkívül szigorú és túláradó szkepticizmusba. Ez a fajta szkepticizmus dogmatikus szkepticizmus, amely szándékosan figyelmen kívül hagyja a tudósok által a múlt században felhalmozott empirikus tudásanyagot.

A tudós ezzel szemben pragmatikus szkeptikus. Tudatában van a fizikai bizonyítékok fontosságának és tudja, hogy a bizonyított fizikai alapelvekből elegendő bizonyíték vezethető le, hogy kétségbe vonja a paranormális jelenségek létezését. Hajlandó ugyan a véleményének megváltoztatására, ha ehhez elegendő és megfelelő bizonyíték áll rendelkezésre, de ha a különféle állítások a részecskefizika eredményeinek vagy az energia megmaradási tételének elvetését követelik meg, akkor előbb igen meggyőző bizonyítékokat akar látni.

A dogmatikus és pragmatikus szkepticizmus közti különbség megértése alapvető követelmény, ha a tudományos alapelveket az áltudományok és a paranormális jelenségek vizsgálatára alkalmazzuk.

(Részlet a szerzőnek a Skeptical lnquirer 1989 őszi számában megjelent Tévhitek a tudományról és hit a paranormálisban című cikkéből. Fordította; Bencze Gyula)